Beküldve:

Szűcs Dániel: Egy bírói kezdeményezés nyomában, avagy esettanulmány az Alkotmánybíróság előtt folyamatban lévő indítvány kapcsán

Introdukció

Az ügy még 2023. évben indult az Alkotmánybíróságon (a továbbiakban: AB) egyedi normakontroll eljárásban, bírói kezdeményezésre, s jelenleg még nem tettek közzé alkotmánybírósági döntést.[1] Az eljárásban az első irat 2023. november 23. napján érkezett, s eddig 3 alkalommal tárgyalta az AB teljes ülése.[2] Az indítvány érkezését követően az Alkotmánybíróság beszerezte az Igazságügyi Miniszter, a Legfőbb Ügyész és az Alapvető Jogok Biztosának A Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettesének amicus curiae véleményét.

A III/02516/2023. számú ügyben benyújtott indítványból megállapítható, hogy a Pécsi Törvényszék az előtte folyamatban lévő ebtartástól való eltiltás tárgyú polgári peres eljárásban – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-a alapján, az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett – az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Ávt.) 44. § (2) bekezdésének alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az előtte P.20.166/2023. ügyszám alatt indult perben való alkalmazásának kizárását kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Ávt. sérelmezett rendelkezése alapján az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. A Pécsi Törvényszék előtt indult polgári peres eljárás az ügyészség – imént nevesített – keresete alapján indult. Keresetében az ügyészség azt kérte a bíróságtól, hogy a Mohácsi Járásbíróság által állatkínzás bűntettében jogerősen bűnösnek talált és letöltendő szabadságvesztésre ítélt alperest tiltsa el a kedvtelésből tartott ebek tartásától 3 évi időtartamra.[3]

Az indítványozó bíróság megítélése szerint az Ávt. 44. § (2) bekezdése sérti a kettős büntetés tilalmának (ne bis in idem) elvét, továbbá a törvényes büntetés (nulla poena sine lege) követelményét, ezért az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6) bekezdésébe ütközik. Indokolásában hivatkozik az Alkotmánybíróság 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatára, amely alapján a tevékenység gyakorlásától való eltiltás jogkövetkezmény – függetlenül attól, hogy az halászati vagy állattartási tevékenységre vonatkozik – az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében vett büntető jellegű szankciónak minősül, és így az Ávt. 44. § (2) bekezdése szerinti eljárás lefolytatása ugyanazon jogsértés kétszeres értékelésének és büntetésének tilalmába ütközhet. Az Alaptörvény B) cikkéből és a XXVIII. cikk (4) bekezdéséből levezethető büntetés jogszerűségének elvének sérelmét pedig az okozza, hogy a tevékenységtől való eltiltásra az Ávt. 44. § (2) bekezdése nem ad világos felhatalmazást a bíróság számára, akinek úgy kell döntenie az eljárás alá vont alperes újabb szankcionálásáról, hogy annak jogszabályi keretei, feltételei, a kiszabható eltiltás határai, a bírói mérlegelés szempontja teljességgel hiányoznak (nulla poena sine lege).

Jogi érvelés

Elhelyezés „térben-időben”

Jelen kérdés áttekintése során figyelemmel kell lennünk az ügy irataiban is hivatkozott hasonló tárgyú alkotmánybírósági döntésekre. E körben két alapvető döntést szükséges említenünk, melyek: a 8/2017. (IV. 18.) AB határozat és a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat.

A 8/2017. (IV. 18.) AB határozat esetében az volt az eldöntendő kérdés, hogy a jogerősen elbírált büntetőügyet követően (amelyben büntetőjogi szankciót alkalmaztak) indulhat-e alkotmányos keretek között olyan közigazgatási hatósági eljárás, amelyben a büntetőügyben már alkalmazott hasonló szankciókat ismételten ki lehet szabni ugyanazon cselekmény miatt. A 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatban az volt a kérdés, hogy indulhat-e, illetve vezethet-e büntetés kiszabásához alkotmányos keretek között olyan büntetőeljárás, amelyben a korábban lefolytatott közigazgatási hatósági eljárásban már alkalmazott hasonló szankciókat (is) ismételten ki lehet szabni ugyanazon cselekmény miatt.

A fenti két eset közös vonása abban nyilvánul meg, hogy mindkét eljárási helyzetben valamennyi, a jogágnak megfelelő szankció alkalmazására lehetőség nyílt, melyek között nyilvánvalóan voltak olyanok is, amelyek azonos jellegű, büntetőjogi szankciók voltak. A jelen ügyben foglalt jogkérdés akként ragadható meg, hogy a büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet meghozatalát követően alkalmazható-e a – ne bis in idem elv sérelme nélkül – ugyanazon személlyel szemben, azonos cselekmény miatt az állattartástól eltiltás jogkövetkezménye azon polgári perben, melyet a külön jogszabályi rendelkezés felhatalmazás alapján az ügyész indít.

Az állatvédelmi hatósági eljárás (közigazgatási szervezetrendszer) főbb vonásainak és az ügyész szerepének áttekintése

A Kormány tagjainak feladat- és hatásköréről szóló 182/2022. (V. 24.) Korm. rendelet 57. § (1) bek. b) pontja értelmében az agrárminiszter az élelmiszerlánc-felügyeletért való felelőssége keretében előkészíti az állatok védelmére és kíméletére, valamint az ahhoz kapcsolódó hatósági feladatokra vonatkozó jogszabályokat. Ily módon az iménti szakpolitika az agrárminiszter feladat-, és hatáskörébe tartozik.

A földművelésügyi hatósági és igazgatási feladatokat ellátó szervek kijelöléséről szóló 383/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdése értelmében a Kormány állatvédelmi hatóságként

a) a minisztert,[4]

b) a NÉBIH-et,

c) a Pest Vármegyei Kormányhivatalt,

d) az élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi hatáskörben eljáró vármegyei kormányhivatalt,

e) az élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi hatáskörben eljáró járási hivatalt (a továbbiakban ezen alcím tekintetében: járási hivatal),

f) a települési önkormányzat jegyzőjét, fővárosban a kerületi önkormányzat jegyzőjét, a Fővárosi Önkormányzat által közvetlenül igazgatott terület tekintetében a fővárosi főjegyzőt (a továbbiakban együtt: jegyző) jelöli ki.

Így tehát az Ávt. megértése miatt az állatvédelmi hatóság által hivatalból megindított közigazgatási hatósági eljárásnak van helye az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) alapján. Az Ákr. két eset kivételével[5] kizárja a fellebbezés lehetőségét. Az Ákr. 116. § (2) bek értelmében fellebbezésnek van helye, ha a határozatot a) – a képviselő testület kivételével – a helyi önkormányzat szerve, vagy b) rendvédelmi szerv helyi szerve hozta. Az Ákr 114. § rögzíti a bírói út igénybevételét, így az abban foglalt 2 esetben közigazgatási per indítható.

Ezen a ponton szükséges megemlítenünk az ügyész szerepét. Egyrészt a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 17. § b) pontja szerint közigazgatási pert indíthat az ügyészség, illetve a törvényességi felügyeletet vagy törvényességi ellenőrzést gyakorló szerv, ha a felhívásában megállapított határidő eredménytelenül telt el. Másrészt az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) IV. fejezete rögzíti az ügyészség közérdekvédelmi feladatait azzal a kitétellel, hogy az ügyészségnek e törvényben nem szabályozott, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként gyakorolt büntetőjogon kívüli közérdekű feladat-, és hatásköreiről külön törvények rendelkeznek. Az ügyész ezeket a hatásköreit a törvénysértés kiküszöbölése érdekében elsősorban bírósági peres és nemperes eljárások megindításával (perindítási jog), valamint hatósági eljárások kezdeményezésével és jogorvoslat előterjesztésével gyakorolja (a továbbiakban együtt: fellépés).[6] E körben az Ütv. azt is rögzíti, hogy amennyiben törvény perindításra jogosítja az ügyészt, az eljárás közérdekűségét vélelmezni kell.[7] Az Állatvédelmi tv. 44. § (2) bekezdése alapján az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. Ezen utóbbi esetben azonban már nem a Kp. szabályai szerint folyó közigazgatási perről, hanem a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) alapján lefolytatott ’közönséges’ polgári perről van szó. Az ügyész perbeli legitimációját ez esetben az Ávt. 44. § (2) bekezdése teremti meg azzal, hogy a Pp. 60. §-a – az Ütv. 27. § (2) bekezdésére figyelemmel[8] – rendelkezik az ügyész külön jogszabályon alapuló, önálló perindítási jogáról, melynek értelmében abban a perben, amelynek megindítására törvény önállóan jogosítja fel az ügyészt, az ügyész a fél jogait gyakorolja.

Az imént kifejtett rendszertani áttekintés azt jelenti, hogy a jelen esetben releváns Ávt. 44. § (2) bekezdésében biztosított ügyészi perindítási jog alapvetően a közérdekvédelmi feladat-, és hatáskör keretében megjelenő fellépési jogosultságként van jelen a magyar jogban, így tehát a két eljárás szerepe, funkciója, az annak keretén belül kiszabni kívánt jogkövetkezmény jellege és a fellépés célja alapjaiban különül el.[9]

A ne bis in idem elv követelménye az Alkotmánybíróság döntéseiben

Magyarország Alaptörvényének XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében a jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.

A kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmának alkotmányos szabályát korábban az Alkotmány nem nevesítette. Az Alkotmánybíróság a ne bis in idem elvét már a 42/1993. (VI. 30.) AB határozatában olyan alkotmányos jelentőségű rendelkezésnek tekintette, amelyik – összekapcsolva a res iudicata elvével – az állam büntetőhatalmának tényleges korlátját jelentheti.[10] Az AB az Alaptörvény hatálybalépését, immáron a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmának kifejezett nevesítését követően is fenntartotta korábbi értelmezését és egyúttal leszögezte, hogy a ne bis in idem elve egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hisz az érdemi bírósági döntések végleges jellegét garantálja.[11]

A kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célja és értelmének vizsgálata körében – egyúttal a 42/1993. (VI. 30.) AB határozat iménti tézisét megerősítve – az Alkotmánybíróság azon elvi kiindulópontra helyezkedett, melynek értelmében az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő, ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is. Az alkotmányos rendelkezés a res iudicata, valamint a ne bis in idem elvek összekapcsolásán keresztül egy relatív eljárási akadályt fogalmaz meg az elbírált, büntetendő cselekmények tekintetében. Az alkotmányos szabály egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hiszen garantálja az érdemi bírósági döntések végleges jellegét.[12]

Az Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata a tekintetben, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt, egyes büntető anyagi jogi, illetve eljárásjogi gyökerű alkotmányos alapelvek érvényesülési körét nem szűkíti le a szorosan vett büntetőjog területére, hanem esetről esetre mérlegeli, hogy a konkrét ügyben vizsgált jogszabályok a széles értelemben vett jogi felelősségi rendszer olyan elemeinek minősülnek-e, amelyek alkalmazásakor érvényesülnie kell az alapelveknek. Az Alkotmánybíróság az értékelés során tehát nem a formális természetű jogági besorolást tekinti döntőnek, hanem az érintett jogszabály tartalmából, funkciójából indul ki. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőjogi gyökerű alkotmányos alapelveknek érvényesülniük kell az olyan – más jogágba sorolt – eljárások tekintetében is, amelyek valamely jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és preventív, valamint represszív jellegű jogkövetkezmény alkalmazásával zárulnak.[13]

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt rendelkezés nem tiltja önmagában azt, hogy valakivel szemben, ugyanazon jogellenes cselekménye miatt több, más jogágba tartozó, eltérő funkciójú eljárást folytassanak le és ezek eredményeként jogkövetkezményt alkalmazzanak. A ne bis in idem elvében testet öltő alkotmányos garancia kifejezetten az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben védi az egyént, ezért annak a tilalmát foglalja magában, hogy meghatározott személlyel szemben, ugyanazon büntetendő cselekmény miatt – azt követően, hogy büntetőjogi felelősségéről jogerős döntés született – újabb, büntető szankció alkalmazására irányuló eljárást indítsanak, illetve büntető jogkövetkezményt alkalmazzanak.[14] A garanciális rendelkezés magában foglalja ugyanakkor annak a tilalmát, hogy valakivel szemben ugyanazon jogellenes cselekménye miatt egymást követően vagy egymással párhuzamosan több olyan büntető szankció alkalmazására irányuló eljárás folyjon, amelyek eredményeként több büntető jogkövetkezmény alkalmazására kerül sor.[15]

Az Igazságügyi Miniszter az állásfoglalásában akként nyilatkozott, hogy a jelenlegi konstelláció az AB által már korábban eldöntött és deklarált jogkérdés, mely szerint az állattartástól eltiltás nem represszív jellege – a 8/2017. (IV. 18.) AB határozatban – megállapításra került, így – utalva a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatra is – a ne bis in idem elv követelménye nem sérül. Mindemellett az integrált szabályozási modell jogi sajátosságait bemutatva rögzíti, hogy a jelen ügyben az állattartástól eltiltást kizárólag a polgári peres eljárásban lehet kiszabni, míg a büntetőeljárásban erre nincs lehetőség, ily módon a kétféle eljárás, illetve az azokban foglalt szankciók egyértelműen kiegészítik egymást. Emellett hozzátette, hogy az eljárások nem egymást ismétlik, hanem egymásra tekintettel folynak. A polgári peres eljárásban a bűnösséget megállapító (büntető)ítéletben már megállapított jogsértésre tekintettel kerül sor az eltiltás kiszabásának a mérlegelésére.

A szankció represszív jellege

A fentiekre tekintettel tehát a következőkben azt kell áttekinteni, hogy mely jogkövetkezmény tekinthető represszív jellegű büntetőszankciónak.

A 8/2017. (IV. 18.) AB határozat rögzíti, hogy az Alkotmánybíróság annak mérlegelésekor, hogy a vizsgálat alá vont eljárás, illetve szankció ’büntető’ jellegű-e vagy sem, nem az adott eljárás jogági besorolását tekinti döntőnek, hanem az eljárás és jogkövetkezmény funkciójából indul ki. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése tekintetében egy eljárás abban az esetben büntető jellegű, ha valamely természetes személy által megvalósított jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonásra irányul, amennyiben az eljárás során alkalmazandó jogkövetkezmény büntetésnek minősül, azaz – célját és hatását tekintve – megtorló jellegű és prevenciót szolgáló joghátrány.[16]

Tehát, amennyiben a jogerős büntetőítéletben alkalmazott joghátrány (büntetés) mellett ugyanazon személlyel (vádlott) szemben, ugyanazon cselekmény (tényállás) miatt egy másik (újabb), de funkciójában és jellegében eltérő (nem ’büntető’, hanem jelen esetben megelőző védelmi jellegű) jogkövetkezmény kerül megállapításra és alkalmazásra, az nem sérti a fentiekben értelmezett jogelvet.

A 8/2017. (IV. 18.) határozatban az AB megállapította, hogy a határozat szövegében rögzített feltételekkel kiszabott állatvédelmi bírság, illetve az annak kiszabására irányuló közigazgatási eljárás büntető jellegű szankciónak, illetve eljárásnak minősül az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése szempontjából. Az Alkotmánybíróság megállapította ugyanakkor azt is, hogy az állatvédelmi bírság helyett (vagy amellett) alkalmazható jogkövetkezmények nem sorolhatók a büntető jellegű jogkövetkezmények közé, azok nem az elkövetett jogsértés megtorlására irányulnak, hanem meghatározott tevékenységre kötelezést, vagy az állattartástól való tiltást tartalmaznak és céljuk elsősorban a reparáció, a tudatformálás és a prevenció.[17]

Az AB azt is megállapította ugyanezen döntésében, hogy a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés alaptörvényi tilalma nem zárja ki minden esetben az állatvédelmi hatósági eljárás lefolytatását ugyanazon személlyel szemben, a büntetőjogi felelősségének jogerős ítéletben történt megállapítását követően, azzal azonos tényállás és jogellenes cselekmény mellett sem, hiszen az említett – a bírság helyett alkalmazható – jogkövetkezmények nem tekinthetők büntető jellegű szankciónak. Az Alkotmánybíróság az indokolás IV/3.3.1. pontjában megállapította, hogy az Ávt. rendelkezései alapján az állatvédelmi hatóság (illetve a felülvizsgálatot végző bíróság) mérlegelési joggal rendelkezik a tekintetben, hogy az állatvédelmi hatósági ügyben bírságot alkalmaz, vagy más, nem represszív jogkövetkezményt.[18]

Az állattartástól való eltiltás jogkövetkezménye

Az indítványozó azonban a 18/2022. (VIII. 1). AB határozat eltérő megállapítását szembe állította az előzővel, melynek értelmében az AB a halászati tevékenységtől való eltiltás kapcsán a következő álláspontra helyezkedett:

„A konkrét esetben alkalmazott halvédelmi bírság sajátosságait – különösen kiszabásának a szempontrendszerét – áttekintve és a fenti megállapításokat azokra alkalmazva az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az adott bírság nem elsősorban az elkövetett jogellenes magatartás anyagi kompenzációja és nem is a jogkövető magatartás kiváltását célozza, hanem a már elkövetett jogsértés miatt alkalmazott megtorlás, vagyis olyan represszív szankció, amely a generális és a speciális prevenció céljait szem előtt tartva sújtja – akár jelentős mértékű – anyagi teherrel a jogellenes cselekmény elkövetőjét. Hasonló következtetésre jutott az Alkotmánybíróság a tevékenység végzésétől történő eltiltás jogkövetkezmény kapcsán is. Ez utóbbi szintén nem pusztán valamely közigazgatási jogi rendelkezés érvényesítését, a jogsértés megszüntetését szolgálja, hanem a szabályszegőt meghatározott időtartamban sújtó korlátozással az elkövetett jogellenes cselekmény miatti megtorlás és az újabb jogsértő magatartás megelőzésének eszköze.

