Beküldve:

Széchenyi István Ágoston: Az emberi méltóság egyes vetületei

Az emberi méltóság védelme olyan új kihívásokkal néz szembe a 21. században – különösen a közösségi média térnyerésével –, amelyek gyökeresen átalakítják a klasszikus alapjogok értelmezését és alkalmazását. A technológia fejlődése példátlan lehetőségeket teremt az önkifejezésre és a kommunikációra, ugyanakkor újabb platformokat kínál az emberi méltóság megsértésére is.

Az emberi méltóság fogalma a történelem különböző korszakaiban más-más értelmezési módot nyert.[1] Mindazonáltal a gyűlöletbeszéd, a rágalmazás, a dezinformáció és a manipuláció mind olyan új eszközöket alkalmazó jelenségek, amelyekkel a jognak és a társadalomnak szembe kell néznie. Különösen aggasztó az álhírek és a deepfake technológia terjedése, amely alááshatja a közbizalmat és súlyosan károsíthatja az egyének méltóságát.

Az gondolhatja az olvasó, ezek a kihívások nem is annyira újkeletűek, mint amennyire én azt állítom. Vegyük példának az athéni demokráciát: a demagógok tevékenységének következményében a tudattalan tömeg gyakran indulatvezérelten és irracionálisan hozott döntéseket, tisztán érzelmi alapon.[2] A manipuláció már több ezer évre tekint vissza: ahogyan a demagógok a retorika eszközével manipulálták az athéni választókat[3] – gondolhatjuk –, úgy hasonló eszközökkel próbálják a 21. századi pártok megnyerni szavazóikat. Az emberi természet évezredek óta változatlan lényegében, hiszen ugyanazok az ösztönök, vágyak, „drive-ok” (hajtóerők) irányítják a mai embert, mint az ősembert.[4] Véleményem szerint azonban korántsem lehet egy kalap alá venni a kétezer évvel ezelőtti szónoklatokat a mai algoritmusokkal, amelyek a személyes adataink birtokában éppen olyan hírekkel, illetve olyan időpontban törekednek a meggyőzésünkre, amikor a legfogékonyabbak vagyunk rá. A személyes adatainkon túl rendelkezésükre áll a pszichológia, marketing, szociológia és egyéb kapcsolódó társadalomtudományok legfrissebb kutatási eredményei, ennek következtében a megtévesztés igazi mestereivé váltak a közösségi média platformok. Míg a demagógok nem tudhatták biztosra, kinél „működik” a retorikájuk, illetve nem tudták korlátlanul használni azt, addig a közösségi média pontosan tudja melyik társadalmi csoport „mire harap”, kinek milyen célzott híreket és hirdetéseket kell eljuttatni. Ez alapjaiba véve megváltoztatja az emberi méltósághoz és az abból levezethető személyiségi jogok védelméhez fűződő viszonyunkat.

Ami eddig az emberi méltóság megfelelő védelmét jelenthette – például sajtóhelyreigazítás iránti per vagy sérelemdíj formájában a polgári jogon keresztül, rágalmazás és gyűlöletbeszéd tiltásán keresztül a büntetőjogban –, az nem biztos, hogy elégséges védelem a közösségi média korában.

Bár az emberi méltóság mint alapvető emberi jog (és számos nemzeti alkotmányon keresztül mint alapjog) először csupán a II. világháborút követően került rögzítésre nemzetközi dokumentumokban és nemzetállamok alkotmányaiban, maga a fogalom különböző jelentéstartalommal gazdagodott az évszázadok során.[5]

Edgar Morin rávilágít, hogy az emberiség egységének gondolata viszonylag újkeletű. A történelem során – mind az ősi, mind a modern társadalmakban – az ember megítélése kettős volt.[6] Egyrészt bizonyos közösségek az idegeneket is embernek tekintették, osztozva velük a „faj természetes azonosságában”. Másrészt azonban párhuzamosan létezett egy másik nézet is, amely az emberi mivoltot kizárólag a saját csoport tagjaira korlátozta. Az idegeneket „másnak” bélyegezték (például isteneknek vagy barbároknak tartották őket).[7] Ez a kettősség jellemezte az ókori görögöket és a rómaiakat is, akik szembe állították magukat a barbárokkal, a rabszolgákat pedig nem tekintették teljes értékű emberi lényeknek.[8]

A konzervatív rómaiak szemében a dignitas – mint kiemelkedő érték – kezdetben az arisztokrácia privilégiuma volt, azoké a nemeseké, akik vagyonnal és hivatalokkal rendelkeztek.[9] A mai értelemben vett emberi méltóságot nyilván nem azonosíthatjuk teljes egészében a kezdeti római felfogásban jelenlévő dignitas-szal, hiszen mind a rómaiak, mind az ókori görögök természetesnek tartották a rabszolgatartást. Mégis több szerző szerint is a sztoikus filozófiában jelent meg először az emberi méltóság fogalma.[10]

Később a kereszténység járult hozzá jelentősen az emberi méltóság abszolút értékének elterjedéséhez. A keresztény gondolkodók nem az értelmet, hanem az istenképiséget tekintették a méltóság alapjának. Aquinói Szent Tamás szerint a személy méltósága biztosítja az ember transzcendenciáját a politikai közösséggel szemben. Az értelem önmagában nem mérce, de általa lehetővé válik az örök világterv megismerése. A természeti törvény (lex naturalis) az örök törvény (lex aeterna) lenyomata az emberi lélekben, amely által megkülönböztethető a jó a rossztól, ezért az emberi törvényeknek összhangban kell lenniük a természeti törvénnyel.[11]

A felvilágosodás morálfilozófusainak célja az volt, hogy az emberekben közös lényegi vonásokra építkezve határozzák meg az együttélés alapvető erkölcsi normáit. Kant az emberi méltóságot a morális autonómiára alapozta, és az erkölcsileg helyes cselekvéshez kötötte, mely összhangban van a kategorikus imperatívusszal, azaz minden ember méltóságát tiszteletben tartja. Az ember tehát maga alkotja meg az erkölcsi törvényt, amelyhez egyben kötve is van.[12] Az egyén szabadon alakíthatja saját erkölcsi értékrendjét, a közösség által elfogadott erkölcsi normák nem jelentenek számára korlátozást – ezt nevezzük kritikai morálnak.[13] Kant felfogásában tükröződik az újkori emberkép, mely elválasztja az embert a természettől: az erkölcsi cselekvőnek értelem által vezérelve kell cselekednie, ösztöneitől függetlenül.[14]

Bár az emberi méltóság eszméje évszázadokra nyúlik vissza, alkotmányos védelme a 20. században, a totalitárius diktatúrák tapasztalatai nyomán erősödött meg. Az ENSZ Alapokmánya és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kimondja az emberi méltóság és jogok egyetemességét, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya pedig az emberi jogok alapjának nevezi az ember veleszületett méltóságát.[15]

Ami a magyar alkotmányfejlődést illeti, először az 1946. évi I. tv. a köztársasági törvény preambuluma deklarálta a polgárok „természetes és elidegeníthetetlen jogait”.[16] Megjegyzendő, hogy bár felsorolta a törvény a legfontosabb emberi jogokat, a méltó emberi megélhetéshez való jogot is beleértve, intézményes védelmet nem biztosított számukra – így az emberi méltóság védelme gyakorlatilag érvényesíthetetlen maradt a rendszerváltásig, a jogsérelemmel sújtott polgárok lényegében jogorvoslat nélkül maradtak. Magyarország az 1950-es évektől a rendszerváltásig számos olyan nemzetközi szerződéshez csatlakozott, amelyek az élethez és az emberi méltósághoz való jogot deklarálták.[17] Ezek a ratifikációk azonban pusztán a szocialista rendszer látszatdemokratizmusát szolgálták. Bár papíron a magyar jogrend részévé váltak, a gyakorlatban nem érvényesülhettek, mivel a jogalkotás nem harmonizálta a hazai és a nemzetközi jogot, így azok ütközése esetén nem volt megoldás a konfliktus feloldására.[18]

Igazi változás az 1989-90-es alkotmányozás során történt: az 1989. évi XXXI. tv. 1 §-a kijelenti: „Magyarország: Köztársaság”, a törvény XII. fejezete pedig tételesen felsorolja az alapvető jogokat és kötelezettségeket. Az 54 § (1) bekezdése említi az emberi méltóságot a következőképp: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

Érdekes, hogy bár a nemzetközi dokumentumokban az emberi méltóság „központi értékként, a méltóság tisztelete pedig magasabb rendű elvként funkcionál”, a magyar alkotmány sajátos módon mégis alapjogként szabályozta az emberi méltósághoz való jogot.[19] Ebből természetesen nem következik, hogy az emberi méltóságnak ne lenne kiemelkedő szerepe az alapjogok között. Sólyom László a 23/1990. (X. 31.) alkotmánybírósági határozathoz fűzött párhuzamos indoklásában a következőket írta:

„Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog számára hozzáférhetetlen, nem zárja ki azt, hogy ezt az értéket a jogok forrásának tekintsük – mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi –, vagy hogy a jog a méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos joggá formálja.”