Az Alkotmánybíróság ezért megállapította a halvédelmi hatósági eljárás és az abban alkalmazható halvédelmi bírság, valamint eltiltás jogkövetkezmények büntető jellegét.”[19]

Figyelemmel az Alapvető Jogok Biztosának A Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettesének (továbbiakban: Biztoshelyettes) véleményében foglaltakra a következők említése válik szükségessé. Az Ávt. releváns hatósági eljárásokra vonatkozó előírásai[20] az állat kedvtelésből való tartásától és az állatfaj tartásától való eltiltást határozzák meg, melyeket a törvény az állattartástól való eltiltás közigazgatási szankciójaként rögzít. Ezen eltiltásra, mint az ’állat jóléte’ biztosítását szolgáló jogkövetkezményre azonban nem csak (a kedvtelésből és nem kedvtelésből tartott) állatok tartása esetén, hanem állatkísérletek kapcsán is sor kerülhet.[21] A Biztoshelyettes akként foglalt állást, hogy az Ávt. szerinti eltiltás tartalmában nem minden esetben büntető jellegű intézkedés, hisz különösen a kedvtelésből tartható állatok körében a jó gazda gondosságát nélkülöző tartás esetén valójában nem foszt meg senkit semmitől.[22]

A 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat azon rendelkezésének tükrében, melynek értelmében a halvédelmi hatósági eljárás és az abban alkalmazható halvédelmi bírság, valamint eltiltás jogkövetkezmények büntető jellege megállapításra került, döntő fontossággal bír a jogkövetkezmény tényleges alkalmazhatóságnak kérdése. Kiváló érzékkel mutat rá az Igazságügyi Miniszter és a Biztoshelyettes azon tényre, miszerint a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvény[23] (a továbbiakban: Szankció tv.)[24] 5/A. §-a alapján, amennyiben a bíróság a jogsértő magatartást megvalósító természetes személyt ugyanazon tényállás alapján jogerős ügydöntő határozatban elítélte és vele szemben büntetést szabott ki, illetve intézkedést alkalmazott, vagy arra hivatkozással, hogy a bűncselekményt nem a vádlott követte el, felmentette, nem alkalmazható a 2. § (3) bekezdés c) és d) pontjában foglalt közigazgatási szankció. A Szankció tv. 2. § (3) bekezdés d) pontja vonatkozik a tevékenység végzésétől történő eltiltás közigazgatási hatósági szankcióra, amelynek az állattartástól eltiltás is minősül. Ekként tehát a Szankció tv. iménti rendelkezése kizárja annak lehetőségét, hogy a büntetőbíróság által történő elítélést követően indult közigazgatási hatósági ügyben állattartástól eltiltást alkalmazzon a közigazgatási hatóság.

A Biztoshelyettes rámutat arra is, hogy az Ávt. szerinti eltiltás nem csak természetes, hanem jogi személlyel szemben is alkalmazható, továbbá a környezetügy területén való alkalmazásának általános indoka és szerepe nem a korábbi cselekmény ’megtorlása’, vagyis a jogellenes magatartás szankcionálására, hanem egyértelműen pro futuro – a közérdek védelmén alapuló – megelőző (védelmi) intézkedés, így büntető jellegről nem beszélhetünk. Lényeges továbbá, hogy a polgári bíróság a sérelmezett jogszabályi rendelkezés alapján indított perben megvizsgálja az érintett személy (állattartással kapcsolatos) alkalmasságát, mérlegeli a felek jogos érdekeit, így más következtetésre juthat, mint a közigazgatási hatóság vagy a büntetőbíróság.

Ezen állásponthoz csatlakozik a Legfőbb Ügyész is, amikor a jelen ügyben benyújtott amicus curiae véleményében akként nyilatkozik, hogy az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény az állatokért való felelősség körében kizárólag a speciális közigazgatási jogkövetkezményekről rendelkezik, így a polgári jogi felelősség fennállása a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) 101. §-a (1) bekezdéséből vezethető le, figyelemmel a Kvt. 3. §-ának (2) bekezdésére. A környezethasználatot korlátozó, illetve tiltó intézkedések célja nem a felelősség megállapítása és az elkövető szankcionálása, hanem – a megelőzés és az elővigyázatosság elve alapján – a védendő érték (környezeti elem, természeti érték, vízbázis, növények ás állatok) érdekében történő jövőbeli és megelőző védelmi jellegű intézkedés meghozatala.[25]

A Biztoshelyettes az indítványozó azon – Ávt. 44. § (2) és 48. § (2) bekezdését érintő – álláspontját cáfolja, miszerint mindkét eltiltásfajta azonos szankciós célokat szolgál.[26] A jelen tevékenységtől eltiltás a bíróság előtt érvényesíthető közérdekvédelmi jellegű és megelőzési célú igényérvényesítési eszköz, „amelynek indoka az állatvilág egyedének közvetlen emberi magatartástól függő kitettségének csökkentése, ezáltal az egyedkíméleti védelem magasabb szintjének biztosítása, a fogságban tartandó állatok jövőbeli védelme, az állattartókkal szembeni jogi és társadalmi elvárások érvényesülésének garantálása” – fogalmaz a Biztoshelyettes.[27] Így tehát nem az eltiltás és annak mikéntje, hanem a két alanyi kör kereshetőségi jogának törvényi szintű biztosítása bír relevanciával.[28] A 48. § (2) bekezdés értelmében az állatvédelmi jogszabályok megsértése miatt – az ilyen magatartástól való eltiltás iránt – a bíróság előtt pert indíthatnak az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Civil tv.) szerinti azon civil szervezeteket, amelyek tevékenysége az állatok védelmére irányul. Az Igazságügyi Miniszter álláspontját osztva jómagam is akként foglalok állást, hogy amennyiben az AB az indítványt alaposnak találja, az kedvezőtlen irányban befolyásolná a közérdekvédelmi keresetindítási lehetőségeket arra figyelemmel, miként az AB az Ávt. 44. § (2) bekezdésével kapcsolatban alaptörvény-ellenességet állapít meg, az szükségszerűen kihatna az Ávt. 48. § (2) bekezdésében szabályozott ugyanilyen jellegű keresetindítási jogra.[29] E részkérdés azért bír relevanciával, mert ez a fajta jogérvényesítési eszköz „[…] tulajdonképpen az állami szervek tétlensége esetére szolgáló olyan korrekciós lehetőségnek tekinthető, amely arra szolgál, hogy az állatok védelme ilyen esetben is biztosítható legyen. A rendelkezés hatályon kívül helyezése az állatvédelem eddig elért szintjének a csökkenéseként […]” realizálódna.[30]

Klaudikálóan kógens szabályozási jelleg

E körben értékelendő a Legfőbb Ügyész állásfoglalásának következő tézise. Az ún. visszalépés tilalmának elvét érintően az Alkotmánybíróság már több döntésében kifejtette álláspontját. Így például a 28/1994. (I. 20.) AB határozatban (ún. környezetvédelmi alaphatározat) akként foglalt állást, hogy az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti, a környezet állapotának romlását vagy ennek kockázatát nem engedheti meg. E határozat szerint az állam a védelmi szinttől csakis olyan feltételek fennállásakor léphet vissza, amikor alanyi alapjog korlátozásának is helye lenne. A környezethez való jog érvényesítése a védelem elért szintjének fenntartásán belül azt is megkívánja, hogy az állam a preventív védelmi szabályoktól ne lépjen vissza a szankciókkal biztosított védelem felé.[31]

A 3223/2017. (IX. 25.) AB határozat megállapította azon kritériumot, miszerint a visszalépés tilalma egyaránt vonatkozik a környezet és természet védelmét érintő anyagi jogi, eljárásjogi és szervezeti szabályozásra. Erre tekintettel a Legfőbb Ügyész arra is kitért a véleményében, miként a Btk.-ban joghátrányként nem szerepel az állattartástól eltiltás, az indítvány elfogadásával a visszalépés tilalmának elve egyértelműen sérülne, hiszen nem volna jogi lehetőség az állatvédelmi eltiltás kiszabására.[32]

Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelme

Az eddigiekben felvázolt indokok mentén, azokkal egyetértve, meglátásom szerint a ne bis in idem elvét sértő és egyúttal az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésébe ütköző jelleg megállapítása körében az indítvány alaptalan.

Álláspontom szerint ugyanakkor az indítvány (összességében) részben alapos, melynek következtében az Ávt. 44. § (2) bekezdés megsemmisítésének mellőzése mellett mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet lehet szükséges megállapítani a következőkre figyelemmel.

Az indítványozó bíróság az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelmét is nevesítette a végzésében, amellyel – az előtte folyamatban lévő polgári peres eljárást felfüggesztve – az Alkotmánybírósághoz fordult.

A Pécsi Törvényszék álláspontja szerint az Ávt. 44. § (2) bekezdésének normatív tartalma lényegében abban merül ki, hogy az ügyészt feljogosítja a perindításra. A normaszövegből még kitűnik, hogy az ügyész felperesi legitimációs joga a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt áll fenn az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén. A jogszabály sem itt, sem másutt nem adja meg a tevékenységtől eltiltás jogszabályi kereteit: kifejezetten nem ad felhatalmazást a bíróságnak a tevékenységtől való eltiltásra, az legfeljebb közvetetten vezethető le a jogszabályszövegből; semmilyen támpontot nem ad arra, hogy mit ért a tevékenységtől való eltiltás alatt, nem határozza meg annak feltételeit, így voltaképp azt hogy milyen esetben kell vagy lehet elrendelni, emellett hiányoznak a kiszabható büntetési tételek (az eltiltás minimum és maximum terjedelme) és a bírói mérlegelés szempontjai. Ebből fakadóan sérülni látszik az Alaptörvény B) cikkéből és XXVIII. cikk (4) bekezdéséből levezethető nulla poena sine lege követelménye – állapítja meg az indítványozó.[33]

Az imént kifejtettekkel – a korábbiakban levezetett módon, miszerint az eltiltást nem ’büntető’ jellegű szankcióként állapítottuk meg – akként értek egyet, hogy büntetési tételkeret alatt nem a szankciós joghátrány időtartamát, hanem (a nem represszív) jogkövetkezmény időtartamát értem. Emellett egyetértek a bíróság azon felvetésével, miszerint az ügyész által indított polgári perben az eltiltás körében hiányoznak a bírói mérlegelés szempontjai, s a jogkövetkezmény időtartamára vonatkozó rendelkezések. Ennek alátámasztására felhívom a Kúria – az Ávt. 44. § (2) bekezdése alapján az ügyész (felperes) által ebtartástól való eltiltás tárgyában indított perben meghozott – Pfv.21.820/2013/6. számú precedensértékű határozatának következő passzusait.

A felperes a felülvizsgálati kérelmében arra helyesen hivatkozik, hogy tévesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az adott esetben az Ávtv. 43. §-ának(9) és (10) bekezdésének alkalmazására lehetőség van. A perbeli cselekmény elkövetése – amire alapítja a felperes az ebtartástól való eltiltásra irányuló keresetét – 2011. január 7-én valósult meg, míg a felperes által sérelmezett és a másodfokú bíróság által hivatkozott törvényi feltételekkel kapcsolatos rendelkezés 2012. január 1-jén lépett hatályba. Ennek alkalmazására visszamenőleges hatállyal nem kerülhet sor. Arra is helyesen hivatkozik a felperes – amennyiben a módosított rendelkezés hatálya alá tartozna a cselekmény – azért sem alkalmazható az Ávtv. 43. § (9) és (10) bekezdése, mert ez nem a polgári perre, hanem a közigazgatási hatáskörbe tartozó eljárásra vonatkozik. Helyesen hivatkozott arra is a felperes, hogy a törvény nem tartalmaz utaló szabályt arra vonatkozóan, hogy a perben alkalmazni kell a közigazgatási szervekre vonatkozó szabályokat, ezért tévesen vette figyelembe a másodfokú bíróság a döntésénél e rendelkezésekben meghatározott feltételeket.[34]

A Kúria emellett ugyanakkor a következőt is megállapítja. Az adott esetben az Ávtv. 44. §-ának (2) bekezdése alapján kellett elbírálni a keresetet, e körben pedig azt kellett vizsgálni a felperes keresete alapján, hogy az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályokat az alperes megsértette-e. Arra helyesen hivatkozik a felperes, hogy további feltételeket e körben a jogszabály nem támasztott és ezért nem vitásan a közigazgatási hatósághoz képest szélesebb körben biztosította a bírói döntés lehetőségét. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy a bíróságnak a döntésénél lehetősége van a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján mérlegelni a rendelkezésre álló tényeket és bizonyítékokat, és ennek alapján értékelni, hogy a tevékenységtől való eltiltásra sor kerüljön-e és milyen feltétel (időtartam) mellett. A felperes maga is arra hivatkozott, hogy a bírói döntés szélesebb körben történő értékelési lehetősége az „elbírálandó élethelyzetek sokrétűségéhez, az alkalmazható jogkövetkezmény súlyához és a jogállamiság követelményeinek való megfeleléshez igazodik”. Az adott esetben a jogerős büntető ítélet tartalmára is figyelemmel nem vitás, hogy az alperes elkövette az állatkínzás vétségét a kutyája személygépkocsi vonóhorgához kötésével és ily módon történő húzásával. Nem volt vitás az a tény sem, hogy emiatt a kutya 14-21 nap alatt gyógyuló sérüléseket szenvedett. Az alperes tehát az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályokat megsértette. Az adott esetben azonban éppen az egyszeri esetre, és arra a körülményre is figyelemmel, hogy az állatot ért szenvedés/sérülés mértéke rövid időtartamú volt, értékelve azt is, hogy az alperes az állat sérülését látva intézkedett az ellátásáról, és nem utolsósorban a cselekménynek más hatóság – büntető bíróság és állatvédelmi hatóság – által történt szankcionálására tekintettel, az adott esetben indokolatlan az alperes eltiltása az ebtartástól. Téves a felperes álláspontja, hogy amennyiben a jogsértés megállapítható, ebből automatikusan következik az eltiltásról való rendelkezés. Éppen abból, hogy a perben irányadó rendelkezés az eltiltás alkalmazásához feltételt nem szab, az következik, hogy a bíróság mérlegelheti a jogsértés súlyát és következményeit és ezekre tekintettel dönthet úgy, hogy mellőzi az állattartástól való eltiltást.[35]

Azonban e kérdéskör mentén – úgy gondolom – van érdemi feladata az Alkotmánybíróságnak, és az indítványnak részben helyt adva, a jogértelmezése útján indokolt volna direkt módon kifejezésre juttatnia a hivatkozott jogszabályi rendelkezés[36] alaptörvénnyel való összhangját.

Záró gondolatok

A fentiekre tekintettel kívánatosnak tartanám az Alkotmánybírság azon eljárását, mely szerint az indítványt részben alaposnak találná – a törvényi rendelkezés megsemmisítésétől eltekintve – mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapítana meg, s határidő tűzésével egyúttal felhívná a jogalkotót a hiányosságok pótlására a normavilágosság kapcsán felállított alkotmánybírósági kívánalmakra figyelemmel, melyeket ugyan a büntetőjogias szankciók kapcsán fogalmazott meg az AB, azonban – meglátásom szerint – jelen esetben is alkalmazandónak szükséges tekinteni, elvégre a jogsértő cselekményt követően alkalmazandó, a jövőre nézve preventív jellegű jogkövetkezmény esetében is kívánatos, hogy a norma megfeleljen az alább felvillantott kritériumrendszernek.[37]

Az alapjogként megfogalmazott nullum crimen/nulla poena sine lege elvek a jogbiztonság tartalmi elemeinek magasabb szintű érvényesülését jelentik, elsősorban a büntetőjog területén. Az Alkotmánybíróság a 30/2014. (IX.30.) AB határozatában kifejtette, hogy ez az alapjog – figyelemmel az EJEB gyakorlatára – kiterjeszthető más büntetőjogias jellegű jogviszonyokat szabályozó jogterületre, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hagyományos büntetőjog és a büntetőjogias jellegű jogviszonyok eltérő jellegéből fakadóan a nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege elvek nem feltétlenül ugyanolyan tartalommal érvényesülnek. [38]

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőjogi gyökerű alkotmányos alapelveknek érvényesülniük kell az olyan – más jogágba sorolt – eljárások tekintetében is, amelyek valamely jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és preventív, valamint represszív jellegű jogkövetkezmény alkalmazásával zárulnak.[39]

A 36/2013. (XII. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a vizsgált elveket a normavilágossággal kötötte össze. A nulla poena sine lege elvből – egyebek mellett – következik a büntetések törvényben való meghatározottsága, vagyis, hogy törvény határozza meg a szankcionált magatartás (jelen esetben: jogsértő cselekmény) esetére kilátásba helyezett joghátrányt (jelen esetben: preventív jogkövetkezményt). A törvényben meghatározottság magában foglalja azt is, hogy a büntetések (jelen esetben: jogkövetkezmények) megállapítására vonatkozó rendelkezések kellően egyértelműek legyenek ahhoz, hogy az érintettek ésszerűen előre láthassák és felmérhessék jogsértő magatartásuk lehetséges jogkövetkezményeit. A büntetésekre vonatkozó szabályoknak is koherens rendszert kell alkotniuk, mely nem jelenti egyúttal azt is, hogy e szabályok ne szorulnának bírói jogértelmezésre. Ez a bírói jogértelmezés azonban nem lehet önkényes, és hátterében jogszabályi rendelkezésnek kell állnia.[40]

Bibliográfia

Az ügyben benyújtott dokumentumok – anonimizált formában – teljes terjedelemben megtekinthetők a következő linken: alkotmanybirosag.hu/ugyadatlap/?id=48973AD38FD61F74C1258A760060492C

A Pécsi Törvényszék 50.P.20.166/2023/18/I. sz. végzése, mint Indítvány (III/02516-0/2023)

A legfőbb ügyész P.KvFKv.4751/2023. sz. amicus curiae véleménye (III/02516-29/2023)

Az Igazságügyi Minisztérium XX-AJFO/l10/.3./2024. sz. amicus curiae véleménye, mint állásfoglalás (III/02516-6/2023)

A jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztoshelyettes AJB-292/2024. sz. amicus curiae véleménye, mint állásfoglalás (III/02516-2/2023

Hivatkozások

  1. 2024. május 13. napjáig vizsgálva. ↑
  2. 2024. április 16., 23. és május 7. napján. ↑
  3. Az ügyben benyújtott dokumentumok – anonimizált formában – teljes terjedelemben megtekinthetők a következő linken: alkotmanybirosag.hu/ugyadatlap/?id=48973AD38FD61F74C1258A760060492C (Letöltés: 2024. május. 1.) ↑
  4. Előző bekezdés alapján értsd: agrárminiszter. ↑
  5. Ákr. 116. § (2) ↑
  6. 2011. évi CLXIII. törvény 26. § (1) ↑
  7. 2011. évi CLXIII. törvény 26. § (6) ↑
  8. Az ügyészt abban a peres vagy nemperes eljárásban, amelyet törvény alapján indít, vagy ellene indítanak, a féllel azonos jogok illetik meg. ↑
  9. Az állami igényérvényesítés büntetőjogi letéteményesének szerepe KONTRA az igazságszolgáltatás közreműködőjeként gyakorolt, a büntetőjogon kívüli közérdekű feladat-, és hatáskörében eljáró szerep. ↑
  10. Ld. 42/1993. (VI. 30.) AB határozat; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [27] ↑
  11. Ld. 33/2013. (XI. 22.) AB határozat [19] ↑
  12. Uo. ↑
  13. Ld. 19/2009. (II. 25.) AB határozat; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [26] ↑
  14. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [35] ↑
  15. 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [66] ↑
  16. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [35]; Ld. még: 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [67] ↑
  17. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [42]–[43] ↑
  18. Uo. [44] ↑
  19. 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [84]–[85] ↑
  20. Ávt. 43. § (9)–(10) ↑
  21. Ávt. 33. § (3) ↑
  22. A Biztoshelyettes állásfoglalása, 4. ↑
  23. A tv. hatálya az 1. § (1) bekezdés értelmében az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény hatálya alá tartozó közigazgatási hatósági eljárás során megállapított jogszabálysértések (a továbbiakban: közigazgatási szabályszegés) esetén a közigazgatási hatósági ügyben érdemi döntéssel kiszabható jogkövetkezményekre (a továbbiakban: közigazgatási szankció) terjed ki. ↑
  24. A jogszabály alapvetően kógens jellegű, az 1. § (2) bekezdése expressis verbis kimondja, hogy: „[e] törvény rendelkezéseitől törvény akkor rendelkezhet eltérően, ha ezt e törvény megengedi”. ↑
  25. Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 1. ↑
  26. Indítvány [28] ↑
  27. A Biztoshelyettes állásfoglalása, 5.; Ld. még: 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [43] ↑
  28. Uo. 6. ↑
  29. Ezzel összhangban lásd: Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 2. ↑
  30. Igazságügyi Miniszter állásfoglalása, 9–10. ↑
  31. Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 1. ↑
  32. Uo. 2. ↑
  33. Indítvány [37]–[38] ↑
  34. Kúria Pfv.21.820/2013/6. sz. precedensértékű határozata ↑
  35. Uo. ↑
  36. Ávt. 44. § (2) ↑
  37. Ld. a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (1): „A jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie.” ↑
  38. Indítvány [39]; Ld. 30/2014. (IX. 30.) AB határozat [71] és [108] ↑
  39. 8/2017. (IV. 18.) ABH. [26] bek. ↑
  40. Indítvány [40] bek. ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: Az alkotmányjogi panasz morális vonatkozásairól

A jog és erkölcs érintkezése szempontjából rendkívül fontosak az alkotmányos alapjogok. Az alapvető erkölcsi kategóriák ugyanis az alapvető jogok ré:én abszorbeálódnak, olvadnak be a jogba. E jogokat miképpen lehet érvényesíteni? Az alkotmányjogi panasz révén leginkább. Ezen jogintézmény önmagában csak annyit jelent, hogy az Alkotmánybíróság egyedi ügyre kiható hatállyal dönt. Mint látni fogjuk, az alkotmányjogi panasznak több, a magyar jogban konkrétan három fajtája létezik. (Illetve kvázi egy negyedik a legfőbb ügyész által benyújtott alkotmányjogi panasz.) Mindazonáltal az alkotmányjogi panasz akkor is jogvédelmi eszköz, ha a jogszabályok nem garantálják az alapjogok (és ezáltal az erkölcs) érvényesülését, illetőleg akkor is, ha az egyébként adekvát jogszabályokat nem megfelelően alkalmazzák. Továbbá valahol az előző kettő között is: a nem kellően átgondolt (de nem alkotmányellenes) normák túlzottan szó szerinti alkalmazásából eredő erkölcstelenségeket is tudja kompenzálni az alkotmányjogi panasz.

A szakirodalomban a morál- és erkölcselméletek tekintetében két ellentétes pólus kezdett kikristályosodni. Egyikben (Hegelhez, Jheringhez, Nicolai Hartmannhoz köthetjük leginkább), amely mai formáját a közösségelvű morálelméletekben nyerte el (Mclntyre, Michael Sandel, Charles Taylor) „a társadalmi közösség szellemi képződményeinek szintjén önálló erkölcsi/morális szabály- és értékrendszer létezik, melyet a mindenkori új generációk tagjai csak szocializálnak, belsővé tesznek, és ezután az ehhez való igazodást belülről a lelkiismeret, kívülről a közösségi helytelenítés szankcionálja”.[1] Ezt hívjuk gyakran közerkölcsnek.

A másik nagy megközelítés a felvilágosodás individualista szellemében fogant (Kant), mai hirdetője főképp Habermas. Ezen felfogás a morált az egyes ember tudatos döntéséhez köti, és „eltekint a társadalomban létező és az egyént kívülről kötő morális/erkölcsi szabályok lététől”.[2] A morális/erkölcsi értékek rendszerének tudatos individuális alakítása elé semminemű korlátot nem állít a már kvázi eleve létező közösségi erkölcs. Ezt nevezzük kritikai morálnak.[3]

Az új Alaptörvény kibővítette az egyéni jogvédelem lehetőségét. A korábbi alkotmánybírósági törvény (és a régi Alkotmány) idején alkotmányjogi panasz benyújtására kizárólag akkor volt lehetőség, ha maga az alkalmazott jogszabály volt alapjogsértő. A jogalkotó abból indult ki, hogy a normakontroll (mert az előbbi voltaképp egy konkrét normakontroll) a „taláros testülethez” tartozik, míg a jogalkalmazási hibák orvoslására a rendes bíróságok hivatottak. Ám ezen konstelláció magában hordozta a joghézagok lehetőségét.

Egy idős férfinak két lánya volt. Az egyik ápolta, szeretettel gondozta, a másik egyáltalán nem törődött vele.[4] A férfi arra a gyermekére hagyta vagyonát saját kézzel írt végrendeletével (ami egy újpesti panellakás volt), aki egy életen át törődött vele. A korábbi Polgári Törvénykönyv szerint a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés helyének és idejének. A dátumnál azonban nem szerepelt a végrendelkezés helyeként az, hogy Budapest. (Sőt, a gyakorlat alapján annyi is elég lett volna, hogy „Bp”.) Jóllehet az örökhagyó lakcíménél ott volt a helyszín, és köztudottan élete utolsó éveiben el sem hagyta a lakását, a bíróság azonban rigorózusan úgy értelmezte az akkor hatályos normát, hogy a végrendelkezés helyének a dátumnál kell szerepelnie. Ennek hiányában érvénytelen lett az okirat. És mivel a végrendeleti örökös abban a tudatban használta az egész lakást a per elhúzódó mintegy 8 éve alatt, hogy az egész az övé, a bíróság az ítéletben többlethasználati díj fizetésére kötelezte az ingatlan „másik” fele tekintetében. Ennek összege pedig magasabb lett, mint az ingatlan 50%-ának értéke. Tehát még az édesapjáról szeretettel gondoskodó leány lett a másik testvér adósa! Ezt a nyilvánvalóan erkölcstelen ítéletet alkotmányjogi panasszal támadták. A testület azonban az ekkor hatályos „csonka” alkotmányjogi panasz szerint mit ítélhetett (volna) meg? Azt, hogy a jogszabály alkotmányellenes. Miért lenne magában az a szabály alkotmányt sértő, hogy a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés helyének? Ennek garanciális szerepe van, az írott norma ezért nem támadható. A bírósági ítélet pedig nem törvénysértő, mert a bíróság nagyon is (túlzottan) betartotta a törvény szövegét. (Többek között az ilyen jellegű ügyek miatt csak az szerepel az új Ptk-ban, hogy a végrendeletből ki kell tűnnie a végrendelkezés idejének. Annak van ugyanis relevanciája, hogy esetleg több érvényes végrendelet közül melyik az újabb.)

Az Alkotmánybíróságról szóló új jogszabály, 2011. évi CLI. törvény az alkotmányjogi panasz három altípusát határozza meg.[5]

I. Alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz fordulhat az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet, ha az ügyben folytatott bírósági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása folytán

      1. az Alaptörvényben biztosított jogának sérelme következett be, és
      2. jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. A két feltétel együttes megvalósulása kívántatik meg tehát.

Ez teljességgel a korábban is meglévő alkotmányjogi panasznak felel meg.

II. Az Alkotmánybíróság eljárása kivételesen akkor is kezdeményezhető, ha

      1. az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül következett be a jogsérelem, és
      2. nincs a jogsérelem orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás, vagy a jogorvoslati lehetőségeit az indítványozó már kimerítette.

Ez utóbbit az alkotmányjogi közbeszéd gyors vagy közvetlen alkotmányjogi panasznak nevezi. Hozzátehetjük, hogy ezen lehetőség a korábbi törvény alapján is lehetséges volt; a megfogalmazás és a gyakorlat egyes kivételes esetekben nem kötötte bírói eljárás meglétéhez az alkotmányjogi panaszt.[6]

Megállapíthatjuk, hogy a közvetlen panasz az alkotmányos alapjogok megsértésnek olyan szubszidiárius jogorvoslati lehetősége, mely kifejezetten azokra az esetekre koncentrál, amelyekben fogalmilag nem lehet szó az Abtv. szerinti egyedi ügy létéről, sem az alkotmányos jogsértés orvoslására alkalmas egyéb jogorvoslati lehetőségekről. A taláros testület eddigi gyakorlata alapján az a tendencia mutatkozik, hogy a befogadási kritériumokat az AB mind formai, mind tartalmi tekintetben megszorító módon értelmezi, igazodva az alkotmányjogi panaszok szubjektív jogvédelmi jellegéhez.[7] A közvetlen érintettség nagyjából akként definiálható, hogy a támadott norma formális jogalkalmazói döntés közbejötte nélkül, közvetlenül vezet az indítványozó jogsérelméhez. További fontos feltétel, hogy a támadott jogszabályi rendelkezésnek magának kell érintenie az indítványozó alapjogát, valamint a támadott norma érvényesüléséhez ne legyen szükség konstitutív hatályú végrehajtási aktusra, ugyanis ilyen esetben ezen aktust lenne szükséges megtámadni.[8]

Nagyon sajátos, hogy különösen kiemelten a legfőbb ügyész sajátos jogorvoslati lehetőségét is az alkotmányjogi panasz kategóriájába sorolja be a törvény. E közjogi méltóság az Alkotmánybírósághoz fordulhat az ügyész részvételével lefolytatott egyedi ügyben alkalmazott jogszabály Alaptörvényben biztosított jogok sérelmét okozó alaptörvény-ellenességének vizsgálata érdekében, ha a jogosult maga nem képes jogainak védelmére, vagy a jogsérelem a személyek nagyobb csoportját érinti. A logika az lehet benne, hogy voltaképp az eljárás egyik szereplője (az ügyész) egyedi ügyben alkalmazott jogszabály tekintetében fordul a taláros testülethez. Ez a definíció lényegében ráillik az alkotmányjogi panaszra, a törvényhozó mégis fontosnak tartotta kiemelni a legfőbb ügyész ebbéli jogosítványait. Álláspontom szerint az egyértelműség miatt ez pozitívumnak tekinthető.

III. Az alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés

      1. az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és
      2. az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

Ez utóbbi szabályok teremtik meg a „valódinak” nevezett, egyébiránt klasszikusnak tekinthető alkotmányi panasz intézményét, amelyet német – és részben lett – mintára vett át a magyar jogalkotó az új Alaptörvény megszületését követően.

Az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ban meghatározott bírói döntés felülvizsgálatára irányuló eljárásban az Abtv. 26. § szerinti, jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját illető vizsgálatot is lefolytathatja. Az Abtv. – nagyon helyesen – „felcserélhetővé” teszi a két eljárási típust, pontosan azért, mert sok esetben csak a kettő komplexitása biztosíthatja hatékonyan az alapjogvédelmet. Az Alkotmánybíróság a 26. § alapján indítványozott eljárásban a bírói döntés alkotmányosságát is vizsgálhatja.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be.[9]

Kiemeljük, hogy mindhárom típusú alkotmányjogi panasz esetében egyaránt „csak” alapjogi sérelemre hivatkozva lehet a testülethez fordulni, alkotmányos alapelv vagy érték megsértésére alapozva nem. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ezen korlátozás a bírói kezdeményezés esetére nem vonatkozik. Amennyiben tehát az érintett fél úgy érzi, hogy az ügyében alkalmazott jogszabály ellentmond az Alaptörvénynek, de nem az alapjogi résznek, akkor egyetlen lehetősége a bíróság felé azt indítványoznia, hogy forduljon bírói kezdeményezéssel az Alkotmánybírósághoz. Szögezzük le továbbá, hogy a korábbi Abtv. értelmében is csak alapjogsértés esetén lehetett alkotmányjogi panaszt benyújtani. Például jogállamiság fogalmának tágulására gondolva ez érthetőnek is tűnik, máskülönben szinte parttalanná válnának az eljárások, ugyanis szubjektív módon nagyon sok mindent bele lehet érteni ezen kategóriába.[10] Tegyük hozzá: az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontja értelmében az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazott jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját. Ugyanezen cikk d) pontja alapján pedig a testület alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját. Ez utóbbi megfogalmazások azt indokolják, hogy a jogorvoslati lehetőség nem szűkül az alapjogok megsértésére, hiszen az Alaptörvény-ellenesség a fentebb említett tágabb kört is jelentheti. Az új Abtv. ennek jegyében korlátozónak érezhető.[11] Az alkotmányjogi panaszt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül, a 26. § (2) bekezdésében meghatározott esetben az alaptörvény-ellenes jogszabály hatálybalépésétől számított száznyolcvan napon belül lehet írásban benyújtani. A 60 napos határidő a korábbi törvénnyel megegyező.[12]

Egyes szerzők egzakt módon igyekszik összefoglalni az alkotmányjogi panasz, mint jogorvoslat sajátosságait.[13] Eszerint:

      1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
      2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
      3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
      4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse,
      5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy már csupán az alkotmányjogi panasz léte is valamilyen mértékben az alapjogi szemléletre ösztökéli a hagyományos bíróságokat,[14] remélhetőleg az eljáró bíróság valószínűleg beépíti szempontjai közé – hasonlóan a hagyományos jogorvoslati fórum elvárásaihoz – az Alkotmánybíróság valószínűsíthető döntési zsinórmértékeit.[15] Az Alkotmánybíróság gyakorlatát górcső alá véve az alábbiakat kristályosíthatjuk ki. A testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[16] Viszont hiányzik az AB által minden valószínűség szerint befogadott ügyek listája a döntések elemzése alapján. Az első három szempont megkérdőjelezhetetlennek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak.[17] (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.[18]) Az utolsó pont viszont komoly kérdéseket vethet fel.[19] Továbbá az is megfigyelhető, hogy sokszor a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság alapjogi vonatkozásúnak. Amennyiben azonban az Alaptörvénynek megfelelő értelmezést kötelezettségéből[20] indulunk ki, máris megkérdőjelezhető az előbbi tézis. A választóvonalat talán – nagy nehezen – akként húzhatjuk meg, hogy többféle jogértelemzés helyessége közül nem dönthet a taláros testület, de azt kimondhatja, hogy melyik nem felel meg az alkotmányosságnak, és így az alapjogoknak. Tegyük hozzá ennek kapcsán, hogy az Alkotmánybíróság mindig csak megsemmisíti a bírói döntéseket, a végső ítéletet a rendes bíróság hozza meg.[21]

Arra az absztrakt konklúzióra juthatunk, hogy amennyiben utólagos normakontroll során jogszabályt semmisít meg az AB, de a megsemmisített norma alapján már születtek egyedi bírói döntések, a valódi alkotmányjogi panaszeljárásban az Abtv. 29. § szerinti vagylagos befogadhatósági feltételek az általános gyakorlattól eltérően jól megkülönböztethetőek, és ezen esetben a befogadhatóság vizsgálata esetén inkább a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kerülhetne előtérbe, mint az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés.[22]

Ezzel szemben az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogalkotói hatalmi funkcióhoz kapcsolódó utólagos normakontrollban hozott döntés, az ott eldöntött alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés res iudicata hatályú volt az igazságszolgáltatási hatalmi funkcióhoz kapcsolódó valódi alkotmányjogi panaszokban felvetett ugyanezen alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések tekintetében, mivel az Alkotmánybíróság a vizsgált valódi alkotmányjogi panaszok elutasításakor úgy foglalt állást, hogy az indítványokban felvetett alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések már a normakontroll eljárásban eldőltek. Ezzel összefüggésben problematikus lehet, hogy az utólagos normakontroll eljárás, amely az alapjogok objektív védelmét szolgálja, és a valódi alkotmányjogi panasz, amely az egyéni jogvédelem eszköze, eltérő logikájú jogintézmények, amelyek eltérő hatalmi funkciókhoz kapcsolódnak.[23]

Összességében megállapítható, hogy az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panaszok befogadási folyamata tekintetében nincs olyan rögzített eljárásrendje, amely meghatározná a vizsgálandó törvény-ügyrendi, formai-tartalmi szempontok sorrendjét.[24] A befogadási eljárás esetén vizsgálandó egyik aspektus az, hogy az indítványozó jogosult-e az indítványát benyújtani. Az indítványozói jogosultsággal összefüggő gyakorlat arra a következtetésre vezet, hogy az Alkotmánybíróság ésszerű kereteken belül, több esetben az érintettség elfogadásán keresztül igyekszik az Alaptörvény és az alkotmányos alapjogok védelmét minél szélesebb körben ellátni. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában vannak olyan elemek, amelyekhez következetesen tartja magát, mindazonáltal „egy fejlődési ív több vonatkozásban is kimutatható, ami egyértelműen az alkotmányos jogvédelmi kultúra folyamatos fejlődését igazolja”.[25]

Az erkölcs fenti kategorizálása (t.i. közerkölcs vagy kritikai morál) a jog és erkölcs kutatásához is fontos adalékul szolgálhat.