A legendás alkotmánybíró különvéleményéből egyrészt az is kiderül, hogy a magyar alkotmánybíróság ténylegesen alapjogként kezeli az emberi méltóságot, ugyanakkor egyben „jog feletti érték” is, amelyet tekinthetünk a „a jogok forrásának”, tehát ez a magyar sajátosság nem megy szembe a nemzetközi egyezményekkel, amelyek első sorban az emberi méltóságot az alapjogok kiindulópontjaként szolgáló elvként kezelik.

Zakariás Kinga doktori értekezésében kiemeli, hogy a német Grundgesetz az emberi méltóságot nem jogként tételezi, így felmerülhet a kérdés, hogy „az pusztán alapelv, jogi norma (jogelv) vagy alapjog (szabály)”.[20] Én vitatkoznék az állításával, mert bár, ha szigorúan nyelvtanilag értelmezzük a Grundgesetz 1. cikkének (1) bekezdését („Die Würde des Menschen ist unantastbar. Sie zu achten und zu schützen ist Verpflichtung aller staatlichen Gewalt.”, magyarul: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tisztelete és védelme minden állami hatalom kötelessége.”), akkor valóban nem derüli ki, alapjog vagy jogelv-e az emberi méltóság a német alkotmány alapján, ugyanakkor azzal, hogy az Alapjogok rész („Die Grundrechte”) 1. cikkében szerepel a bekezdés, majd az ezt követő cikkek a többi alapjogot sorolják fel, a rendszertani értelmezés egyértelmű állásfoglalást tesz amellett, hogy az emberi méltóság alapjog Németországban is.

Magyarország jelenleg is hatályos Alaptörvényében egyrészt kiemelt szerepet kap az emberi méltóság az által, hogy már a nemzeti hitvallásban is szerepel („Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság”), valamint a Szabadság és Felelősség rész II. cikkében az alkotmány elsőként említi az összes alapjog közül: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”

Nagyon sajátos az emberi méltóság érvényesülése a választójogban és a vallásszabadság tekintetében. Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az emberi méltósághoz való – mint alapjog – érvényesülését az egész jogrendszer, ezáltal – szervezetileg – az alapjogvédelem komplex rendszere tudja csak garantálni.[21] Külön kutatást megér, hogy az emberi méltóság milyen kihívásokkal találkozik az online térben és milyen garanciák mentén lehetne biztosítani az alapjogok védelmét.[22] A médiában időként találkozunk olyan esettel, amikor egy személy emberi méltósága sérül az által, hogy megalázó, kiszolgáltatott helyzetét kihasználva a médiaszolgáltató öncélúan ábrázolja. Ez történ például a „Celeb vagyok, ments ki innen!” műsorban, amikor a műsorvezetők egy magyarul nem beszélő kolumbiai gyermekkorú fiún gúnyolódtak.[23] A műsorban az alábbihoz hasonló kijelentések hangzottak el: „Tudod, hogy ha mondjuk tíz éven keresztül fánkot fogsz zabálni, mint eddig, akkor 150 kiló leszel 16 éves korodra, ugye?”, illetve „Anyád megmondta, hogy én vagyok az apád?”.

A magyarul nem beszélő fiúnak a megalázó kérdésekre spanyolul igennel kellett válaszolnia. Nyilvánvalóan nem várható el, hogy a kolumbiai származású fiatalkorú (törvényes képviselője) személyiségi jogi pert indítson a médiaszolgáltató ellen (önrendelkezési jogával élve), valamint a társadalom számára értelemszerűen nem egy egészséges üzenet, ha a műsorok ilyen tartalmat üzenhetnek. A kiszolgáltatott helyzet egyértelműen öncélú volt, és az I. fokú bíróság elutasította a Méditanács határozatával szemben benyújtott keresetet.[24]

Bibliográfia

Andor György: Üzleti Gazdaságtan, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2017.

Barcsi Tamás: Az emberi méltóság filozófiája, Budapest, Typotex, 2013.

Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Geschichte der Rechts- und Staatsphilisophie, Antike und Mittelalter, Tübingen, Mohr Siebeck, 2006.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3.

Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, külön tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): Technológiai kihívások az egyes jogterületeken, Acta Caloliensia Conventorum Scientarium Iuridico-Politicarum XXV., Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2018.

Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2.

Hoffmann Zsuzsanna: Az emberi méltóság kérdéséhez, Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXII., 2014.

Koltay András: Az emberi méltóság védelmének újabb gyakorlata a médiaszabályozásban, Iustum Aequum Salutare, XIX. évf., 2023/4.

Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1.

Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs, KRE-DIt, 2022/2.

Morin, Edgar: Az ember belső megkettőződöttsége, in Kamper, Dietmar – Wulf, Christoph (szerk.): Antropológia az ember halála után, Budapest, Jószöveg Műhely, 1998.

Tóth J. Zoltán: A demokrácia és a jogállamiság kapcsolata, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/7-8.

Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, doktori értekezés, Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2017.

Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, 2018, http://ijoten.hu/szocikk/az-emberi-meltosaghoz-valo-jog