Álláspontom szerint a normakontroll (és az ezzel összekötött „régi” alkotmányjogi panasz) leginkább a közerkölcs érvényesítését szolgálja. Az általánosan kötelező, a népakaratot tükröző parlament által alkotott törvények megkérdőjelezése csak a generálisan elterjedt és a szocializáció során elsajátított „morális normák” alapján lehetséges.

Amennyiben valaki a kritikai morálra támaszkodva vonja kétségbe a jogszabályok érvényességét, az könnyen a szubjektivitás talajára téved. Erről leginkább a Pokol Béla által kikristályosított jurisztokrácia-elméletre asszociálhatunk.[26] (És az juthat eszünkbe, amikor egyes államokban a bírói fórumok elkezdik alkotni a jogot – ahelyett, hogy értelmeznék.)

A valódi alkotmányjogi panasz esetében még árnyaltabb a kép. Az értelemzés alkotmányos kereteit kijelölő Alkotmánybíróság a közerkölcsöt érvényesíti. A szigorúan formalizált befogadás viszont a kritikai morál terrénuma. Amennyiben a visszautasításról döntő alkotmánybíró egy alkotmányosan erősen aggályos értelmezést „csak” jogsértésnek minősít, ami szerinte nem éri el az alapjogsértés szintjét, az lényegében saját szubjektív morális felfogását nyilatkoztatja ki. Ilyenkor ugyanis az elbíráló személy szerint a probléma nem „alapvető jelentőségű”.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Licium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az új alkotmánybírósági törvény, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018.

Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, in Domokos Andrea – Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, In: ANON (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.) Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013

Lukácsi Dániel Csaba: Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései, In: Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Nagy Attila: Az indítványozói jogosultság különleges eseteinek vizsgálata az Alkotmánybíróság befogadási eljárásában, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Orbán Balázs – Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár, 2014/2.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2.

Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban, Jogtudományi Közlöny, 2010/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, 2014/5.

Tóth J. Zoltán: Az alkotmánybírósági egyéni alapjogvédelem eszközei és gyakorlata – egykor és most…, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség, Budapest, KRE-ÁJK, 2012.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, 2015/7–8.

Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 2018/1.

Zakariás Kinga: A rendes bíróságok határozatainak alkotmányossági felülvizsgálata a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi Közlöny, 2010/2.

Hivatkozások

  1. Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2, 109–155, 109. ↑
  2. Uo. ↑
  3. Figyelemre méltó, hogy vallási közösségek hitelveire használja még a jogdogmatika a „valláserkölcs”-kifejezést is. Vö. Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban, Jogtudományi Közlöny, 2010/1, 3–12. ↑
  4. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Licium-Art, 2018, 130–134. ↑
  5. Ld. alább Cservák Csaba: Az új alkotmánybírósági törvény, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018, 10. ↑
  6. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 147. ↑
  7. Lukácsi Dániel Csaba: Az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panasz befogadhatóságának kérdései, In: Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019. 516–527. ↑
  8. Uo. ↑
  9. Vö. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35., illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, In: ANON (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
  10. Ld. Orbán Balázs – Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár, 2014/2, 31–40.; Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 2018/1, 109–114.; ill. Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, in Domokos Andrea – Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020, 183–196. ↑
  11. Ld. erről részletesebben Tóth J. Zoltán: Az alkotmánybírósági egyéni alapjogvédelem eszközei és gyakorlata – egykor és most…, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség, Budapest, KRE-ÁJK, 2012, 347–356. ↑
  12. Polgári ügyekben tehát a másodfok, büntető ügyszakban – mint tudjuk – a harmadfok jelenti a jogerős döntést. Nincs kizárva, hogy az érintett párhuzamosan nyújtson be felülvizsgálati kérelmet és alkotmányjogi panaszt. A felülvizsgálat során hozott döntéssel szemben külön is van mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha a Kúrián a jogerős ítélettől eltérő érdemi határozat születik. Ld. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, 2014/5. ↑
  13. Ld. Uo. ↑
  14. Vö. Zakariás Kinga: A rendes bíróságok határozatainak alkotmányossági felülvizsgálata a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi Közlöny, 2010/2, 98–104. ↑
  15. Ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 13–14. ↑
  16. Tóth J.: A „valódi” alkotmányjogi panasz, 231.; Az első három kategória nem is lehet kérdéses. Az alkalmazandó jog kiválasztásával kapcsolatos ügyek kizárása már aggályos lehet. Jóllehet csak egy szűk, áttételes vonatkozása kérdésnek az alkalmazandó jog kiválasztása nemzetközi magánjogi szempontból, de a külföldi jog alkalmazása magyar jogrendbe ütközésének vizsgálata kifejezetten alkotmányossági aspektus. Tehát eleve megdől az általános szabály, hogy egyedi ügyekben, az alkalmazandó jog kiválasztásának nem lehet alkotmányossági kontrollja. (Ugyan ezt a rendes bíróságok végzik, de annál inkább felmerülhet később ilyen ügyek Alkotmánybíróság előtti megtámadása.) ↑
  17. Uo. ↑
  18. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, 21-24. Ezen kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, 2015/7–8.Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  19. Ld. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 162. Eszerint tömören megfogalmazva: általában azon ügyeket fogadja be az AB, melyek esetében a szubszumáláskor, illetőleg a jogszabály értelmezésekor figyelembe sem vették az Alaptörvény konkrét vonatkozó cikkét, illetőleg ahol joghézag áll fenn. ↑
  20. Ld. Magyarország Alaptörvénye 28. cikk. ↑
  21. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77., ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.) Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  22. Farkas: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, 558–560. ↑
  23. Uo. ↑
  24. Nagy Attila: Az indítványozói jogosultság különleges eseteinek vizsgálata az Alkotmánybíróság befogadási eljárásában, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 528–538. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Ld. pokol béla: A jurisztokratikus állam, Dialóg Campus, Budapest, 2017., 162 ↑

 

Beküldve:

Ouk Varinic: A tisztességes eljárás szerepe és az eljárási alapjogok jelentősége a magyar jogban

Bevezetés

Jelen tanulmány a tisztességes eljárás elvének szerepét vizsgálja a magyar jogrendszerben. A tanulmány az elméleti síkra helyezi a hangsúlyt, azonban gyakorlati elemek is megmutatkoznak a tanulmányban főként a büntetőjog terén. Jelen tanulmánnyal a célom egy olyan írás elkészítése, amely elsősorban a tisztességes eljárás fogalmi elemeivel, a tisztességes eljáráshoz való jog elméleti és filozófiai alapjaival továbbá történeti részeivel foglalkozik ötvözve a büntetőjogi gyakorlatban felmerülő kérdésköröket. Az egyes fejezetek kifejezetten abból a célból készültek, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait megismertessék az Olvasóval és segítséget nyújtsanak ezen eljárási alapjog jelentőségének felismeréséhez. A magyar alkotmányjogi irodalom a tisztességes eljárás alapjogát még nem fogadta be teljesen. Bár néhány úttörő munka már született, a legtöbb alkotmányjogi tankönyv csak a szubsztantív alapjogokat értelmezi, és a kommentárirodalom is jórészt adós maradt e jog alapvető szegmenseinek feltérképezésével és a jogász közönség részére való összefoglalásával. Annak ellenére, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog Alaptörvényben biztosított jog a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban kiemelt szereppel bír, ennélfogva a rendes bírósági praxisra való hatása, gyakorlati jelentősége kiemelkedő, ezért jelen írás kifejezetten foglalkozik ezen elv elméleti részeivel, hiszen elmélet nélkül nem létezik megfelelő gyakorlat. Ugyanakkor egy jogrendszerről akkor mondható el, hogy az alapjogok a legteljesebb mértékben érvényesülnek, ha a jogszabályok teljesen megfelelnek az alkotmányosságnak, és ezen jogszabályokat a bíróságok (illetőleg átfogóbb megfogalmazásban a jogalkalmazó szervek) pontosan és megfelelően alkalmazzák.[1]

A tisztességes eljárás fogalmi kritériumai

A tisztességes eljárás ma már nemcsak jogi fogalom, hanem a mindennapokban gyakran használt köznapi idea. A magyar értelmező szótár szerint a tisztességes szó minden tekintetben kifogástalan magatartást jelöl. A köznyelvben lényegében az emberi életviszonyok, társas kapcsolatok íratlan szabályösszeségének egyik „jellemzőjeként” pozitív vagy negatív kicsengéssel gyakran használják.[2] A nemzetközi jogi dokumentumokban,[3] az Alkotmányban, az Alaptörvényben, az egyes jogágakat szabályozó törvényekben és alacsonyabb szintű jogszabályokban, valamint a bírósági határozatokban, ítéletekben is gyakran fellelhetjük a tisztességes eljárás kifejezést, amely szó lényegében fogalomrendszert jelöl. A Kúria az egyik határozatában[4] rögzítette, hogy alaptörvényi kötelezettsége a hatóságnak a tisztességes eljárás és az annak elemét képező fegyveregyenlőség elvének a megtartása.[5]

A tisztességes eljárás kritériuma – az annak biztosítására hivatott jogi jogosultságok szövegszerű megfogalmazásától függetlenül – minimálisan azt a morális követelményt támasztja a tételes joggal szemben, hogy az garantálja a) az érdekelt fél számára b) a jogaira, kötelezettségeire várhatóan érdemben kihatással levő jogi eljárásban való, c) az esetleges ellenérdekelt féllel azonos érdemi beleszólási lehetőséget biztosító részvételét, és d) az ügy alakításának, mikénti eldöntésének módjára vonatkozó, a döntéshozó által ténylegesen megfontolandó javaslatok megfogalmazásának, észrevételek megtételének lehetőségét, melyek végén e) a döntést egy, a felekkel szemben elfogulatlan döntéshozó hozza meg, f) jóhiszeműen és g) az eljárásban részt nem vett személyek által is ellenőrizhető alapokon.[6] Minden konkrét processzuális vagy szervezeti normatív elvárás, melyet egy eljárási rezsim szabályai a tisztességes eljárás kapcsán megfogalmaznak, e hét feltétel valamelyikének pontosítása, meghatározott eljárási technikák általi garantálása, precizírozása, illetve újabb feltételekkel való kiegészítése.[7]

Egy másik megközelítés miszerint a tisztességes eljárás fogalmi definíciója részben hasonlóságot mutat a hagyományos ombudsmani hatáskörbe tartozó közigazgatási hiba fogalmával.[8] Az alapjogokat megsértő közigazgatás ugyanis eleve jogszerűtlen müködésnek tekinthető, amely sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. A törvénytelen állami adminisztráció pedig szinte végzetszerűen vonja maga után az emberi jogok csorbítását.[9]

A tisztességes eljáráshoz való jog elméleti kérdései és filozófiai alapjai

A tisztességes eljárás a modern formális jogállamiság sarokköve, a szubsztantív alkotmányos jogok processzuális garanciája. Emberi jogi minimum, amelynek megvalósítása nélkül jogegyenlőségről és jogbiztonságról nem beszélhetünk. A tisztességes eljáráshoz való jog a tételes eljárásjogok (büntetőeljárás, polgári eljárás, szabálysértési eljárás, sőt a különböző közigazgatási típusú eljárások), továbbá az alkotmányjog és a jogfilozófia határvidékén elhelyezkedő olyan erkölcsi (emberi)[10] és pozitív jogi jogosultság, amely a modern államok belső eljárásjoga (valamint a nemzetközi eljárásjogok) igazságosságának nélkülözhetetlen, lényegi feltétele. Ennek alapján a tisztességes eljárás nem korlátozódhat a bírósági eljárásra, hanem az az állam által elismert processzuális rezsimek mindegyikének jellegadó ismérve kell, hogy legyen. Mivel azonban a materiális jogállamiság egyik legfőbb feltétele és garanciája (a materiális jogállam elvonhatatlan tartalma) az állami kényszerrel végrehajtható valamennyi döntés független bíróságok általi kontrollja,[11] így a tisztességes eljárás jogából is kiemelkedik, annak legfontosabb szegmenseként, a tisztességes bírósági eljárás, illetve a jogalanyok (Magyarországon: minden ember) ahhoz való sérthetetlen, elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan joga.

A jogállamiság létezése nélkülözhetetlen eleme a tisztességes eljárásnak. A liberális jogállami felfogást Robert von Mohl nevéhez kötik, azonban annak előzményei már Kant jogfilozófiájában is megjelentek. Jóllehet Kant nem használta a Rechtstaat fogalmát, de az állam fogalma alatt az embereknek a jogi törvények uralma alatti egyesülését értette. A jogállam fogalmát Robert von Mohl jogászprofesszor még az 1848-as német nemzetgyűlés tagjaként használta az állami szervek, főként rendőrség önkényének ellenálló jogrendre.[12] Munkásságában a jogállam a konstitucionalizmus sajátosan liberális politikai filozófiájának alkotóelemként bukkant fel.[13] A Rechtstat fogalmán túlmenően érdemes említést tenni a rule of law fogalmáról. Míg a Rechtstat német eredetű, addig a joguralom (rule of law) az angolszász politikai rezsimben teljesedett ki, és John Locke neve kapcsán bukkan fel. John Locke a fogalom alatt azt értette, hogy a jog felett még a hatalommal felruházott emberek sem állhatnak. A rule of law kifejezést a jog uralma, a jog elsődlegessége értelmében először I. (Stuart) Károly abszolutista uralkodó használta, vádlottként a saját védekezése során.[14] A rule of law kifejezést Albert Venn Dicey pontosította. Munkásságában a jogállam legfontosabb ismérvei: (i) a törvény feltétlen felsőbbsége vagy döntő súlya az önkényes hatalomgyakorlással szemben; (ii) a törvény előtti egyenlőség, vagyis minden társadalmi osztály egyenlő alávetése az ország általános törvényének, amelynek a bíróságok a garanciái; és (iii) az alkotmány a egyének jogainak következménye, ahogy azt a bíróságok meghatározták és alkalmazzák.[15]Az elmúlt években a joguralom fogalom tartalma sokat változott. Hosszú „színeváltozása” előtérbe került. Először Anglia vonatkozásában fogalmazták meg, hogy „a joguralom” nevében egy olyan eszmény válik világszerte uralkodóvá, amelynek hajtóereje sok évszázada mindvégig a bírói joggyakorlás autonomitásának, azaz a királyi hatalomtól függetlenítésének a megőrzése volt.” Másrészt az Amerikai Egyesült Államok kapcsán azért is, mert a rule of law uralkodó amerikai felfogása pontosan „a bírói túlhatalomra, ezzel pedig az USA következetes demokrácia lebontására épít”.[16]

A tisztességes eljárás mint (emberi jogi, alkotmányjogi és tételes eljárásjogi) alanyi jog és mint az állammal szembeni követelmény az ún. eljárási igazságosság érvényesülését szolgálni hivatott kritérium, amely annak felismeréseként született meg, hogy az anyagi igazság, ha létezik is, a megismerő (pl. a jogvitában döntést hozni kénytelen bíró) számára nem hozzáférhető. Az egyéb episztemológiai implikációkat teljes mértékben mellőzve, annyi biztosan kijelenthető, hogy az anyagi (materiális) igazság érvényesüléséhez vezető esélyek mértéke megfelelő intézkedésekkel növelhető vagy csökkenthető.[17]

A tisztességes eljárás azokat a követelményeket garantálja, amely helyzetek között a jogvitában érdekelt fél (továbbá büntetőügyben a vádlott, szabálysértési eljárásban az eljárás alá vont, sőt közigazgatási eljárásban az ügyfél) megkapja (minimálisan) azt a lehetőséget, hogy a jogvitával és az eljárás egészével kapcsolatos érveit előadja, álláspontját kifejtse, indítványokat és észrevételeket tegyen, és alakítólag léphessen fel a jogait, kötelezettségeit, jogos érdekeit, jogi pozícióját érintő ügyekben; továbbá, hogy e követelmények érvényesítésére mind maguk az eljáró bíróságok (illetve egyéb állami szervek), mind pedig az azok eljárása alapjául szolgáló tételes jogi rendelkezések törekedjenek, biztosítva az ügy elfogulatlan, előítéletektől mentes megítélését, valamint az eljárás jóhiszemű módon való lefolytatását (ideértve az eljárás tényleges befejezésére való törekvést is).[18]

A tisztességes eljárás(hoz való jog) filozófiai alapjait tekintve a jogi, államelméleti és politikai filozófiai gondolkodásban a tisztességes eljárás egyes követelményei nagyon korán megjelentek, mások azonban teljességgel hiányoztak; ezzel kapcsolatos koherens nézetek ekkor még nem rajzolódtak ki. Még jelentős bölcselők is ambivalens álláspontokat képviseltek: miközben bizonyos abszolút garanciákat minden ember számára elismertek.[19]

Már Platón megfogalmazta a tisztességes eljárás néhány alapvető, áthághatatlan alapvető garanciáját, melyek közül a legfontosabbnak a felek egyenlőségét és a bíróság felállításában való aktív részvételi lehetőséget tekintette.[20] Arisztotelész is a választott vagy sorsolt bíróságokat (esküdtbíróságokat) preferálta, végső célként a pártatlan bíróságok felállítását kívánva,[21] de ebből nem következett nála (ahogyan Platónnál sem) az eljárás konkrét lefolyására vonatkozó részletes garanciarendszer felállításának igénye. A törvény (azon belül pedig a bíróság) előtti egyenlőség követelménye, illetve az ezt biztosító jogi normák rendszere továbbá egyikük általános filozófiájából sem következett, sőt: mindkettőjük az „arányos” vagy „mértani” egyenlőséget preferálta, mely az emberek abszolút egyenlőségét mint az egyenlőség avítt, helytelen felfogását eleve elvetette.[22]

Az eljárási jogok, a bírói ítélkezéssel szembeni processzuális elvárások a későbbiekben is, egészen a felvilágosodásig (részben pedig még annak folyamán is) marginális jelentőségűek maradtak, eszmetörténetileg jelentős témaként leginkább a bűntetőeljárásokkal kapcsolatban (érintőlegesen) megfogalmazott követelmények említhetők.[23]

A tisztességes eljáráshoz való jog történeti alapjai

Könyvtári irodalma létezik a tisztességes eljárást tárgyaló könyveknek, publikációknak, mégis a fogalom meghatározása nem egyszerű feladat. Már az 1222-ben kiadott Aranybullában[24] is megjelent a tisztességes eljárás egyik alapelve, amikor azt rögzítette, hogy a nemeseket csak a törvényen alapuló „elmarasztalás”, lényegében törvényes eljárás lefolytatását követően nyilváníthassák bűnösnek. Ahogyan az Aranybullában olvasható: „Akarjuk ezt is, hogy se miáltalunk, se utánunk való királyok által, valami üdőben meg ne forgathassanak vagy nyomoríthassanak a nemesek valamely hatalmas kedvéért, hanem ha először elidéztetnek, és a törvény szertartásával bűnösöknek lenni találtatnak.”[25] De már a valamivel korábban, 1215-ben megjelent Magna Chartában is felfedezhető a „megfelelő eljárás” gondolata. [26] A nemzetközi dokumentumokban is feltűnik a tisztességes eljárás fogalma. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata már 1948-ban rögzítette a 10.[27] és 11.[28] cikkében a tisztessége eljárás fogalmát. Az 1949-es genfi konvenció 1977-es II. Kiegészítő Jegyzőkönyvében megjelenik, hogy a tisztességes eljárás még háború esetén is kötelező. Az 1966-ban elfogadott – és 1976-ban hatályba lépett – Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya a 14. cikkében rögzíti, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Európai Unió Alapjogi Chartája is rögzíti a tisztességes eljárás fogalmát (47–50. cikk). Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet hazánk az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki. Az EJEE 6. cikke a tisztességes eljárás lényegi tartalmát rögzíti, amikor megfogalmazza, hogy a független és pártatlan bíróság nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja az ügyet, és hozzon határozatot a polgári jogok és kötelezettségek tárgyában, valamint a bárki ellen felhozott ű büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.[29]

Az Alkotmány[30] még nem rögzítette a tisztességes kifejezést, mint fogalmat, de az 57.§ (1) bekezdésében lényegében a tisztességes eljárás fogalma jelenik meg.[31] Az Alkotmánybíróság az 57.§-ban szereplő elemeket a tisztességes eljárás fogalma alá sorolja, s külön-külön is, még átfogóan is értelmezi azokat. Hangsúlyozni kell, hogy a tisztességes eljárás elve nem képez lezárt rendszert – az alkotmánybíróság felfogása szerint. Tartalmát pedig jogi és nem jogi elemek együttesen alkotják.[32] Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése tartalmazza a tisztességes eljárás fogalmát. E szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. A hazai jogalkotásban a tisztességesség fogalma a chinai császársággal 1869. év szeptember 2-án kötött kereskedelmi szerződésről szóló 1871. évi XXXV. törvénycikkekben jelent meg. Ennek egyik rendelkezése tartalmazza, hogy „[a] cs. és kir. consul ügyelni fog arra, hogy csak tisztességes személynek adjon útlevelet”.[33] A hatályos anyagi és eljárásjogi kódexekben, valamint alacsonyabb szintű jogszabályokban egyaránt megjelennek a tisztességes eljárás fogalmát rögzítő és annak érvényesülését garantáló rendelkezések.

A tisztességes eljáráshoz való jog, mint emberi és alkotmányos jog

Az alkotmányba foglalt és ténylegesen érvényesülő jogok eredetileg emberi jogokként fogalmazódtak meg a felvilágosodás menetében, kisebb részben a 17., nagyobb részben a 18. században. Az emberi jogok azokat a jogokat jelentik, amelyek az ember emberi mivoltából fakadnak; melyek az embert születésénél fogva megilletik, mert annak filozófiai lényegéhez tartoznak. Az emberi jogok összeségében azon természetes vagy erkölcsi jogok, amelyek az ember biológiai és morális státuszával állnak összefüggésben, és amelyek személyisége elismerésének, tiszteletének és védelmének, illetve a társadalomban elfoglalt, másokkal születésénél fogva egyenrangú és egyenjogú pozíciójának feltételeit és garanciáit jelentik. Emberi jogok nélkül az ember csupán biológiai létezésének tényével és fizoológiai jellemzőivel lenne leírható; mivel azonban az ember morális lény, aki képes magát elhelyezni a világban és a társadalomban, képes a jó és rossz, helyes és helytelen, méltányos és méltánytalan megkülönböztetésre, valamint saját helyzete és mások cselekedetei e szerinti értékelésére, rendelkezik vágyakkal, várakozásokkal és énképpel, ezért a modern alkotmányosság feladata, hogy biztosítsa ezen morális státusz védelmét.[34]

A legmeghatározóbb erkölcsi típusok mondhatni, hogy az emberi jogok révén olvadnak be a jogba, amelyek onnantól lesznek alkotmányos jogok, hogy bekerülnek egy konkrét ország alkotmányába, alaptörvényébe.[35]

Az alkotmányos jogok alapjául szolgáló emberi jogoknak – Karel Vasák kategorizálása alapján[36] – hagyományosan három generációját különböztetik meg. Az első generációs emberi jogok a felvilágosodás menetében, döntően a 18. század végétől kezdődően elismert és megfogalmazott politikai[37] és polgári jogokat[38] jelentik, amelyek negatív jogok abban az értelemben, hogy az államot e jogok megsértésétől való tartózkodásra, a jogok által védett szabadságszférába való be nem avatkozásra kötelezik. A második generációs emberi jogok az ún. gazdasági, szociális és kulturális jogok, melyek a 19. század végétől, 20. század elejétől már nem az egyének negatív jellegű szabadságát, hanem az államot a megélhetés, a munkavállalás, illetve a társadalmi életben való aktív részvétel lehetővé tétele érdekében tevőleges cselekvésre kötelezik.[39] Végül a harmadik generációs emberi „jogok” az ún. „szolidaritási jogok”, melyek a 20. század végétől olyan, alanyi jogként nem elismert kívánalmakat fogalmaznak meg, melyek egyéni garantálása és egyéni gyakorlása a védeni kívánt érdek természete miatt lehetetlen, és amelyek tipikusan az államok együttműködését feltételezik, az emberiség egésze érdekeinek védelmezése végett.[40] Bár maga Vasák nem határozta meg a különböző generációk egyes konkrét jogait, de általános felfogás szerint a tisztességes eljáráshoz való jog (az „eljárási jogok”), illetve az azt átfogó törvény (bíróság) előtti egyenlőség – a szubsztantív polgári és politikai alapjogok mellett – az első generációs emberi jogok körébe sorolható.[41]

Az emberi jogok azáltal válnak alkotmányos joggá, hogy azokat egy adott állam alkotmánya elismeri. Erre a történeti alkotmányok tekintetében a 17. századtól,[42] a kartális alkotmányok[43] tekintetében pedig a 18. század végétől került sor, amikor először az első francia alkotmány 1791 szeptemberében,[44] majd – e francia mintára[45] – az Egyesült Államok alkotmánya (az első tíz alkotmánykiegészítés, az ún. Bill of Rights révén) 1791 decemberében határozott meg alkotmányos jogokat. Az 1791. szeptember 3-i francia alkotmány szólt például a habeas corpus kérdéséről (letartóztatást foganatosítani csak törvényes okból és eljárásban lehet), a bíró hatalmi ág szervezeti függetlenségéről vagy a kétszeres büntetőjogi értékelés tilalmáról (ne bis in idem). Az amerikai alkotmány eredeti szövegében szintén szó volt a habeas corpus writről, mint amelynek gyakorlását csak lázadás vagy ellenséges támadás idején lehet felfüggeszteni; vagy az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogról (kivéve az ún. impeachment eljárásokat). Az Ötödik Alkotmánykiegészítés rendelkezett arról, hogy senki nem köteles tanúskodni a saját maga ügyében; hogy ugyanazért a cselekményért senkit ne vonhassanak kétszer büntetőeljárás alá (ne bis in idem, double jeopardy clause); vagy hogy „megfelelő eljárás nélkül” („without due process of law”) senkit ne foszthassanak meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától.[46]

A klasszikus eljárási jogokat, az eljárás tisztességét garantáló alkotmányos rendelkezéseket a büntetőeljárásokra nézve a Hatodik Alkotmánykiegészítés tartalmazta; ez kimondta büntetőügyekben a terhelt gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jogát, a törvény által előzetesen meghatározott, illetékes esküdtszékhez való jogot, a zsűri elfogulatlanságának követelményét, a vád természetéről és okáról való tájékoztatáshoz való jogot, a tanúvallomások megismerésének lehetőségét (avagy, az állam oldaláról, a tanúkkal való szembesítésének a kötelezettségét) és a mentő tanúk meghallgattatásához való jogot, továbbá a védelemhez (védőügyvéd közreműködéséhez) való jogot. E jogok tényleges érvényesítése azonban csak később (az Egyesült Államokban 1803-tól,[47] Európában pedig csak a 20. századtól; a legtöbb országban csak közvetlenül a második világháborút követően, vagy még később) történik meg, és csak ekkortól jön létre – az alkotmánybíráskodás révén – ténylegesen az alkotmányos jogok, elvek és értékek működési szférája a jogban.[48]

Megállapítások

A tanulmány ezen részének célja az volt, hogy megfelelő képet alkosson a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmi elemeiről. A vállalás megkívánta, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait vizsgáljam, azok tartalmát kibontsam. A jogállamiság alapköve a tisztességes eljáráshoz való jog, ugyanakkor a jogirodalom és joggyakorlat mindig is vitatott kérdése volt, hogy az igazságot, hogyan lehet konkrétan definiálni. Miközben az igazságosság meghatározása absztrakt általánosságban egy rendkívül nehéz szellemi feladvány, a mindennapi tudat, a mindennapi lét tárgyi problémáival küszködő társadalom és egyén elképzelhetetlenül pontos és egzakt képekkel rendelkezik arról, hogy adott konkrét (szöveg)összefüggésekben mi is az igazság, hogyan is kell, hogy érvényesüljön az tisztességes eljárás elve, amelynek alapfeltétele az igazság valamilyen szintű érvényre juttatása.

Az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési kerete

A tisztességes eljárás általános bemutatását túlmenően. Jelen fejezetben a tisztességes eljárás témaköréhez kapcsolódóan az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési keretét teszem a vizsgálat tárgyává. Fontos kiemelni, hogy a büntetőjog egész karakterét meghatározza az a tény, hogy Magyarország alkotmányos jogállam. Ebben az alkotmányosság az alaptörvény uralmát, a jogállamiság pedig az alkotmánynak megfelelő jog uralmát jelenti. Az alkotmányos jog uralmának intézményes garanciája az Alkotmánybíróság és alkotmánybíráskodás. A jogrendszer – és ezen belül a büntetőjog – alakulásában a magyar Alkotmánybíróság rendkívül fontos szerepet játszik.[49]

Az alkotmánybírósági gyakorlat olyan új politikai „élményt” hozott a közvélemény számára, amely teljesen új, szokatlan politikai felismerést gyökereztet meg. Azt nevezetesen, hogy a jog (és a törvény) eszköze ugyan a politikának és a közhatalomnak, de nem engedelmes szolgáló leánya. A politika képletesen szólva a jog és alkotmány fogságába esett. Az Alkotmánybíróság erőteljesen hangsúlyozta a jogi kontinuitást.[50]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma; 11/1992. (III.5.) Alkotmánybírósági határozat

Az alkotmányos büntetőjog először a 11/1992. (III.5.) AB határozatban és a 10/1992 (II.25.) AB határozatban jelent meg. Tartalmát az Alkotmánybíróság büntetőjog határozattal töltötte ki. Ezekben az alkotmánybíróság kifejtette, hogy alkotmányos jogállamban a büntetőjog nem pusztán eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket hordoz az alkotmányos büntetőjogi elveket és garanciákat. A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának törvényes alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele is.[51] Ezen határozat a jelenleg hatályos Btk. 1. §-hoz kapcsolódó kritériumrendszert is magába foglal. Ezek a kritériumrendszerek a következők: 1) jogbiztonság; 2) a jog egésze világos, kiszámítható, előrelátható; 3) visszamenőleges hatály tilalma; 4) analógia alkalmazásának tilalma.