Hivatkozások

  1. A klasszikus négy módszer a nyelvtani, a rendszertani, a logikai és a történeti volt. Ezt a „Bielefeldi kör” 12 kategóriává fejlesztette. A rendszertani jogértelmezés a 12 módszeres teljes verzió szerint leginkább a jogdogmatikai és a logikai, illőleg a jogszabály célja szerinti interpretációnak felel meg. A jogértelmezés módszereiről ld. Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2, 31–55., Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 28–34., ill. Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs, KRE-DIt, 2022/2, 1–6. ↑
  2. Tóth J. Zoltán: A demokrácia és a jogállamiság kapcsolata, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/7-8, 302–317. ↑
  3. Innen származik a mai napig használatos demagóg szavunk. ↑
  4. A drive egy bizonyos viselkedésre késztető belső hajtóerő (pl.: hőszabályozási, éhségi, szomjúsági, szexuális, felfedező stb. drive-ok). A drive-elmélet szerint „a modern koponyákban kőkori elme lakik”. Ennek köszönhető például, hogy a kisgyerek ösztönösen fél a kígyóktól, pókoktól, de nem fél a konnektortól vagy autótól, noha utóbbiak sokkal veszélyesebbek rá nézve, hiszen az evolúció nem tartja a lépést az ember technológiai fejlődésével. Vannak drive-ok, amelyek velünk születnek, illetve vannak úgy nevezett másodlagos drive-ok, amelyeket tanulással sajátítunk el, ilyen tipikusan a pénz birtoklása iránti hajtóerő, amely bár másodlagos drive, de elsődleges drive-ok kielégítését szolgálja (mert a pénzzel élelmet, biztonságot stb.-t veszünk). A közösségi média is a belső hajtóerőink kielégítésére törekszik, ahogyan a marketing-pszichológia is ezt használja ki gyakran. Bővebben a témáról: Andor György: Üzleti Gazdaságtan, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2017. ↑
  5. Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, 2018, http://ijoten.hu/szocikk/az-emberi-meltosaghoz-valo-jog ↑
  6. Edgar Morin: Az ember belső megkettőződöttsége, in Dietmar Kamper – Christoph Wulf (szerk.): Antropológia az ember halála után, Budapest, Jószöveg Műhely, 1998, 15–27. ↑
  7. Barcsi Tamás: Az emberi méltóság filozófiája, Budapest, Typotex, 2013, 9. ↑
  8. Uo. ↑
  9. Hoffmann Zsuzsanna: Az emberi méltóság kérdéséhez, Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXII., 2014, 73–83. ↑
  10. Hoffmann Zsuzsanna írásában Platónnak tulajdonítja az emberi méltóság első megfogalmazását, Zakariás Kinga munkájában Cicerónál jelent meg először egyetemes emberi egyenlőségként. Abban azonban egyetérthetünk, hogy már a rómaiaknál és görögöknél elkezdődött a gondolat kibontakozása, miszerint minden ember szabadnak és egyenlőnek születik. ↑
  11. Zakariás: Az emberi méltósághoz való jog; Ernst-Wolfgang Böckenförde: Geschichte der Rechts- und Staatsphilisophie, Antike und Mittelalter, Tübingen, Mohr Siebeck, 2006, 174. ↑
  12. Barcsi: Az emberi méltóság filozófiája 13. ↑
  13. Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1. ↑
  14. Barcsi: Az emberi méltóság filozófiája 13. ↑
  15. Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata már az 1. cikkében biztosítja az emberi méltóság védelmét: „Minden emberi lény szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.”, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya pedig a következőként fogalmaz a Preambulumban: „Az Egyezségokmány részes államai tekintetbe vették, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányában meghirdetett elveknek megfelelően az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja, felismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.” ↑
  16. Zakariás Kinga: Az emberi méltósághoz való jog, Összehasonlító jogi elemzés a német és magyar alkotmánybírósági gyakorlat tükrében, doktori értekezés, Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2017, 25. ↑
  17. Uo. ↑
  18. Uo. ↑
  19. Zakariás: Doktori értekezés 28. ↑
  20. Uo. 24. ↑
  21. Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3, 24–25. ↑
  22. Vö. Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, külön tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): Technológiai kihívások az egyes jogterületeken, Acta Caloliensia Conventorum Scientarium Iuridico-Politicarum XXV., Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2018, 67–86. ↑
  23. A Médiatanács a 22/2023. (I. 17.) médiatanácsi határozatában állapította meg az Smtv. 14 § (2) bekezdésének megsértését.Uo. ↑
  24. További hasonló jogesetekről, ahol az emberi méltóság sérül a médiában, ír Koltay András: Az emberi méltóság védelmének újabb gyakorlata a médiaszabályozásban, Iustum Aequum Salutare, XIX. évf., 2023/4, 137–138. ↑

 

Beküldve:

Széchenyi István: Szólásszabadság és felelősség a közösségi médiában: etikai dilemmák a 21. században

2004. február 4-én egy tizenkilenc éves amerikai egyetemista néhány szobatársával alapjaiba véve megváltoztatta az addig ismert világunkat: Mark Zuckerberg ekkor indította el a Facebook social media platformot.

Bár a Facebook nem az első közösségi média[1] platform a világon, mégis kétségtelenül a legmeghatározóbbá vált mostanra mind közül. A létrejöttét követően hamar „hódításba” kezdett a platform: 2022-re megközelítőleg hárommilliárd aktív (havi) felhasználója lett a Facebooknak.[2] Ez az adat azt jelenti, hogy a Föld lakosságának több, mint harmada rendelkezik felhasználói fiókkal a cégnél, amelybe legalább havonta egyszer be is jelentkezik.

Mivel mára a közösségi média platformok – a Facebookkal az élen – teljesen a hétköznapjaink részévé váltak, és az üzleti modelljük velejárójaként rendkívül hatékonyan, manipulatív módon, addikciót okozva ösztönöznek a platformon történő médiafogyasztásra,[3] ismerőseinkkel való kapcsolattartásra, sőt, elérik, hogy saját adatainkat „ezüsttálcán” kínáljuk fel számukra, így – Cservák Csaba tanulmánya alapján[4] – rendkívül fontossá vált a XXI. században „az alapjogok hagyományos dogmatikájának, rendszerének átgondolása” különös tekintettel a véleménynyilvánítás szabadságára.

A közösségi média nem csak technolológia forradalmat, hanem számos etikai dilemmát is okozott a 21. századi polgárai számára (amely első sorban a véleménynyilvánítás szabadsága és az emberi méltóság alapjogi kolliziójából fakad). Az egyik ilyen etikai és egyben jogi dilemma, hogy a szólásszabadság teljesmértékben államhatároktól függ, a social media azonban nem foglalkozik az államhatárokkal.[5] Koltay András jól szavakba öntötte ezt a problémát ezzel foglalkozó tanulmányában: „Ami például Európában a szólásszabadság által védett vélemény, az egy iszlám államban blaszfémia lehet, ami súlyos büntetésért kiált.”[6]

Hogy egy másik példával is éljek a nemzetállamok különbségeire a szólásszabadságra tekintettel: 2020 óta globálisan tiltja a Facebook a holokauszt tagadását, az ilyen jellegű tartalmak automatikusan törölve lesznek a platformról. Ez korábban nem így volt: Németországban blokkolta az ilyen jellegű tartalmak elérését a platform, hiszen a német Btk. 130. §-a bünteti a holokauszt tagadását (holokaust zu leugnen),[7] mindazonáltal a világ számos országában ez nem bűncselekmény, így máshol – többek között az Amerikai Egyesült Államokban – elérhetőek voltak efféle tartalmak 2020 előtt.[8] A BBC cikke szerint Mark Zuckerberg mindig is a „szólásszabadság bajnoka volt”, aki sokáig úgy gondolta, a leghatékonyabb harc a „fake news” ellen a korrekt tájékoztatásban rejlik, azonban a facebook hozzáállása a moderáláshoz drasztikusan változott az elmúlt években a jelentős mennyiségű gyűlöletbeszéd témájú tartalmak megnövekedése miatt.[9]

Elgondolkodtató, hogy ilyen fontos témákban, mint az antiszemitizmus elleni fellépés, a social media platformokon a moderálás mértéke leginkább a platform tulajdonosának (legyen az Mark Zuckerberg vagy Elon Musk) a szólásszabadságról alkotott véleményétől és saját etikai nézeteitől függ, továbbá hiába tiltja egy állam az efféle tartalmak megjelenítését – mint a példában Németország –, a geoblocking[10] ma már aligha ér valamit a globális világban, számos VPN szolgáltató programjával kijátszható, és azonnal elérhetővé vállnak a tartalmak, akár a tiltó országban is. Itt egy további kutatásokra érdemes alapjogi kollízió merül fel: a platform tulajdonosoknak a tulajdonjoga kerül kollízióba a szólásszabadsággal. Ez a kollízió még gyakrabban előfordul klasszikus sajtótermékek esetében, ahol az intézmény tulajdonjoga kerül kollízióba az ott dolgozó újságírókat és szerkesztőket megillető sajtószabadsággal. Cservák Csabát idézve: „Lehet egyáltalán szavatolni a szerkesztő függetlenségét a tulajdonosi befolyástól?”[11]

Azt gondolom, a social media platformok okozta 21. századi etikai dilemmák megteremtették az igényt, hogy globálisan újragondoljuk a véleménynyilvánítás szabadságát és explicit megfogalmazzunk olyan emberi értékeket, amelyekért ki lehet nemzetközi szinten állni, valamint az emberiségre káros állhírek ellen is szükségesszerűvé vált a globális fellépés. A probléma igencsak összetett, és komoly szuverenitási kérdéseket vet fel, mindazonáltal véleményem szerint, ha a social media nem korlátozódik le nemzetállamok határain belülre, akkor az alapjogoknak sem szabadna.[12] A kérdés azért is nagyon összetett, mert hatalmas kulturális különbségek vannak a világ térségei között, amely az etikai kérdésekre is rányomja a bélyeget. Például míg az európai és az amerikai kontinens legtöbb államában biztosított az azonosnemű párok házassága[13] és alkotmányos szinten védve van a szabad önkifejezés – amely az emberi méltóság védelméből levezethető alapjog –, addig a világ számos országában tiltva vannak az LMBTQ szimbólumok, és még ennél is aggasztóbb, hogy a világ 76 országában bűncselekménynek minősül az azonos nemű felnőttek közötti, beleegyezésen alapuló szexuális tevékenységben való részvétel, amelyek közül Irán, Nigéria északi államai, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Szomália déli részei, Szudán és Jemen államokban ezt halálbüntetéssel büntetik.[14]

Véleményem szerint, mivel a világ megosztott, valamint teljesen eltérő etikai és értékrendi nézetekkel bírnak a különböző kontinenseken lévő államok – egyelőre – lehetetlen feladatnak tűnik a globális megállapodás alapjogok tekintetében, a social media platformokat terheli a morális felelőség, hogy érvényre juttassák az önkifejezést, avagy korlátozzák a sértő tartalmakat.