A tárgyban jelölt alkotmánybírósági határozat továbbá más fontos alkotmányos elveket is rögzít. Fontos alkotmányos elv a büntetőjogi legalitás elve ami alapján a bűncselekményeket a törvény határozza meg; a bíróság állapítja meg a felelősséget és az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazandó, de ha az új hatályban levő Btk. enyhébb elbírálást tesz lehetővé vagy a cselekmény már nem bűncselekmény, akkor az új Btk-t kell alkalmazni.[52] A Btk. 3. §-hoz kapcsolódóan pedig érdemes megemlíteni az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6)-os bekezdését. Az alkotmányos büntetőjog alkotmánybírósági értelmezése, ezzel együtt a büntetőjog ultima ratio jellegének interpretálása az 1990-es évek közepétől van jelen a tankönyvirodalomban alapvetően három tendenciát mutatva. Az egyik irányzat a büntetőjog feladatának magyarázatánál hivatkozza a büntetőjog mint végső eszköz, illetve szankciós zárókő jellegét. Nem nevesíti azonban alapelvként az ultima ratio követelményét, illetve mellőzi annak értelmezését. Létezik olyan irányzat, amely egy alapelvi triász – a szükségesség, arányosság és ultima ratio követelménye – formájában alapelvi rangúként nevesíti az ultima ratio követelményét, ennek a három elvnek az értelmezését az alkotmánybírósági gyakorlat mentén értelmezi. A harmadik irány a szubszidiaritás szinonimájaként kezeli az ultima ratio elvét alapelv rendszerében, megkülönböztetve ezeknek a követelményeknek a büntetőjogon kívüli, illetve azon belüli vetületét. A szegedi büntetőjogi iskola szentel megkülönböztetett figyelmet az ultima ratio elvének. Alapelv rendszerében jelentőséget tulajdonít az elvnek nemcsak a szubszidiaritás szinonimájaként, hanem a legalitás-szükségesség-arányosság alkotmányos büntetőjogi követelménye körében is. Az iskola kutatóinak érdeme emellett az ultima ratio elvének tüzetesebb vizsgálata. Kutatási eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az ultima ratio (és a szubszidiaritás) elvét leginkább az arányosság keretei között célszerű megközelíteni.[53]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma a jogirodalomban

A jogirodalomban Szabó András elemezte elsőként az alkotmányos büntetőjog fogalmát, és munkáiban arra kereste a választ, hogy mit jelent az alkotmányos büntetőjog kategóriája azon túl, hogy a büntetőjogi garanciák alkotmányos, alaptörvényi rangot kaptak.[54] Álláspontja szerint „[e]z többet között azt jelenti, hogy a büntetőjog változásainak, fejlődésének irányát az alkotmányos büntetőjog jelöli ki és ettől való eltérést a törvényhozás nem kockáztathat meg az új megsemmisítésének veszélye nélkül”. Ez elméleti, büntető-jogelméleti szempontból és tartalmilag a klasszikus büntetőjog elveinek és gondolati rendszerének rehabilitációját és recepcióját jelenti.[55]

Szabó András szerint a büntetőjog fejlődésének forrásait az adott kor kultúrájában kell keresnünk és ezen belül abban a közjogi alkotmányjogi rendszerben, ami az állami büntetőjogi rendezést meghatározza. A magyar reformkor nagy alkotása az 1843-as büntetőjogi törvénykönyv (anyagi jogi, eljárásjogi és börtönügyi kódex) kodifikált javaslata. Ezek szellemi előzménye a felvilágosodás kultúrája, politikai karakterét pedig a polgári társadalom és állam követelményei határozzák meg. Az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex), amely az Osztrák-Magyar Monarchia keretében kiépült polgári állam alkotása és politikai karakterét a magyar közjog és parlamentarizmus határozza meg a polgári szabadságok biztosítékaival. A századfordulót követő novelláris változtatások kora, amely a klasszikus elveken nyugvó büntetőjog rendszerét a pozitivista büntetőjog intézményével egészíti ki. Ezek igazolása már kriminológiai és kriminálpolitikai érvekkel történik és egy olyan közjogi rendszerváltozásra támaszkodik, amely a szociálpolitika és kriminálpolitika címén mélyen beavatkozik a „civil-szférába”. A kriminálpolitika ideológiai vezérelve a közösségi-társadalmi érdek elsődlegessége, ami igazolja az egyéni érdekek és jogok korlátozását és szorosan összefügg a magyar államiság etatista-autoriter karakterével. A totalitárius rendszer időszaka, amikor is a politikai állam a társadalom egészének strukturális átalakítását tekinti feladatának és a társadalmi élet minden szféráját közhatalmi kontroll alatt tartja. Nincs sem elvi, sem közjogi-alkotmányos garancia az állami beavatkozással szemben ott, ahol az államnak eleve társadalomszervező korlátlan hatalma van. Az osztályharcos proletárdiktatúra a büntetőjogot a politikai diszkrimináció eszközeként használja. A büntetőjogban és a büntetőjogi dogmatikában a nullum crimen sine lege elve elveszti garanciális tartalmát és egyenesen a törvénnyel szentesített politikai kriminalizálás eszközévé válik. A megfelelő közjogi-alkotmányos háttér hiányában az elv garanciális tartalma kiürül. Törvénnyel a hatalom mindent szentesít és a törvényesség nevében mindezt számonkérheti. Amikor a totalitárius rendszer „puha diktatúrává” transzformálódik, a politikai szférában a büntetőjogi beavatkozás fellazul. A köztörvényes bűnözés tekintetében viszont a paternalista állam a jóléti-szociális állam modelljét követve módosítja szociális kriminálpolitikáját. Ahogy visszaszorul az omnipotens állami beavatkozás, ennek függvényében nyeri vissza a büntetőjogi dogmatika azt a szerepét, hogy tételeit garanciális szabálynak tételezze. Ahogy egyik jelentős professzorunk fogalmazott: a dogmatika próbálta helyettesíteni a jogállami hiányokat. A törvényesség a jog uralmát jelenti ugyan, azonban nem a jogállami joguralom értelmében. Ugyanis a jog természetére és karakterére nem hat ki. Márpedig nem mindegy, hogy milyen törvényt kell és lehet alkalmazni. A büntetőjogi dogmatika ebben a szűk mozgástérben valóban a garanciák szabadságharcosa.[56]

A 30/1992. (V.26.) AB határozat

Ez a határozat fogja át legjobban a kriminalizálással és egyúttal a büntetőjoggal szembeni formai és tartalmi követelményeket.

„Sérti a véleménynyilvánítás szabadságát az olyan büntetőjogi tényállás, amely a köznyugalom elvont védelme érdekében büntetőjogi szankcióval fenyegeti a magatartást, amely a köznyugalom magas szintű megzavarásával közvetlen és nyilvánvaló veszélyt nem idéz elő, és így nem jár az egyéni alapjogok sérelmének a veszélyével.” Az AB ebben a határozatban foglalkozott először átfogó módon a véleménynyilvánítás korlátjainak értelmezésével, megfogalmazva az emberi méltósághoz való jog és véleménynyilvánításhoz való jog kapcsolatát, valamint kidolgozva azt a mércét, amely az egyes esetekben a jogi norma alkotmányosságának az elbírálásához szükséges. A határozat megállapította, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mint kommunikációs anyajog kiemelt védelmet élvez.[57]

A határozat ezen felül a további fontos kritériumokat emeli ki:

„A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós záróköve legyen.”

„Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni.”

„Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása, amelynek egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia arra vonatkozóan, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést.”[58]

A határozat büntetőjogi előzményeket áttekintő összefoglalója szerint a gyűlöletbeszéd szabályozásának története során sokszor módosultak a büntetőjogban a védett jogi tárgyak és az elkövetési magatartások is. Eközben a szabályozási igény, a büntetendővé nyilvánítás célja állandó volt. A szabályozás feladata az volt, hogy kijelölje a véleménynyilvánítás, ezen belül konkrétan a szólás szabadságának határait, meghatározza a büntetőjogilag tilalmazott magatartások körét és azt, hol húzódik a szólás határa.

A magyar büntetőtörvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikk, azaz a Csemegi-kódex vonatkozó szabálya szerint büntetendő volt az, aki valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval, vagy aki nyomtatvány, irat, képes ábrázolás terjesztése vagy közszemlére kiállítása által valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre a másik ellen izgat [ld. 171. § és 172. §].

Az állam és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikk a 8. §-ában vétség miatt rendelte büntetni azt, aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használt vagy ily cselekményt követett el. A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikk – a Csemegi-kódex rendelkezése helyébe lépve – a demokratikus államrendre és a demokratikus köztársaságra hivatkozva az állampolgári szabadság és jogegyenlőség érvényesülése elleni lázítás és izgatás tényállásait iktatta be [2. § d)]. Előzményként említhető továbbá, hogy a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII. törvénycikk a demokratikus államrend és demokratikus köztársaság elleni rágalmazást kiegészítette a nemzeti, nemzetiségi és felekezeti érzület büntetőjogi védelmével.

A „Hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása” (BHÖ) 1952-ben az 1946. évi VII. és az 1948. évi XLVIII. törvénycikkben megfogalmazott tényállásokat az állam belső biztonsága elleni bűncselekmények között lényegében változatlan szöveggel tartalmazta. A pártállami időszakban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvényben új bűncselekményként jelent meg a közbiztonság és közrend elleni cselekmények között a „közösség megsértése”.

Az 1978. évi IV. törvényben – a gyűlöletbeszéd határozat elbírálásakor is hatályos Büntető Törvénykönyvben (Btk.) – megszületett az a megoldás, amely szerint a Btk. eredeti 148. §-ában szabályozott „izgatás” célzatos bűncselekménnyé vált, azaz a bűnösség megállapításához többé már nem volt elegendő, hogy az elkövető csupán tudatában legyen: cselekménye alkalmas a tényállásban szereplő jogi tárgyak elleni gyűlölet felkeltésére, hanem szükséges volt, hogy szándéka kifejezetten erre irányuljon, ezt kívánja, ennek érdekében cselekedjék. Aki esetében a gyűlölet keltésére irányuló célzat nem volt megállapítható, az ugyanazon magatartásért a köznyugalom elleni bűncselekmények között elhelyezett közösség megsértése miatt volt büntetendő. A közösség megsértését valósította meg továbbá az is, aki mások előtt a magyar nemzetet, továbbá – nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista meggyőződésük miatt – csoportokat vagy személyeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, avagy egyéb ilyen cselekményt követett el (ld. eredeti 269. §). Ezek a rendelkezések az elsők között voltak a rendszerváltás idején, amelyeket a jogalkotó módosított, mert politikai jellegű bűncselekménynek számított.

Az 1989. évi XXV. törvény az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte az izgatást és a köznyugalom elleni bűncselekmények között a “közösség elleni izgatás” új tényállását fogalmazta meg. A Btk. új 269. §-a szerint:

„(1) Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javítónevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

A demokratikus rendszerváltás maga, illetve azok a határozatok, amelyek az alkotmányos büntetőjog előzményeinek tekinthetőek, szintén fontos előzményei a határozatnak. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat kimondta, hogy demokratikus jogállam jött létre Magyarországon, amelyben kiemelt szerepet kap a közéleti kérdések megvitathatósága, a véleménynyilvánítás, a nyilvánosság, és ennek a keretei között fogalmazza meg az állam a büntetőjogi igényét.

A gyűlöletbeszéd szabályozását illetően a nemzetközi jog az elvek, elvárások, irányok körvonalazására törekszik, ám nem ad fogódzót annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a törvényhozó hogyan alkossa meg a pontos büntetőjogi szabályozást. Az egyes államok szabályozása ezért igencsak eltérő. A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi ENSZ-egyezmény a részes államok felé közvetített elvárásként azt fogalmazza meg, hogy fel kell lépni a faji gyűlölet terjesztése ellen. A “pozitív intézkedés” kifejezést használva a nemzetközi szerződés szabad utat enged abban a tekintetben, hogy milyen eszközöket választ a jogalkotó a szóban forgó magatartások szankcionálására. A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmára felügyelő bizottság, a CERD a faji felsőbbrendűség vagy gyűlölet terjesztésének büntetendőségét hangsúlyozza. Emlékeztet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 20. cikkére, és kiemeli azt, hogy a nemzeti, faji, vallási gyűlölet védelmezését, mint ami diszkriminációra, ellenségeskedésre vagy erőszakra vezet, törvény által is tiltani kell. Ebben az érvelésben keverednek a büntetőjogi szabályozási igények az általános elvekkel, miszerint törvényt kell alkotni azoknak a magatartásoknak a szabályozására is, amelyek nem jelentenek konkrét rasszista tetteket. Nyitva marad azonban itt is az a kérdés, hogy milyen törvényeket hozzon a jogalkotó. A köznyugalom sérelmének megállapítása mellett azonban (bár nem egyértelmű, hogy milyen mértékben), a nemzetközi jogi szabályok, köztük kiemelt jelentőséggel az Emberi Jogok Európai Egyezménye véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikkének értelmezési gyakorlata – is megköveteli, hogy bekövetkezzen az alanyi jogok közvetlen vagy közvetett veszélyeztetése vagy megsértése. A közösség elleni uszítás azonban egyik olvasatban sem eredménybűncselekmény.[59]

A tisztességes eljárás alapvető követelményei

A tisztességes eljáráshoz való jog elsősorban nem az egyéneket megillető jog, hanem az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb alapelve és a jogállam. Nem egyetlen jogosítványt tartalmaz, hanem számos eljárási garanciát foglal magában, amelyek együttes megvalósulása, együtthatása eredményezi az eljárások tisztességes voltát.[60]

A tisztességes eljárás követelménye egyaránt alapelve az európai és az amerikai jogi kultúrának. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 5. és 14. kiegészítése, az ún. due process clause tartalmazza ezt az elvet, mégpedig eljárási és tartalmi értelemben is. Az eljárási garanciák a polgári és büntetőeljárásokban adnak biztosítékot a polgároknak, míg a széles körben alkalmazott tartalmi követelmény alapján az állam nem sértheti meg a polgároknak az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz fűződő alapvető jogait. A tisztességes eljárás elve azt kívánja akár eljárási, akár tartalmi értelemben megakadályozni, hogy az állam önkényesen (vagyis tisztességtelenül) korlátozza az állampolgárok jogait.[61]

Sulyok Tamás szerint az eljárás tisztességes minősége nem szabályok, elvek formális és egymástól elszigetelt alkalmazásán múlik, ugyanis valamennyi részletszabály formális betartása ellenére azok nem eredményezik automatikusan a tisztességes eljárást.[62] Bárd Károly pedig tömören határozza meg a tisztességes eljárás kiemelkedő szerepét, amikor azt a jogállam fokmérőjeként említi.[63]

Czine Ágnes álláspontja szerint a tisztességes eljárás és a tisztességes eljáráshoz való jog az adott társadalom értékrendjét, értékítéletét tükörképként megjelenítő, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban megjelenő alapelvek összessége, egyben jogállami garancia, írott és íratlan szabályok együttese. Ugyanakkor ez akkor valósul meg, amikor azt látja az állampolgár, hogy ügyét nemcsak szaktudással, szakértelemmel rendelkező állami alkalmazottak, szakemberek intézik, hanem azt is érzi és az is bebizonyosodik, egyértelművé válik számára, hogy ügyeinek intézése során korrekt, lelkiismeretes, jellemes, feddhetetlen eljárást folytatnak le.[64]

Összeségében elmondható, hogy a tisztességes eljárás lényegében az igazságszolgáltatás valamennyi ágában érvényesítendő alapjogot jelent.[65] A gyakorlati érvényesülés ugyanakkor csupán az érem egyik oldala. Legalább ilyen fontos az is, hogy a tisztességes eljárás, annak következményei a jogi szabályozásában következetesen megjelenjenek. Az államok azért biztosítják az alkotmányaikkal, hazánk az Alaptörvénnyel, törvényalkotással, egyéb nemzetközi dokumentumok elfogadásával ezeket a kereteket, hogy a tisztességes eljárás garanciarendszere tradicionálisan megvalósulhasson és tovább éljen, tükrözve a társdalom értékrendjét és az emberi kapcsolatok, az életviszonyok kultúráját.

A tisztességes büntetőeljárás alapvető követelményei

A büntetőeljárások tisztességes jellegét biztosító követelményeket a hazai alkotmányozó előbb az Alkotmány 57.§ (1) bekezdésében, majd az Alaptörvény XXVIII. cikkében található bekezdéseiben rögzítette. A tisztességes eljárás elvének alkotmányos tartalmát és a garanciarendszerbe tartozó egyes részjogosítványokat pedig az Alkotmánybíróság bontotta ki és elemezte határozataiban.

A tisztességes eljárás fogalmát az Alkotmánybíróság már működésének a kezdetekor, a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban elvi jelentőséggel foglalta össze, amelyet utóbb több döntésében egységes gyakorlattá formált.[66] A tisztességes eljárás (fair trial) kapcsán az Alkotmánybíróság ezen döntésében kimunkált alkotmányos mérce hosszú időre iránymutatónak bizonyult a testület eljárásában. A korán kialakult gyakorlatban a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányos tartalmának megítélésében nem hozott gyökeres változást az Alaptörvény hatálybalépése.[67]

A „fair trial” követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését foglalja egybe és olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. A tisztességes eljárás (fair trial) az Alkotmánybíróság döntéseiben kimunkált alkotmányos mérce szerint olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.[68]

Az eljárás tisztességének alkotmányos követelményrendszerét a 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmány 57.§ (1) bekezdése úgy fogalmazta meg, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépését követően elsőként a 7/2013. (III.1.) AB határozatában vetette össze az Alkotmány és az Alaptörvény érintett rendelkezéseinek a tartalmát.[69] Annak eredményeként arra jutott, hogy a korábbi határozataiban szereplő érvek és megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, az Alkotmánybíróság a jövőre nézve is irányadónak tekinti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető joggal kapcsolatban kimunkált gyakorlatot.[70]

A tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai

Az Alkotmánybíróság előtt gyakran hivatkoznak az indítványozók az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésére, vagyis a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére történő hivatkozás gyakori. A legnagyobb probléma, hogy az indítványozók sok esetben nem jelölik meg azt, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott elvrendszer melyik elemével összevetve tekinthető aggályosnak az általuk támadott eljárás.

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének értelmezésével nevesíthetők a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványok. Ezek különösen:

  • a bírósághoz fordulás joga,
  • a tárgyalás tisztessége,
  • a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye,
  • a törvény által létrehozott bíróság,
  • a bírói függetlenség és pártatlanság kívánalma, továbbá
  • az ésszerű időn belüli elbírálás követelménye,
  • a szabály de facto nem rögzíti, de az Alkotmánybíróság értelmezése szerint része a tisztességes eljárásnak az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége,[71]
  • ugyanígy a tisztességes eljáráshoz való jog részének tekinti az AB gyakorlata az eljárásban az érintett jogát az indokolt bírói döntéshez.[72]

A tisztességes eljárás, mint követelmény az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében is megjelenik. Ez utóbbi alaptörvényi rendelkezés azonban kifejezetten a hatósági eljárások vonatkozásában rögzíti a tisztességesség követelményét. Bírósági eljárási garanciaként az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése a helyes hivatkozási alap. A bírósági eljárási garanciák a következők:

  • az ártatlanság vélelme [XXVIII. cikk (2) bekezdés]
  • a védelemhez való jog XXVIII. cikk (3) bekezdés]
  • a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege elve [XXVIII. cikk (4) bekezdés]
  • a ne bis in idem elve [XXVIII. cikk (6) bekezdés],
  • a jogorvoslathoz való jog [XXVIII. cikk (7) bekezdés]
  • funkciómegosztás elve.