Ebből a gondolatból következik az etikai dilemma: érdemes-e például a kínai piacon gazdasági szereplővé válni egy social media platformnak azon az áron, hogy a moderálási szabályzatát az állam elvárásaihoz szükséges alakítania? Koltay Andrást idézve: „Jó megoldás nincs: sem a szólásszabadság visszaszorulása, sem pedig normáinak másokra kényszerítése nem tekinthető annak.”[15] Ami az én véleményemet illeti, én ezt kissé eltérően gondolom: meggyőződésem szerint a természetjogból levezethető legalapvetőbb emberi jogokat, mint az emberi méltóság védelme vagy a véleménynyilvánítás szabadsága, igenis szükséges érvényre juttatni, így azoknak az államoknak, amelyek állampolgárai használni kívánják a globális social media platformokat, ezt tiszteletben kell tartaniuk. Kína példájából láthatjuk, hogy vannak országok, amelyek nem kérnek a „nyugati világ” social media platformjaiból és kizárólag saját ideológiájukhoz igazított platformok használatát engedélyezik belföldön élő állampolgáraik számára. Mint Kína bebizonyította: ez is egy út.

Bár globálisan szinte lehetetlennek tűnik az etikai alapok tekintetében konszenzus, európai szinten korántsem az. Éppen ezért véleményem szerint az Európai Unió jó úton halad a jogharmonizáció tekintetében a tagállamok között, éppen ezért örvendetes a GDPR rendelet, az AVSM irányelv, valamint az új DMA és DSA rendeletek megalkotása[16]. Azt gondolom, ezek a jogszabályok a világ többi részének is példaértékűek lehetnek a jövőben.

Szintén óriási jogi és etikai dilemmát jelent a a véleménybuborék (filter bubbles) megítélése. Mit is jelentenek a véleménybuborékok? Valószínűleg azok hallottak már a véleménybuborékok jelenségéről – mindenesetre megtapasztalták –, akik komoly megrázkódtatásként élték meg a Brexitet, Donald Trump megválasztástát Amerikában, vagy 2022-ben a kétharmados Fidesz-KDNP győzelmet Magyarországon, hiszen „alig ismernek olyan embert, aki ezzel egyetértene”.

Az emberi természet fogékonyabb és jobban szereti azokat a tartalmakat, amelyek a saját álláspontját, véleményét tükrözik vissza valamilyen formában.[17] Éppen ezért a social media platformok algoritmusai a felhasználók érdeklődésének megfelelően (amelyet a múltbeli tartalom-megtekintésekből, like-okból, kommentekből a platformok mérnek, meghatároznak) állítják össze a megjelenésre kerülő tartalmakat a hírfolyamon (news feed), így elsősorban olyan tartalmakkal találkozhatunk a közösségi média platformokon, amelyekkel egyetértünk, azonosulunk, ami pedig az értékrendünket, véleményünket vitatja, azok a tartalmak láthatatlanná vállnak számunkra.[18] Ez egy olyan környezetet alakít ki, amelyet véleménybuboréknak nevezünk.[19]

A véleménybuborékot előidéző algoritmusok nem szükségszerűen rosszak: a mesterséges intelligenciának és fejlett algoritmusoknak köszönhetően olyan tartalmak jelennek meg számunkra a közösségi média platformokon, amelyeket jó eséllyel szeretünk, így számunkra tetsző zenéket, videokat, valamint termékajánlásokat láthatunk reklám formájában. A technológia a marketingben is forradalmat hozott: a social mediának köszönhetően célzottan azokhoz jutnak el a hirdetések, akiket jó eséllyel érdekelhet a termék, így jelentős költségmegtakarítást okoz a hirdetőknek.

A probléma abban rejlik, hogy az algoritmus az érdeklődésünknek megfelelően egyre inkább figyelemfelkeltő, szenzációkeltésre alkalmasabb tartalmakat fog ajánlani, így – Zynep Turfekci szerint –, ha valaki Donald Trumpról kezd videókat nézni a YouTube-on, idővel fehér felsőbbrendűségről szóló videók fogják elárasztani, ha Bernie Sanders érdekli viszont, akkor előbb-utóbb előkerülnek a baloldali összeesküvés elméletek.[20] Turfekci szerint ez nem rosszszándékból teszi az algoritmus, hanem a közösségi média platformok üzleti modellje arra ösztönöz minket, hogy minél több időt töltsünk tartalomfogyasztással, és ezt a célt a figyelemfelhívó tartalmak tudják leginkább elérni.[21]

Ami a magyar viszonylatok illeti, az IDEA intézet 2021 őszében készült kutatása szerint a magyar társadalom is szélsőségesen polarizált, erősen jellemző a politikai homofólia, ami azt jelenti, hogy a magyar választók is olyan emberekkel veszik körül magukat első sorban, akik hasonló véleményen vannak.[22] A kutatás szerint például a Fidesz-KDNP szavazóinak a 70%-a környezetében szintén kormánypárti szavazók élnek, ellenzéki szavazóval mindössze 7%-uk áll kapcsolatban.[23]

Ami megoldás lehet a véleménybuborékokra, az az, ha bizonyos témákban – például közéleti és politikai tartalmak tekintetében – az algoritmusok kevésbé vennék figyelembe a felhasználók érdeklődési körét, így olyan tartalmak is megjelennének a hírfolyamon (news feed), amellyel a felhasználó kevésbé tud azonosulni, ezzel lehetőséget biztosítanának a pontosabb véleményformálásra. Nyilván teljesen nem lenne értelme megszüntetni a véleménybuborékokat keletkeztető algoritmusokat, hiszen számos pozitív vonatkozásuk van, továbbá a platformoknak erőteljes anyagi érdeke, hogy ajánlásaikkal, releváns reklámjaikkal javítsanak a szolgáltatás minőségén. Mindazonáltal a célzott hirdetések és tartalmak létezése politikai témákban kérdésessé teszi, hogy a demokrácia, továbbá a választójog és gondolatformálás szabadsága nem sérül-e az algoritmusok által, hiszen nem várható el egy átlagos választópolgártól, hogy a közösségi médián töltött időn túl alaposan tájékozódjon más független hírforrásokból is.[24]

„Mikor mondhatjuk, hogy egy személy véleménynyilvánítása szabad? Ha elmondhatja korlátozás nélkül gondolatait.”[25] Főszabály szerint ez alól nincs kivétel, bár elképzelhetőek olyan helyzetek, hogy erkölcsi értelemben szükséges a kivétel.[26] Azt gondolom, hogy a véleménybuborékok jelensége, ahol az algoritmusok határozzák meg, kihez jut el a véleményünk, valamint milyen információk jutnak el hozzánk, már önmagában a véleménynyilvánítás korlátozásának mínősül (hiszen ha az algoritmus szerint az egykori középiskolai osztálytársamat nem érdekli a politikai témájú posztom a közösségi médiában, akkor számára nem jeleníti meg azt a rendszer, hiába töltöttem fel és szántam neki is a tartalmat). Éppen ezért tartom fontosnak, hogy az algoritmusok működését is EU-s szinten szabályozzuk, a véleménynyilvánításnak minél nagyobb teret engedve, máskülönben a platformok fogják azt saját meggyőződésük szerint beállítani.

Összefoglalva az eddigieket, a közösségi média számos etikai dilemmát okozott a 21. században, ezek közül a legnagyobbak a társadalmak közötti kulturális különbségek a globalizált világban, amelyek a közösségi média által kiéleződnek, a véleménybuborékok jelensége (és az ezzel együtt járó fokozódó társadalmi polarizálódás), továbbá a cenzúra (és fake news elleni fellépés) megítélése a világ külnböző országaiban. A megoldást abban látom, ha a véleménynyilvánítás határait nem a platformokra bíznánk, és nem is hagynánk nemzetállami kézben, hanem a globális fellépést tartom szükségesnek, hiszen a közösségi média sem lokálisan van jelen. Bízom benne, hogy a jövőben fokozott előrelépés történik – legalább uniós szinten – a kérdésben.

Bibliográfia

Cservák Csaba. A szólásszabadság dogmatikai sajátosságairól a médiajog relációjában, in Cservák Csaba – Horváth Attila (szerk.): Az adekvát alapjogvédelem, Budapest, Porta Historica, 2018.

Cservák Csaba: A véleménynyilvánítás szabadsága a média (szem)üvegén keresztül, Jogelméleti szemle, 2010/1.

Cservák Csaba: Gondolatok a véleménynyilvánítás alapjogáról az Alaptörvényt követően, KRE-DIt, Jogtudományi különszám 2021.

Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, különös tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád (szerk.): Technológiai Kihívások az egyes jogterületeken tanulmánykötet, Budapest, KRE-ÁJK, 2018.

Gosztonyi Gergely: Az alternatív média a(z európai) médiaszabályozásban, In Medias Res, 2013/1.

Koltay András: A social media platformok jogi státusa a szólásszabadság nézőpontjából, In Medias Res, 2019/1.

Jansen, Sabine – Spijkerboer, Thomas: Menekülés a homofóbia elől, A szexuális orientációval és a nemi identitással kapcsolatos menedékkérelmek Európában, COC Nederland, Vrije Universiteit Amsterdam, 2011.

Waldman, Ari Ezra: Manipulating Trust on Facebook, Loyola Consumer Law Review, Vol. 29, 2016.

Egyéb források

Facebook bans Holocaust denial content, BBC, 12 October 2020, https://www.bbc.com/news/technology-54509975

Facebook Revenue and Usage Statistics (2022), Business of Apps, https://www.businessofapps.com/data/facebook-statistics/

Facebook verbietet, Holokaust zu bestreiten, Deutschlandfunk, nachrichtenleicht, 16. Oktober 2020, https://www.nachrichtenleicht.de/facebook-verbietet-holocaust-zu-bestreiten-100.html

Lovász Dávid: A véleménybuborékok jelensége a közösségi médiában, Kalauz, PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, https://kalauz.lib.pte.hu/velemenybuborek-jelensege-kozossegi-mediaban/#dn07 (Letöltés: 2022.október 31.)

Véleménybuborék élőben: az emberek többsége alig kerül kapcsolatba más pártállásúakkal, Telex.hu, 2021. november 2. https://telex.hu/belfold/2021/11/02/politikai-homofilia-velemenybuborek-fideszesek-es-ellenzekiek-ismeretsegi-kore-idea-kutatas

Hivatkozások

  1. A magyar „közösségi média” és az angol „social media” szavakat szinonimaként használom az egész dolgozatom során, bár nem 1:1 arányú az ekvivalencia a két jelentés között. A dilemmáról ld. bővebben Gosztonyi Gergely: Az alternatív média a(z európai) médiaszabályozásban, In Medias Res, 2013/1, 133. ↑
  2. Facebook Revenue and Usage Statistics (2022), Business of Apps, https://www.businessofapps.com/data/facebook-statistics/ ↑
  3. Ari Ezra Waldman: Manipulating Trust on Facebook, Loyola Consumer Law Review, Vol. 29, 2016, 75–79. ↑
  4. Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, különös tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád (szerk.): Technológiai Kihívások az egyes jogterületeken tanulmánykötet, Budapest, KRE-ÁJK, 2018, 67. ↑
  5. Koltay András: A social media platformok jogi státusa a szólásszabadság nézőpontjából, In Medias Res, 2019/1, 16. ↑
  6. Uo. ↑
  7. Deutsches Strafgesetzbuch (StGB), § 130. ↑
  8. Facebook verbietet, Holokaust zu bestreiten, Deutschlandfunk, nachrichtenleicht, 16. Oktober 2020, https://www.nachrichtenleicht.de/facebook-verbietet-holocaust-zu-bestreiten-100.html ↑
  9. Facebook bans Holocaust denial content, BBC, 12 October 2020, https://www.bbc.com/news/technology-54509975 ↑
  10. A technológia a földrajzi hely szerinti korlátozást teszi lehetővé. ↑
  11. Cservák Csaba. A szólásszabadság dogmatikai sajátosságairól a médiajog relációjában, in Cservák Csaba – Horváth Attila (szerk.): Az adekvát alapjogvédelem, Budapest, Porta Historica, 2018, 91–96. ↑
  12. Cservák Csaba fogalmaz meg két de lege ferenda javaslatot a közösségi média szabályozásának kapcsán. Elképzelése szerint lehetővé kellene tenni egy választottbíróság létrehozását, ahova tagokat delegálhatnának a közösségi média felhasználók, mindezt egy félarányos rendszerben képzeli el (a delegáltaknak kevesebb szavazatuk lenne, mint ahány mandátumot kiosztottak). A választottak mellé a közösségi platform is delegálhatna egy-egy főt, majd a tagok konszenzussal jelölnének meg egy elnököt. Emellett gyéb garanciákat is meghatároz, amelyek a tagok szakmai alkalmasságát garantálják.A másik javaslata egy speciális „ombudsman-jellegű” intézmény létrehozása, amely előmozdíthatná, hogy az alapjogvédelem általános rendszerében, egységes jogértelmezést biztosítva, speciális szakértelemmel bíró személy vegyen részt a közösségi médiában zajló alapjogvédelemben.Ld. bővebben: Cservák Csaba: Gondolatok a véleménynyilvánítás alapjogáról az Alaptörvényt követően, KRE-DIt, Jogtudományi különszám 2021. ↑
  13. Megjegyzem: a házasságkötéshez való jog az emberi méltóságból levezethető alapjog, az önrendelkezési jog részeként, amely még a magyar Alkotmánybíróság szerint is így van, ld. 22/1992. (IV. 10.) AB határozat. ↑
  14. Ld. Sabine Jansen – Thomas Spijkerboer: Menekülés a homofóbia elől, A szexuális orientációval és a nemi identitással kapcsolatos menedékkérelmek Európában, COC Nederland, Vrije Universiteit Amsterdam, 2011. ↑
  15. Koltay: A social media platformok, 16. ↑
  16. Javaslat az Európai Parlament és a Tanács rendelete a digitális ágazat vonatkozásában a megtámadható és méltányos piacokról, Digital Markets Act, DMAJavaslat az Európai Parlament és a Tanács rendelete a digitális szolgáltatások egységes piacáról és a 2000/31/EK irányelv módosításáról, Digital Services Act, DSAAz Európai Parlament és a Tanács (EU) 2018/1808 irányelve (2018. november 14.) a tagállamok audiovizuális médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 2010/13/EU irányelvnek (Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv) a változó piaci körülményekre tekintettel való módosításáról, AVMS irányelvAZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS (EU) 2016/679 RENDELETE (2016. április 27.) a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet), GDPR ↑
  17. Koltay: A social media platformok, 5. ↑
  18. Uo. ↑
  19. Uo. ↑
  20. Lovász Dávid: A véleménybuborékok jelensége a közösségi médiában, Kalauz, PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, https://kalauz.lib.pte.hu/velemenybuborek-jelensege-kozossegi-mediaban/#dn07 (Letöltés: 2022.október 31.) ↑
  21. Uo. ↑
  22. Véleménybuborék élőben: az emberek többsége alig kerül kapcsolatba más pártállásúakkal, Telex.hu, 2021. november 2. https://telex.hu/belfold/2021/11/02/politikai-homofilia-velemenybuborek-fideszesek-es-ellenzekiek-ismeretsegi-kore-idea-kutatas ↑
  23. Uo. ↑
  24. Koltay: A social media platformok, 5. ↑
  25. Cservák Csaba: A véleménynyilvánítás szabadsága a média (szem)üvegén keresztül, Jogelméleti szemle, 2010/1. ↑
  26. Uo. ↑

 

Beküldve:

Ronga Adrienn: A halálbüntetés napjaink büntetőjogi szankciórendszerében való alkalmazása nemzetközi kitekintésben

1. Bevezetés – Élethez való jog és emberi méltósághoz való jog viszonya

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymáshoz való viszonyát illetően két féle felfogás ismert.