Nemzetközi kitekintés: az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) esetjoga

Tíz nyugat-európai ország hozta létre 1949-ben az Európai Tanácsot, Strasbourg székhellyel. Az Európa Tanács Alapokmányának 3. szakasza kimondja: „Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a jogállamiság alapelveit, továbbá minden joghatósága alatt élő személy számára biztosítania kell az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat.” Ezt az alapvető elvet és célkitűzést megvalósítandó az Európa Tanács tagállamai nevében eljáró kormányok 1950. november 4-én Rómában aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét (a továbbiakban: Egyezmény). Az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásának biztosítása céljából eredetileg három szervet hoztak létre: 1954-ben az Európai Emberi Jogi Bizottságot, 1959-ben alakították meg az EJEB, és fontos szerepet szántak a tagállamok külügyminisztereiből álló Miniszteri Bizottságnak. 1988 óta az EJEB új formában, állandóan működik.[73] Az Emberi Jogok Európai Bírósága évtizedekre visszanyúló esetjogán keresztül mindig is hatást gyakorolt a magyar jogalkotásra és jogértelmezésre. Számos magyar vonatkozású EJEB ítélet analizálásával feltárható, mit jelent a tisztességes eljárásnak és részjogosítványainak megsértése, értelmezése az EJEB esetjogában.

Kyprianou kontra Ciprus ügy

Az EJEB a Kyprianou kontra Ciprus ügyben (2005. december 15., 73797/01.) részben a funkciómegosztást értelmezte, amikor kifejtette, hogy ugyanazon személy nem láthat el különböző természetű funkciókat a konkrét eljárás során és a bíró nem állhat semmilyen alá-fölé rendeltségi viszonyban az eljárásban részt vevő egyik személlyel sem.

Jelen ügyben a feljelentő, aki a gyilkosság ügyében védőügyvédként járt el, jelen eset vizsgálata, mégpedig a vád tanújának keresztkérdéses kihallgatása során, először beadványt nyújtott be, a bírák félbeszakították, majd a bíróság tagjai beszélgettek és jegyzeteket adogattak egymásnak. Ezeket a tetteket a bíróság nyílt és megengedhetetlen tiszteletlenségként értékelte a bírákkal szemben, és „[h]a a bíróság reakciója nem lesz azonnali és kegyetlen, […] az igazságszolgáltatás végzetes csapást fog kapni”. És mivel az ügyvéd nem vonta vissza kérelmét, a bíróság öt napig terjedő szabadságvesztésre ítélte, és azonnali végrehajtással szabta ki a büntetést. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírái jelen ügyben arra a következtetésre jutottak, hogy bár az ügyvéd kijelentései durvák, de a bírák ügyvezetési folyamatának stílusára irányultak, s csak erre a tárgyra vonatkoztak, beleértve a bírák megközelítési módját a tanú keresztkérdéses kihallgatásának eljárásában, amelyet a kérelmező az ügyfél védelmének végrehajtása során végzett. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a megfelelő egyensúlyt nem tartanák tiszteletben az igazságszolgáltatási hatáskör védelme és a felperes véleménynyilvánítási jog védelmének szükségessége között, akkor ez a fent említett „dermesztő hatást” (chilling effect) eredményezheti. Az ügyvédet az elkövetett erkölcsi kárért 15.000 euró összegben kártalanították.[74]

De Cubber kontra Belgium ügy

Egy korábbi határozatában, a De Cubber kontra Belgium ügyben (1984. október 26; 9186/80) az EJEB azt rögzítette, hogy a vád és az ítélkezés feladatainak egy kézben való összpontosulása eleve alkalmas a bíró pártatlanságának megkérdőjelezésére, a személyes magatartástól függetlenül. Az ítélet kifejti, hogy ugyanazon bírónak a részvétele ugyanazon vádlott ellen folyamatban levő büntetőügy nyomozása során vizsgálóbíróként, majd az ügy elsőfokú tárgyalóbírájaként, sértette az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, a pártatlan bíróság által történő tárgyaláshoz való jogot; az eljárásban ugyanis a vizsgálóbíró részletes ismereteket szerez az ügy iratairól, és a vádlott előtt nem alaptalanul keletkezik az a látszat, hogy már ekkor kialakul az álláspontja, és ez meghatározó szerepet játszik az érdemi elsőfokú tárgyalás során, ezért a pártatlanságába vetett bizalom nem érvényesül maradéktalanul.

A belga bíróságnak ugyanaz a tagja ugyanabban a büntetőügyben egymást követően vizsgálóbíróként, majd elsőfokú bíróként járt el. A következő napon Mr. Pilate, a Quadenaarde Büntető Bíróság vizsgálóbírája parancsot (warrant) bocsátott ki (okirathamisítás vádjával), az őrizetbe vételét rendelte el. Ezt követően ugyanaz a bíró vezette a nyomozást két másik ügyben, hasonló bűncselekmények miatt ugyanazon vádlottal szemben. Az első ügyben De Cubbert 1978. május 11-én Quadenaarde Büntető Bíróságának egyesbírói tanácsa – a bűnösségét megállapítva – egyévi szabadságvesztésre ítélte. A másik két ügyet egyesítették, és ugyanazon bírósághoz terjesztették. 1979. június 29-én ugyanaz a bíróság három bíróból álló tanácsban – melynek Mr. Pilate is tagja volt – eljárva De Cubber bűnösségét megállapította, és ötévi és egyévi szabadságvesztésre ítélte. Ez utóbbi ügyben De Cubber és az ügyész által benyújtott fellebbezés során Ghent Fellebbezési Bírósága 1980. február 4-én az első büntetést háromévi szabadságvesztésre mérsékelte, helybenhagyta a második büntetést, és egy harmadik büntetést szabott ki. De Cubber jogkérdésben fellebbezett a Court of Cassation-hoz (Kasszációs Bíróság = Legfelsőbb Bíróság). Elsősorban azt kifogásolta, hogy Mr. Pilate bíró fél is volt az ügyben. A Kasszációs Bíróság 1980. április 5-én elutasította a fellebbezést. Megállapította, hogy ezen funkciók gyakorlása az ügyben a bíró által nem sértette a Belga Bírósági Törvényt, sem az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, sem a védelemhez való jogot. Vizsgálóbírák, akiket a Korona nevez ki az elsőfokú bírák közül, folytatták le az előkészítő bírói vizsgálatot. A helyzetük a büntetővizsgálatokat végző rendőrtiszt státusának felelt meg, és amikor ilyen minőségben működtek, a legfőbb ügyész felügyelete alatt állottak. Az igazság felderítése érdekében a vizsgálóbírák széles körű hatáskörrel voltak felruházva. Amikor a nyomozást befejezték, áttették az ügy iratait du Roi ügyészéhez, aki azt a saját előterjesztésével visszaküldte. Ezt követően az elsőfokú bíróság egyesbíróból álló tanácsa – és nem a vizsgálóbíró – határozott arról, hogy a vádlottat tárgyalásra küldjék-e. Az 1967. évi Bírósági Törvény tiltja különböző bírói feladatok párhuzamos elvégzését. Egy bírói tisztségviselő, aki az ügyben vizsgálóbíróként működött, nem vehet részt az ügyben a megyei szintű (assize court) vagy a fellebbezési bíróság bírájaként vagy tanácsának elnökeként. Másrészt a belga joggyakorlat szerint első fokon tárgyalhat olyan ügyeket, amelyekben korábban vizsgálóbíró volt. De Cubber 1980 októberében folyamodást nyújtott be az Emberi Jogok Európai Bizottságához (Bizottság), elsősorban azt kifogásolta, hogy Qudenaarde Büntető Bírósága nem volt pártatlan bíróság. A Bizottság az ügyet előterjeszthetőnek nyilvánította (egyhangúlag), és arra az álláspontra helyezkedett 1983. július 5-én kelt jelentésében, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát megsértették.

John Murray kontra Egyesült Királyság

Az EJEB ebben az ügyben (1996. február 8.; 18731/91.) a hallgatás joga, valamint az önvádra kötelezés tilalma és az ártatlanság vélelme összefüggéseit fejtette ki. A Bíróság tizennégy szavazattal öt ellenében úgy döntött, hogy az angol hatóságok nem sértették meg Észak-Írországban az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontját (a tisztességes eljáráshoz való jog) azzal, hogy a rendőrségi nyomozás és a bírósági eljárás során a kérelmező a vallomástételt megtagadta és emiatt ránézve kedvezőtlen döntések születtek.

A kérelmezőt 1990. január 7-én abban a házban tartóztatták le, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) Ideiglenes szárnyának informátorát, L.-t fogva tartották. A rendőrőrsre kísérték, ahol a főkapitány az 1987. évi Észak-Írországi szükségállapotról szóló törvény (Emergency Provisions Acte) alapján 48 órára késleltette a kérelmezőnek a védővel való érintkezését, feltételezve, hogy ez a találkozó a rendőrség terrorista ellenes munkáját gátolná. Észak-Írországban a büntető bizonyításra vonatkozó 1988. évi rendelet [Criminal Evidence (Northern Irland) Order] („a rendelet”) alapján a rendőrség figyelmeztette a kérelmezőt, amennyiben nem válaszol még a tárgyalás előtt a feltett kérdésekre, ebből rá nézve kedvezőtlen döntések születhetnek. 1990. január 8-án és 9-én tizenkét alkalommal hallgatták ki a kérelmezőt. Minden egyes kihallgatás előtt az említett figyelmeztetés elhangzott avagy emlékeztették rá. A kihallgatás egész időtartama alatt nem szólalt meg a kérelmező. Csupán az utolsó két kihallgatás előtt vált lehetővé számára, hogy ügyvéddel találkozzon, akinek mindeközben nem engedték meg, hogy a kihallgatáson részt vegyen. 1991. május 8-án Észak-Írország Főbírája (Lord Chief Justice) esküdtszék nélküli eljárásban nyolc év időtartamú börtönbüntetésre ítélte a kérelmezőt, mint tástettest L. személyi szabadságától megfosztása bűntette miatt. A bíró a rendelet által biztosított diszkrecionális lehetőség alapján abból a tényből következően hozta meg a vádlott számára hátrányos döntést, hogy nem adott magyarázatot arra, miért tartózkodott abban a házban, továbbá az eljárás egész időtartama alatt hallgatott. Az fellebbviteli bíróság 1992. júliusában elutasította a kérelmező fellebbezését. A Bizottsághoz 1991. augusztus 16-án fordult a kérelmező. A Bizottság 1994. január 18-án elfogadta panaszát.

A Bizottság megállapította a tényállást és ez alapján készített jelentésében arra a következtetésre jutott tizenöt szavazattal kettő ellenében, hogy nem sértették meg a 6. cikk 1. és 2. pontját; tizenhárom szavazattal négy ellenében pedig úgy döntött, hogy a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették, valamint nem szükséges a 14. cikknek (a hátrányos megkülönböztetés tilalma) a 6. cikkel összefüggésben történő vizsgálata (tizennégy szavazattal három ellenében). Az ügyet a Bizottság és az angol kormány terjesztette a Bíróság elé.

A Bíróság megállapítása szerint semmi kétség nem fért ahhoz, hogy – bár az Egyezmény 6. cikke kifejezetten nem is szól róla – általánosan elismert nemzetközi szabály a rendőrségi kihallgatáson a vallomástétel megtagadásának joga és az, hogy saját megvádolásához adatokat nem köteles szolgáltatni. Mindezek a 6. cikkben biztosított tisztességes eljárás fogalmának központi elemei. A vádlottnak a hatóságok részéről történő kényszerítésével szemben e védelemmel történő felruházása hozzájárulhat a bírói tévedések elkerüléséhez és a 6. cikk által megkívánt eredmény biztosításához. Annak vizsgálata, vajon megsértették-e a 6. cikket a vallomástétel megtagadása eredményeként született, a vádlottra nézve kedvezőtlenebb döntések, figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor olyan súlyú következtetésekre lehet jutni, amelyeket a nemzeti bíróságok a bizonyítékok és a helyzetnek betudható kényszerítés fokának értékelésével ezeknek tulajdonítanak.

A Bíróság szerint – figyelemmel a kérelmező ellen szóló terhelő bizonyítékok súlyára – a letartóztatása, kihallgatása és a tárgyalás során a házban való tartózkodására adandó magyarázat megtagadása következményeként hozott döntéseket a józan ész diktálta és jelen esetben ezek nem tekinthetők méltánytalannak vagy indokolatlannak. A bizonyítékok szabad mérlegelését megengedő több országban a bíróságoknak lehetőségük van e mérlegelés során figyelembe venni minden releváns tényt, ide értve a vádlott magatartását vagy azt a módot, ahogyan védelmét folytatta. Ebben az összefüggésben a Bíróság nem jelenthette ki, hogy a kérelmező magatartásából levont indokolt következtetéseknek olyan hatása volt a vád bizonyítási terhének a védelemre való áthelyezésére, hogy az az ártatlanság vélelme elvét megsértette volna. Ebből következően a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontjainak megsértését.[75]

Megállapítások

Az alkotmányos büntetőjoghoz kapcsolódóan az Alkotmánybíróság a határozataiban egyértelművé tette az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelményrendszert: a büntetőnorma alkalmazásának ultima ratio jellegét, a szükségesség-arányosság teszt lefolytatását, a normavilágosság igényét, a nullum crimen sine lege és a nulla poene sine lege klasszikus elvének érvényesülését, és annak megállapítását, hogy a büntető eljárásjog és a büntetés végrehajtási jog is az alkotmányos büntetőjog része. A tisztességes eljárás elvével kapcsolatban pedig az állapítható meg, hogy az Alkotmánybíróság is folyamatosan értelmezi kibontja ezen elvet, valamint védőszerepet nyújt ezen elv érvényesülésének garantálásához, amit az EJEB gyakorlata is csak megerősíteni tud.

Bibliográfia

Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019.

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943.

Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975.

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971.

Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Cheesman, Samantha: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997.

Constant, Benjamin: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862.

Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.)

Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020.

Feinberg, Joel: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1.

Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021.

Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008.

Hobbes, Thomas: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023.

Lebovitz, Adam: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017.

Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986.

Mitchell, Chris J.: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988.

Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000.

Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021.

Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984.

Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019.

Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10.

Stern, Klaus: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984.

Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20.

Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata.

Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5.

Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021.

Tóth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021.

Urofsky, Melvin I.: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison

Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12.

Vasak, Karel: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977.

Zaborovsky, Viktor – Buletsa, Sibilla: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2.