A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak.

A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog– a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[1]

„Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan.
Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.”[2]

Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát ezen személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedésétbiztosító alapvető jogai, követelhető es biztosítandó jogosultságai legyenek.[3]

„Mészáros Ádám Zoltán meglátása szerint az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése „egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is. Véleményem szerint főszabályként helyt álló következtetésnek tekintendő ez az álláspont, bár néhány gyakorlati eset kapcsán szükséges ez alól kivételeket is megállapítani, így nagyon szűk körben az élethez való jogot korlátozhatónak tartom. Elöljáróban megjegyezném, hogy azon okok, amik korlátozhatják az élethez való jogot, nem önkényesen, emberek által létrehozott formák, hanem a dolgok természetes rendje szerinti olyan méltányos szituációk, amelyek az emberi természettel összeegyeztethetőek. Az eddigi leggyakrabban említett problémakörök tükrében (eutanázia, halálbüntetés, abortusz) nem lehet az élethez való jog korlátozhatóságának kérdésében állást foglalni, mivel tartalmi sajátosságaik miatt önkényesek és az emberi természettel ellentétesek, így az élethez való jogot sem korlátozhatják.”[4]

Jelen tanulmány az élethez és emberi méltósághoz való jog vizsgálata körében a halálbüntetés jelenlegi nemzetközi megítélésével és elfogadottságával foglalkozik, mely az élethez való jog, mint leglényegesebb alapjog, valamint az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának kollízióját eredményezi. Ez az alkotmányjogi konfliktus a világ szinte mindegyik országában lényegi és kulcsfontosságú alkotmányjogi kérdésként jelentkezett és jelentkezik a mai napig is, amit országtól és korszaktól függően sokféleképpen oldottak fel akár az élethez való jog, akár az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának javára. Jelen tanulmány célja, hogy globális kitekintést adjon a halálbüntetés büntetőjogi szankciórendszerben betöltött szerepéről.

2. A halálbüntetés pro és kontra

Ebben a fejezetben igyekszem felsorakoztatni (a teljesség igénye nélkül) a jogirodalom alapján megfogalmazott érveket és ellenérveket, illetve összefoglalni a halálbüntetést ellenzők, tehát az abolicionisták érveit, valamint a halálbüntetéspártiak, vagyis a retencionisták ellenérveit.

A halálbüntetés nem más, mint lex tálió, és összeegyezhetetlen a modern büntetőjogi elméletekkel, Hangzatos érv, ám attól függ, hogy milyen elméletet tartunk ,,modernnek”. Az úgynevezett klasszikus iskola szerint meghatározó a tett, függetlenül a tettes személyétől. Ez messzemenően haladó vonás a feudális önkénnyel szemben, és egyértelműen érvényesíti Beccaria-i alapelveit, továbbá a büntetés a bűnösség fokát (szándékosság-gondatlanság).

A társadalomnak nincs joga más életét elvenni- ez az abolicionista érv második kifogása. A ius puniendi szerint az államnak nemcsak joga van, hanem egyenesen kötelessége a társadalom védelmi büntetőjogi eszközökkel.

Továbbá, a jogos védelem jogintézményét a megfelelő előfeltételek esetén alkalmazni kell. Aligha kérdőjelezhető meg, hogy amennyiben a társadalom bármely tagjának-mint megtámadottnak – elhárítási magatartása mellőzi azanyagi jogellenességet, ezért ez esetben ez büntethetőséget kizáró ok, úgy a társadalmat is meg kell, hogy illesse a védekezés joga, különös tekintetben a terrorcselekmények, légi kalózkodás, valamint a maffiabűnözés vonatkozásában, melyek nem csupán a társadalom, hanem konkrét nemzetközi viszonylatban a társadalmak összességének az érdekeit sértik vagy veszélyeztetik.[5]

„Ha az egyénnek individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell hogy legyen egy közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga, hanem tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan támadásival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt megtenni.”

„Ezzel kapcsolatban az abolicionisták azt az ellenvéleményt fogalmazták meg, mely szerint különbség van a jogos védelmi szituáció és a büntetésként alkalmazott kivégzés között. Az előbbi esetben ugyanis a támadó életének kioltásával járó védekezés megelőzi az élet jogellenes elvételét, tehát olyan aktusról van szó, amely képes megakadályozni egy másik, jogtalan aktus céljának (gyilkosságnak) a realizálódását; míg az utóbbi esetben a halálbüntetés nem előzi meg és még csak nem is teszi jóvá az emberölést, hiszen az már megtörtént. Ha kivégzéssel fel lehetne támasztani az ártatlanul megöltet, akkor- vélik az abolicionisták- más lenne a helyzet, de mivel ez fizikai képtelenség, és a későbbi életkioltás (kivégzés) nem képes megváltoztatni a múltat, ezért a halálbüntetés, mint utólagos állami reakció nem lehet az önvédelemnek az eszköze.”[6]

A kapitális szankció hívei ugyanakkor a kivégzést nem pusztán az emberölésekkel szembeni önvédelem eszközeként veszik górcső alá, hanem pár huzamba állítják más olyan állami tevékenységekkel is, amelyek – a halálbüntetéshez hasonlóan – emberi életek megsemmisítését eredményezik. Ezzel kapcsolatban pedig azzal érvelnek, hogy ha elismerjük ezen egyéb állami aktusok jogszerűségét, akkor nincs indok arra, hogy ennek analógiájára a halálbüntetéses jogosságot ne ismerjük el ugyanígy. A gyilkosok esetében emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el. A halálbüntetés pártiak szerint tehát szükség van a legkeményebb büntetésre, hiszen ez lehet vélelmük szerint a leginkább visszatartó erő, követve Szingapúr mintáját, ahol a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása tulajdonképpen felszámolta a maffiabűnözést az országban.[7]

A halálbüntetés ellenzői szerint minden végrehajtási mód, kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés. És ez nem csak a fejlődő országok némelyikében ma is alkalmazott, a ,,fejlett” világ által barbárnak tekintett végrehajtási módokra, például a megkövezésre igaz, hanem például az USA-ban is használt akasztásra, sortűzre, villamosszékre, gázkamrára, sőt még a méreginjekcióra is. Mivel ezeket a büntetéseket sokszor problémásan, rosszul hajtják végre, ezáltal kínt okoznak a halálra ítélt személynek.

A halálbüntetés továbbá azért is embertelen, mivel a halálos ítélet és annak kihirdetése között rengeteg idő telik el. Ez a demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a justizmord kockázatát a minimálisra csökkentsék, illetve törvény írja elő azt, hogy lehetőség legyen biztosítva az elítélt számára, hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, valamint, hogy kegyelemért folyamodjon. A hosszú várakozási idő az elítéltet főként mentálisan viseli meg.[8]

Továbbá az abolicionisták egyik legfőbb érve a halálbüntetés ellen, hogy annak nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési formáknak végső konklúzióként levonva, tehát szükségtelen. A halálbüntetés hívei ugyanakkor azt az álláspontot képviselik, hogy valamennyi embert biztosan képes visszatartani a halálbüntetés jogintézménye és ezért megéri alkalmazni ezt a büntetési nemet. Továbbá a retencionisták úgy vélik, hogy a lehetséges áldozat élete többet ér, mint a bűnöző(k) élete.

Ezen felül a halálbüntetés-pártiak véleménye szerint nem szabad több esélyt adni arra a gyilkosoknak, hogy visszatérjenek a társadalomba, emiatt a határozott ideig tartó szabadságvesztést, illetve a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést sem tartják alkalmasnak arra, hiszen így meg van az esély arra, hogy a fegyházból szabaduló illető újabb emberölést kövessen el. A gonoszság életkortól nem függ állításuk szerint, ezen kívül, ha a gyilkos jó magaviseletet tanúsít fogva tartása idején ez álca is lehet, mivel feltételezhető, hogy csak arra vár, hogy bosszút állhasson azon az illetőn, aki őt rácsok mögé juttatta vagy ha ezen az illetőn nem is tudja végrehajtani tettét, mert meghalt ez a személy azóta akkor a családján, leszármazóin fogja megtorolni, levezetni a börtönben megélt sérelmeit. Ezzel szemben a halálbüntetést ellenzők szerint az életellenes bűnözők raboskodásuk ideje alatt megbánják, ráébrednek tettük súlyosságára és megváltoznak. A hivatalos személyek szakértelmében bízva a terhelt feltételes szabadlábra helyezése esetén, ha az adott bíró úgy ítéli, hogy a terhelt a társadalomra már nem veszélyes, akkor rendjén van, hogy szabadon távozhat.

A retencionisták a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést sem tartják megfelelő büntetésnek egy gyilkos tekintetében, mivel nézetük alapján ekkor a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincs vesztenivalója, hiszen a vele szemben hozható legsúlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, így semmi sem gátolja, hogy akár megölje a rabtársát. A TÉSZ alatt teljesen hitehagyottá válhat, valamint kegyetlenné és fékezhetetlenné.[9]

A továbbiakban justizmord esetkörét szeretném részletesebben kifejteni.

„Az abolicionisták legfőbb érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt „leült” éveket meg nem történte tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes és ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa felhozható, hiszen az utóbbi években sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan személyeket, akikről ma – DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai módszerek – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem volt az adottbűncselekményhez. Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban több tucatra tehető, amelyek szenvedő alanyai szinte kivétel nélkül színesbőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az eljárás más résztvevői is hibázhatnak.

A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy a tévedés nem elkerülhetetlen velejárója a bíróiítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető. Ilyen eljárási garancia lehet például az, ha halálbüntetést csak a bírói tanács összes tagjának egyetértésével lehetne kiszabni; esetleg ilyen ügyekben több tanács egyhangú határozatára lenne szükség a halálbüntetés kiszabásához; ha az ítélkező bírói tanács létszámát megemelnék hét vagy akár kilenc főre és ezek mindegyikének beleegyezése szükséges lenne a halálos ítélet meghozatalához; ha csak két vagy három ügyész egymástól független, halálbüntetés kiszabását javasló indítványára volna lehetőség egyáltalán e büntetési nem bírói mérlegelésére stb.

Az abolicionisták véleménye viszont az, hogy – túl azon, hogy hibalehetőség nélküli módszerek nincsenek – a tévedés lehetősége ma is előfordul. Tehát minden perbeli biztosíték és modern kriminalisztikai vizsgálat ellenére is a Justizmord elkerülésére egyetlen biztos módszer van: a halálbüntetés kiszabásától való tartózkodás.”[10]

Végezetül pedig a halálbüntetés témakörét gazdasági oldalról szeretném megvilágítani.

„Elsőként fontos azt leszögezni, hogy egy ember élete nem lehet pénz kérdése. Gazdasági indokok, okok alapján nem lehet életről vagy halálról dönteni. A halálbüntetéssel financiális szempontjaival kapcsolatos érvek és ellenérvek gyakran felmerülnek. A halálbüntetés-pártiak szerint a gyilkosok halálra ítélése és kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk, mégpedig két szempontból. Az egyik az, ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután már több költség nem merül fel az állam számára, míg, ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra, vagyis ebben az esetben a bűntettes jóval többe kerül az államnak, mint ha kivégeznék őt.

Az abolicionisták ezzel ellentétben 2 okból sem tartják igaznak: szerintük egyrészt a szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így még kihasználható, másrészt tényekkel és adatokkal bizonyítják, hogy egy, a tisztességhez eljáráshoz és bírósági tárgyaláshoz való jogot biztosító jogállami garanciákkal felvértezett jogrendszerben lefolytatott olyan eljárás, amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor.”[11]

3. Halálbüntetés a világban jelenleg

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának csökkenése vonatkozásában, és miközben a Covid-19 járvány hozzájárult a csökkenésekhez a végrehajtott kivégzések és a halálesetek számában kiszabott büntetésekben, ez egyben súlyosbította e büntetés eredendő kegyetlenségét.

Az ismertté vált kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta mért éves csökkenést, és ismét elérte a több mint 10 év legalacsonyabb értékét. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

A jelentős visszaesés elsősorban a kivégzések számának számottevő csökkenésével függött össze két országban történelmileg magas kivégzési számokról számoltak be, Irakban és Szaúd-Arábiában; és kisebb mértékben néhány hiátust leszámítva, amely a Covid-19 világjárványra válaszul történt. Az USA-ban megugrott a szövetségi kivégzések száma országos számban kiegyenlített, többnyire az újabb végrehajtási felfüggesztések – vagy a végzések lassabb végrehajtása miatt– egyes amerikai államokban a Covid-19 világjárvány következményeként. Az Egyesült Államokban 2020-ban hozott bírósági halasztások közül hat kifejezetten a Covid-19 világjárványra hivatkozott. Szingapúrban a kivégzéseket perek miatt felfüggesztették, többek között a Covid-19-hez kapcsolódó korlátozások hatása miatt. Az Amnesty International által ismert újonnan kiszabott halálbüntetések száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban világszerte.

Mégis, miközben a világ küzdött a vírus terjedésének megakadályozásáért és az emberek életének védelméért, egyes államokban riasztóan megnövekedett a kivégzések száma. Egyiptom több mint háromszorosára növelte éves számát, míg az Egyesült Államokban a Trump-kormányzat júliusban engedélyezte és folytatta a szövetségi kivégzések újraindítását 17 év után, végül öt és fél hónap alatt 10 embert öltek meg. India, Omán, Katar és Tajvan is folytatta az állami gyilkosságokat.

Továbbá sok országban a hatóságok felfüggesztették a börtönlátogatásokat és a személyes bírósági eljárásokat. A világjárványra adott válaszként a halálbüntetéssel sújtottakat huzamosabb ideig társadalmi érintkezés nélkül hagyták, és – kritikus módon – korlátozott hozzáféréssel rendelkeztek törvényes képviselőikhez. Mivel egyes államok bármilyen módon is a halálbüntetést választották, a világjárvány nemcsak a fogvatartottak és a folyamatban részt vevő összes érdekelt számára jelentett komoly egészségügyi kockázatot, hanem a jogi képviselethez és más tisztességes tárgyalási garanciákhoz való hozzáférést is korlátozta.

A 2020-tól kezdődő fejlődések is megerősítették az elmúlt évek tendenciáit, amelyek szerint a világ folyamatos előrelépést tett a halálbüntetés eltörlése felé. Például 2020 szeptemberében Kazahsztán aláírta, decemberben pedig lépéseket tett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának második fakultatív jegyzőkönyvének ratifikálása érdekében, célja a halálbüntetés eltörlése volt. Nem jegyeztek fel kivégzést Bahreinben, Fehéroroszországban, Japánban, Pakisztánban vagy Szudánban, tulajdonképpen minden olyan országban, ahol 2019-ben még kivégeztek embereket. Kazahsztán, az Orosz Föderáció, Tádzsikisztán, Malajzia és Gambia továbbra is betartotta a kivégzésekre vonatkozó hivatalos moratóriumot. Az USA-ban, Colorado lett az Egyesült Államok 22. abolicionista állama, továbbá a kormányzó moratóriumot adott ki Kaliforniában, Oregonban és Pennsylvaniában, ami egész évben folytatódott; Ohio pedig minden tervezett kivégzését átütemezte.

A haladás további jeleként figyelhető meg, hogy Barbados januárban lezárta a kötelező halálbüntetés eltörlésére irányuló reformokat; áprilisban pedig Szaúd-Arábia hatóságai bejelentették, hogy az ország megszünteti a halálbüntetés alkalmazását a bűncselekmény elkövetésekor 18. életévét be nem töltött személyekkel szemben a terrorellenes törvényhez nem kapcsolódó ügyekben. Júliusban a szudáni hatóságok pedig eltörölték a halálbüntetés alkalmazását a hitehagyás miatt.

Decemberben az ENSZ Közgyűlésének plenáris ülésén rekordszámú, pontosan 123 állam támogatta a kivégzésekre vonatkozó moratórium bevezetését szorgalmazó kétévente szóló határozat elfogadását. A halálbüntetés teljes eltörlése érdekében – 19 szavazattal nőtt a szavazatszám 2007-hez képest, amikor elfogadták az ENSZ Közgyűlésének első határozatát ebben a kérdésben. Kongó (Köztársaság), Guinea, Nauru és a Fülöp-szigetek, amely tartózkodott a 2018-as határozat mellett, vagy ellene szavazott eddig, most szintén támogatta, míg Jemen és Zimbabwe ellenzékről tartózkodásra váltott.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Most minden eddiginél fontosabb, hogy további lépéseket tegyenek minden szinten annak biztosítására, hogy 2021 ne legyen az az év, amikor mindezt az előrelépést visszavonják.[12]

Európa és Közép-Ázsia vonatkozásában a halálbüntetés alkalmazása az alábbiak szerint alakult az elmúlt években.

Ország 2020 Rögzített kivégzések 2020 Rögzített halálos ítéletek Emberek, akik halálos ítélet hatálya alá tartoztak 2020 végén
Fehéroroszország 0 3 4
Kazahsztán 0 0 0
Orosz Föderáció 0 0 0
Tádzsikisztán 0 0 0

A táblázat alapján látható, hogy jelentős országos fejlesztések figyelhetők meg ugyanis, Miközben Fehéroroszország továbbra is halálbüntetést szabott ki, 2020-ban nem hajtottak végre kivégzést. Kazahsztán, az Orosz Föderáció és Tádzsikisztán továbbra is betartotta a moratóriumot kivégzéseket. Kazahsztán aláírta és ratifikálta a Nemzetközi Egyezségokmány második fakultatív jegyzőkönyvét a polgári és politikai jogokról, amelynek célja a halálbüntetés eltörlése.[13]

A világ országainak több mint kétharmada mára eltörölte a halálbüntetést a törvényeiben vagy a gyakorlatban. 2020. december 31-én a számok a következők voltak:

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében: 108
Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában: 8
Abolicionizmus a gyakorlatban: 28
Teljes abolicionizmus a gyakorlatban: 144
Halálbüntetést megtartók: 55

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében

Azok az országok, amelyek törvényei egyetlen bűncselekmény vonatkozásában sem írnak elő halálbüntetést az alábbiak:

Albánia, Andorra, Angola, Argentína, Örményország, Ausztrália, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Benin, Bhután, Bolívia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Burundi, Zöld-foki Köztársaság, Kambodzsa, Kanada, Csád, Kolumbia, Kongó (Köztársaság), Cook-szigetek, Costa Rica, Elefántcsontpart, Horvátország, Ciprus, Cseh Köztársaság, Dánia, Dzsibuti, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Észtország, Fidzsi-szigetek, Finnország, Franciaország, Gabon, Grúzia, Németország, Görögország, Guinea, Bissau-Guinea, Haiti, Honduras, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Kiribati, Koszovó, Kirgizisztán, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Madagaszkár, Málta, Marshall-szigetek, Mauritius, Mexikó, Mikronézia, Moldova, Monaco, Mongólia, Montenegró, Mozambik, Namíbia, Nauru, Nepál, Hollandia, Új-Zéland, Nicaragua, Niue, Észak-Macedónia, Norvégia, Palau, Panama, Paraguay, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Portugália, Románia, Ruanda, Szamoa, San Marino, São Tome és Príncipe, Szenegál, Szerbia, Seychelle-szigetek, Szlovákia, Szlovénia, Salamon-szigetek, Dél-Afrika, Spanyolország, Suriname, Svédország, Svájc, Kelet-Timor, Togo, Törökország, Türkmenisztán, Tuvalu, Egyesült Királyság, Ukrajna, Uruguay, Üzbegisztán, Vanuatu, Vatikánváros, Venezuela.

Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában

Azok az országok, amelyek törvényei csak kivételes bűncselekmények esetén írnak elő halálbüntetést, például a katonai bűncselekmények esetében törvény vagy kivételes körülmények között elkövetett bűncselekmények esetében a következők:

Brazília, Burkina Faso, Chile, El Salvador, Guatemala, Izrael, Kazahsztán, Peru.

Abolicionizmus a gyakorlatban

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést olyan köztörvényes bűncselekmények tekintetében, mint például az emberölés, de abolicionistáknak tekinthetők a gyakorlatban annyiban, hogy az elmúlt 10 évben nem végeztek ki senkit, és abban hisznek, az a politikájuk vagy megalapozott gyakorlatuk, hogy nem hajtják végre a kivégzéseket. Ezek az országok a következők:

Algéria, Brunei Darussalam, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Eritrea, Eswatini (volt Szváziföld), Ghána, Grenada, Kenya, Laosz, Libéria, Malawi, Maldív-szigetek, Mali, Mauritánia, Marokkó/Nyugat-Szahara, Mianmar, Niger, Pápua Új-Guinea, Orosz Föderáció, 195 Sierra Leone, Dél-Korea (Koreai Köztársaság), Sri Lanka, Tádzsikisztán, Tanzánia, Tonga, Tunézia, Zambia.

Halálbüntetést megtartók

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést a köztörvényes bűncselekmények vonatkozásában az alábbiak:

Afganisztán, Antigua és Barbuda, Bahama-szigetek, Bahrein, Banglades, Barbados, Fehéroroszország, Belize, Botswana, Kína, Comore-szigetek, Kuba, Kongói Demokratikus Köztársaság, Dominika, Egyiptom, Egyenlítői-Guinea, Etiópia, Gambia, Guyana, India, Indonézia, Irán, Irak, Jamaica, Japán, Jordánia, Kuvait, Libanon, Lesotho, Líbia, Malajzia, Nigéria, Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Omán, Pakisztán, Palesztina (állam), Katar, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadine-szigetek, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Szomália, Dél-Szudán, Szudán, Szíria, Tajvan, Thaiföld, Trinidad és Tobago, Uganda, Egyesült Arab Emírségek, USA, Vietnam, Jemen, Zimbabwe.[14]

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának visszaszorításában, és bár a Covid-19 járvány hozzájárult a végrehajtott kivégzések számának és a halálozások számának csökkenéséhez, a velejárót is súlyosbította. ennek a büntetésnek a kegyetlensége.

Az ismert kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta tartó éves csökkenést, és több mint 10 éve ismét a legalacsonyabb szintet érte el. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

Az Amnesty International által kiszabott új halálos ítéletek száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány világszerte fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Jelen tanulmány összefoglalja, hogy mely országokban van jelen még ezen a büntetési nem.

Bibliográfia

Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019.

Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176. ↑

Hivatkozások

  1. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2. ↑
  2. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19. ↑
  3. Mészáros: Az élethez való jog, 2-3. ↑
  4. Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6, 66. ↑
  5. Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019, 187–188. ↑
  6. Lásd: Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1, 19. ↑
  7. Tóth: Halálbüntetés, 190–196. ↑
  8. Tóth: Halálbüntetés, 198–200. ↑
  9. Tóth: Halálbüntetés, 74–77. ↑
  10. Tóth: Halálbüntetés, 214–215. ↑
  11. Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020, 7–9. ↑
  12. Uo. 34. ↑
  13. Uo. 57–58. ↑