Hivatkozások

  1. Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.) ↑
  2. Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020, 17. ↑
  3. Lásd például Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, Emberi Jogok Európai Egyezménye, Európai Unió Alapjogi Chartája. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17. ↑
  4. Kúria, Kfv. 35.216/2018. sz. döntés ↑
  5. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17. ↑
  6. Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021, 16. ↑
  7. Uo. ↑
  8. Somody Bernadette idézi a biztos beszámolót (1999., 39.), ld. Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10, 328. ↑
  9. Cservák: Az alapjogi réteg érvényesülése. ↑
  10. Freinburg meghatározását alapul véve az emberi jogok „minden emberi lényt egyaránt megillető, feltétlen és megváltoztathatatlan, alapvető jelentőségű általános értelemben vett erkölcsi jogok”. Joel Feinberg: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 127. ↑
  11. Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5, 197–212.; valamint Toth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021, 77–97. ↑
  12. Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1, 168. ↑
  13. Erről részletesen Klaus Stern: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984, 768. ↑
  14. I. Károlyt 1649-ben az erre a célra létrehozott különbíróság elé állították. A különbírósóságot a Puritán Parlament hozta létre. A királyt büntetőjogi felelősségre vonták, és halálra ítélték hazaárulás elkövetése miatt. Amikor vád alá helyezték, a bíróság előtt védekezett úgy, hogy a Parlamentnek nincs törvényes felhatalmazása arra, hogy perbe fogja, s az eljárás szemben áll és megsérti az ország alapvető törvényeit. Részletesen Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata, 5. ↑
  15. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 24. ↑
  16. Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12, 5.6. ↑
  17. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 16. ↑
  18. Uo. ↑
  19. Más aspektusokban a törvény előtti egyenlőség követelményéből deriválható konkrét jogosultságokat (az egyenlőség általuk vallott ↑
  20. Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984, 682. ↑
  21. Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969, 238–239. ↑
  22. Platón szerint „kétféle egyenlőség van, melyek azonos nevűek ugyan, valójában azonban sok tekintetben csaknem ellentétesek: az egyik […] a mérték-, súly-és számszerű egyenlőség […; azonban a] helyes egyenlőség […] különb embernek többet, a jelentéktelenebbnek kevesebbet ad, […] s így arányosan jár el mindenkivel szemben”. Platón: Törvények, 670.Ennek alapján Platón tanítványa, Arisztotelész is a geometriai (mértani) arányosságot fogadta el „valódi” helyes egyenlőségnek; az az igazságos ugyanis, hogy aki valamilyen szempontból több, mint valaki más, azt több jog illesse. Ld. Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975, 184. E formális felfogást osztó igazságosságnak nevezzük. Részletesebb kifejtését ld. még: Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971, 122–124.Arisztotelész elgondolása morál-, a jog-, illetve a politikai filozófia történetében mindvégig meghatározó jelentőségű maradt; annak eszmetörténeti bemutatására azonban jelen keretek között nem vállalkozhatunk. ↑
  23. Csak érintőlegesen tartozik ide pl. az önvádra kötelezés tilalma, illetve a „jogosulatlan kérdezés” esetében a feladatellátás megtagadásának joga (ld. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943, 242.); az ártatlanság vélelme (ld. pl. John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986, 325.); az elfogulatlanság követelménye (ld. Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999, 299.); az, hogy senki nem lehet bíró a saját ügyében (ld. Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000, 148.), a társasbíráskodás lehetőség szerinti megvalósítása (ld. uo. 150.), a bírók személyi-státuszbeli (és nem egyszerűen a bírói hatalmi ág szervezeti) függetlensége (ld. Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997, 189.) és a „formaságok” betartásának garanciális jellege (ld. uo. 194–194.; valamint Benjamin Constant: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862, 92.) ↑
  24. II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében. ↑
  25. Aranybulla II. cikkely. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17. ↑
  26. Samantha Cheesman: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011, 65–66. ↑
  27. „Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18. ↑
  28. „1. Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személyt ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelemhez szükséges valamennyi biztosíték mellett, törvényesen megállapítják. 2. Senkit sem szabad elítélni oly cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő cselekmény. Ugyancsak nem szabad súlyosabb büntetést kiszabni, mint amely a büntetendő cselekmény pillanatában volt alkalmazható.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18. ↑
  29. Uo. ↑
  30. Alkotmány 57.§ (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnősnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Megállapította: 1989. évi XXXI. törvény 34.§. Hatályos: 1989. október 23-tól. ↑
  31. Ld. erről Kukorelli István által szerkesztett alkotmánykommentár. E szerint az Alkotmány 57.§-a több olyan alapjogot tartalmaz, amely az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan realizálódik. ↑
  32. Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 489. ↑
  33. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 19. ↑
  34. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 20. ↑
  35. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023, 173. ↑
  36. E kategorizálás először 1977-ben jelent meg írott formában az UNESCO lapjában. Karel Vasak: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977, 29. ↑
  37. Pl. választójog, közhivatal viseléséhez való jog. ↑
  38. Ezek az ún. klasszikus szabadságjogok: szólásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési szabadság, mozgásszabadság; tulajdonhoz való jog, élethez való jog, testi integritáshoz való jog stb. ↑
  39. Ilyenek a munkához való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételhez való jog, pihenéshez való jog, szociális biztonsághoz való jog, a tudományos kutatás szabadsága, tanszabadság stb. ↑
  40. Vasák szavaival: „these rights „can only be implemented by the combined efforts of everyone: individuals, states and other bodies, as well as public and private institutions”. „Such rights include the right to development, the right tot he healthy and ecologically balanced environment, the right to development, the right to a healthy and ecologically balanced environment, the right to peace, and the right to ownership of the common heritage of mankind.” (Vasak: Human Rights, 29.)Továbbá ma már ilyenekként ismerik el a kollektív nemzetiségi jogokat, az ún. fogyasztói jogokat, illetve legújabban az egészséges élelemhez és az ívóvízhez való jogot is. ↑
  41. Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019, 126. ↑
  42. Az 1679. évi Habeas Corpus Act például, mely a letartóztatott és fogva tartott személyek bíróság elé állítását garantálta (ily módon a büntetőeljárás önkényességét korlátozta, külső biztosítékot építve be a jogrendszerbe a fogva tartás jogosságának és megalapozottságának ellenőrzésére), ezen angol történeti alkotmány része volt. Vö. pl. Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 276.Később, 1816-ban, a második habeas corpus törvényben a nem büntetőeljárási jellegű szabadságelvonásra is kiterjesztették e garanciákat. Vö: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 55., 65. jegyzet. ↑
  43. A kettőt gyakran az írott és az íratlan alkotmány terminusaival különböztetik meg, ez azonban megtévesztő, mert bár a kartális alkotmány valóban (szükségképpen) írott, ám nagyobbrészt ugyanez igaz a történeti alkotmányra is. A történeti alkotmány egyrészt abban különbözik a kartálistól, hogy vannak nem írott (alkotmányos szokásokon, évszázadok alatt kialakított és egyöntetűen tiszteletben tartott, bár írott jogforrásban nem szereplő konvenciókon, hagyományokon, azaz az ún. alkotmányos kultúrán) alapuló elemei is, másrészt (és főként) abban, hogy sem az alkotmányos szokások, sem az alkotmány fogalma alá tartozó írott jogi normák köre nem adható meg egzakt jelleggel. Vagyis a történeti alkotmányoknak vannak olyan részei, amelyek tekintetében széles körű egyetértés van abban, hogy azok az adott állam alkotmányhoz tartoznak, míg más normák besorolása vitatott. A büntetőeljárások esetleges önkényességével szembeni garanciát jelentő 1679-es angol Habeas Corpus Act tekintetében a jogtudományban és a joggyakorlatban ilyen vita nincs: az kétségkívül az angol történeti alkotmány magjához tartozik. ↑
  44. Chris J. Mitchell: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988, 2. ↑
  45. Adam Lebovitz: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017, 1–50. ↑
  46. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 21. ↑
  47. Marbury v. Madison, 5 U.S. (1 Cranch) 137 (1803)Az eset leírását ld. pl. Melvin I. Urofsky: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison ↑
  48. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 22. ↑
  49. Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20, 241. ↑
  50. A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az ’alkotmány előtti’ és ’utáni’ jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös, illetve a jogszabály alkotmányossága tekintetében nem értelmezendő kategória. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie. Az alkotmányossági vizsgálatban sincs a jognak két rétege, és nincs kétféle mérce sem. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatálybalépésével válhattak alkotmányellenessé. ↑
  51. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127. ↑
  52. Miniszteri indokolás: adott jogtárgy büntetőjogi védelme már nem szükséges (méltányosság). ↑
  53. Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019. ↑
  54. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127. ↑
  55. Uo. ↑
  56. Szabó: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, 239–240. ↑
  57. Ld. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021, 203–210. ↑
  58. 30/1992. (V.26.) AB határozat ↑
  59. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat, 205–206. ↑
  60. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 13. ↑
  61. Uo. ↑
  62. Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011, 205–208. Hivatkozik rá: Czine i.m. 21. ↑
  63. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007, 44. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21. ↑
  64. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21. ↑
  65. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 22. ↑
  66. 5/1999. (III.31.) AB határozat; 14/2002. (III.20.) AB határozat; 15/2002. (III.29.) AB határozat; 35/2002. (VII.19.) AB határozat ↑
  67. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 165–157. ↑
  68. 6/1998. (III.11.) AB határozat ↑
  69. 7/2013. (III.1.) Indokolás [24] ↑
  70. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 157. ↑
  71. 8/2015. (IV.17.) AB határozat, Indokolás [63] ↑
  72. 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [34] ↑
  73. Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021, 149. ↑
  74. Viktor Zaborovsky – Sibilla Buletsa: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2, 98. ↑
  75. Az esetről ld. még a Kúriának a John Murray Egyesült Királyság elleni ügye az 1996. február 8-án kelt ítéletének összefoglalását, Kúria, https://kuria-birosag.hu/hu/ejeb/john-murray-egyesult-kiralysag-elleni-ugye-1873191 (Letöltve: 2023. június 5.) ↑

 

Beküldve:

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

E tanulmány gondolatai egy átfogó problémafelvetésnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak tekinthetők. Nem kívánunk abban a rendkívüli fontosságú kérdésben verdiktet mondani, miszerint bíróság-e az Alkotmánybíróság. (Csak röviden utalunk rá: egyes vonatkozásaiban komoly érvek szólnak amellett, hogy igen.) Ennek megválaszolása helyett egy még összetettebb problémát villantunk fel. Igazságszolgáltatás-e az Alkotmánybíráskodás? Egy kétismeretlenes helyett tehát kvázi egy háromismeretlenes egyenlet képe sejlik fel. Mindezek megvilágításhoz először az igazságszolgáltatás és a bíróság (illetőleg bíráskodás) fogalmát kell röviden górcső alá vennünk.

Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás a bíróságok által kifejtett tevékenység. A kérdés ellenkező szemléletű olvasata szerint azon szervek minősülnek bíróságnak, amelyek igazságszolgáltatási tevékenységet végeznek. A fentiekből az legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „majdnem egyenlőségjel” állapítható meg. Az Alaptörvény értelmében.[1] bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el.

A „megsértett jogrend helyreállításának monopoljoga az igazságszolgáltatást illeti meg”.[2] Rá kell mutatnunk, létezik a kvázi igazságszolgáltatásnak is nevezhető funkció, ide sorolhatjuk elsősorban a közigazgatás igazságszolgáltató (jogvitát eldöntő) tevékenységét. Egy alkotmányos államban (jogállamban) azonban alapkövetelmény, hogy ezen eljárásokban született döntésekkel szemben bírói jogorvoslat vehető igénybe. Meg kell említenünk természetesen, hogy egyesek szerint a bíróságoknak nem céljuk az anyagi igazság kiderítése (tehát nem is „igazságszolgáltató” a fő csapásirányuk), csak jogszolgáltatást végeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Római Egyezményt elfogadó részes államok nem arra vállaltak kötelezettséget, hogy a materiálisan igazságos döntéseket hozzák meg bíróságaik.[3] A jog és erkölcs elválaszthatatlan egységét alkotó, úgy is fogalmazhatnánk, keresztény jogszemlélet nem tud maradéktalanul ezzel azonosulni.[4] Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig igazságügyi miniszternek, nem pedig „jogügyi miniszternek” hívják a szakmánkat érintő kérdésekben hatáskörrel rendelkező kormánytagot. Az igazságszolgáltatás fogalmában egyes szerzők szerint benne foglaltatik, hogy a jogszolgáltatáson felül egyéb, jogon túli, mintegy emberi szempontokat is magában foglal.[5] Ez egyrészt erény, de a jogbiztonságot sértő „contra legem” döntések miatt a kontinentális jogrendszerekben, illetőleg a centralizált alkotmánybíráskodási modellt követő országokban elkerülendő.

A jogállam[6] fogalmát tetszés szerint értelmezik bizonyos gondolkodók.[7] Erre reflektálva e sorok írójának is legyen szabad egy jogállami rekvizítummal előállnia. A jogállami jogszolgáltatás nem tekintheti irrelevánsnak az igazság(szolgáltatás) aspektusait.

Hogyan ítéltük meg korábban az Alkotmánybíróság tevékenységét a bíróságokhoz képest? Voltaképp jogalkalmazó tevékenységet végez a „taláros testület”; csak nem a tényállást és a jogszabályt veti össze, hanem a jogszabályt az alkotmánnyal. „A bíróságok a törvényhozás és a végrehajtás egymáshoz való viszonyának alakulásában nem játszanak szerepet”,[8] a kormányzati rendszerek egészének működése szempontjából tehát nem szokás az igazságszolgáltatást elemezni. A bíróságok nem vesznek részt az életviszonyok tartós alakításában, míg az alkotmánybíróságok esetlegesen nagyobb döntési szabadsága, a jogszabályok teljes, általános érvényű megsemmisítésének lehetősége a politika határmezsgyéjére sodorhatják ezen szervtípust. „Az európai típusú Alkotmánybíróság politikai szerv, mely a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz hasonlóan részt vesz a politika alakításában. Ez a részvétele azonban több szempontból korlátozott.”[9]

Az AB funkcióinak bővülése az egyedi bírói határozatok alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán, új helyzetet teremt az igazságszolgáltatás résztvevői számára. Az AB ilyen irányú tevékenységéből kifolyólag – ha csak részben is – eltolódik az igazságszolgáltató hatalmi ág felé.[10]

A valódi, német mintájú[11] (vagyis a konkrét bírói döntéssel szemben igénybe vehető) alkotmányjogi panasz intézményesítése, valamint ezzel párhuzamosan az utólagos absztrakt normakontroll tekintetében a popularis actio jelentős szűkítése ugyanis azt eredményezte, hogy a taláros testület határozatai „a bírói hatalmi ág szűrőjén keresztül, illetve annak közreműködésével hatnak a jogrendszerre és a jogalkalmazás valamennyi résztvevőjére”.[12] Ezzel álláspontom szerint számottevően megváltozott a magyarországi jogérvényesítés alkotmányos karaktere.[13] Korábban csak akkor volt mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha maga az eljárásban alkalmazott jogszabály volt alkotmányellenes. Az alkotmányozó abból indult ki, hogy az alkotmánynak ellentmondó törvényt az AB, a jogszerűtlenül értelmezett jogszabály alapján hozott „hibás” ítéletet végső fokon az ország legfelsőbb bírói fóruma semmisíti meg. Ezáltal azonban a jogvédelem „légüres terébe” kerülhettek egyes személyek. Ugyanis a jogilag nem kellően átgondolt, esetleg joghézagot tartalmazó (de nem alkotmányellenes!) jogszabály merev, betű szerinti (de nem törvénytelen) alkalmazása összességében óriási fokú alapjogsértést is eredményezhet, jóllehet a két lépcsős folyamat egyik fele sem tekinthető önmagában hibásnak.

A klasszikus bíráskodási szerep megítélése tekintetében az az elsődleges kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mi alapján ügyeket fogad be konkrét ügyeket. Az elmúlt években viszonylag konzekvens gyakorlatnak tűnik, hogy a testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[14] Az első három kategória egyértelműnek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak. (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.)[15]

(Figyelemre méltó, hogy arra kevésbé találunk zsinórmértékeket, hogy a testület milyen jellegű ügyeket fogad be garantáltan.) A fentiek alapján tehát rendszerint a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság maga által befogadhatónak.[16] A testület gyakorlata folyamatosan fejlődött és formálódott az elmúlt években. Különösen ezért is érdemel figyelmet az egyik viszonylag újabb, témánkat érintő döntés, a 3056/2017. (III. 20.) AB végzés. Ezen ügy indokolásában markánsan megjelenik, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak.

Varga Zs. András viszont komoly érveket hoz fel az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegéről.

Eszerint:

    1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
    2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
    3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
    4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse;
    5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság csak megsemmisíthet bírói döntéseket, ilyenkor az ügy jellegétől függően esetleg alsóbb szinten meg kell ismételni az eljárás releváns szakaszát. A testület tehát nem jegyeztet be tulajdonjogot, nem minősíti a terheltet bűnösnek és nem ítéli szabadságvesztésre. A rendes bíróságok szerepe tehát úgymond nem enyészik el.[17]

A jogorvoslati jelleg egyben jelenti az igazságszolgáltatási jelleget, tudniillik az Alkotmánybíróság elé kerülő jogeset „első fok” nem lehet. Talán egészen egyedi esetként az állambíráskodási funkciót lehet említeni, ami a magyar jogban a köztársasági elnök speciális felelősségre vonását jelenti.

E sorok írója is – miképpen a Kúria fentebb idézett elnöke is – úgy ítéli meg, hogy egyes speciális rálátást igénylő alkotmányjogi panaszok esetében indokolt lehet az indítványozó személyes meghallgatása is az alkotmányjogi panaszra vonatkozó eljárásban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák leginkább az alkotmányos alapjogok révén abszorbeálódnak a jogba.[18] A taláros testület a tételes jogot az alkotmányosság és az alapjogok (így közvetve az erkölcs) alapján semmisíti meg. Ez a tevékenység – a fentebb említettek szerint – akkor lesz kvázi bíráskodási, ha az AB konkrét ügyben jár el, ez pedig leginkább a valódi alkotmányjogi panasz esetében áll fenn. Ilyenkor a testület bírói döntést semmisíthet meg, és arra is van hatásköre, hogy ne semmisítsen meg egyedi ügyben egy aggályos jogszabályt, hanem kizárja a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazhatóságát. Tehát az Alkotmánybíróság contra legem dönthet a tételes joggal szemben, kvázi az erkölcsi normákhoz hasonló absztraktságú alkotmányos alapjogok mentén.

Amennyiben ad absurdum nem tekintjük azonos értelmű fogalomnak a bíráskodást és az igazságszolgáltatást, megállapíthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes megítélések szerint bíróság, de még talán ennél is védhetőbb, hogy igazságszolgáltatást végző testület. Sőt, még úgy is értelmezhetjük, hogy ha az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással, az Alkotmánybíróság még inkább igazságszolgáltatást végez, mint a hagyományos bíróságok.[19]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012.

Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013.

Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003.

Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1.

Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021.

Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000.

Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8.

Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Ld. Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk ↑
  2. Ld. Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1, 69. ↑
  3. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 69–75.; ill. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012, 35. ↑
  4. Vö. Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010, 9–22. ↑
  5. Korinek szerint a bíróságok tevékenységében sem kizárólag a jogszerűség érvényesül, ennek részben oka a bírák személyisége, illetőleg a döntések meghozatalát befolyásoló egyéb tényezők.Ld. Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 652. ↑
  6. A jelentős történeti fejlődésen keresztülment fogalmat egyes döntéshozók kvázi „szabad kártyaként” alkalmazzák. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara; Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1, 1–21. ↑
  7. Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022, különösen 19–34. ↑
  8. Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000, 237. ↑
  9. Ld. Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003, 24. A szerző utal arra is, az európai típusú alkotmánybíróság politikai erőtérbe való sodródását elımozdítja, hogy minden eljárásjogilag megfelelően elé utalt kérdésben érdemi választ kell adnia, nem utasíthat el valamilyen indítványt a political question doctrine amerikai elvéhez hasonlóan, hogy az politikai és nem jogi kérdés. ↑
  10. Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021, 30. ↑
  11. Vö. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515., ill. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35. ↑
  12. Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 127. ↑
  13. Vö. Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 311–327. ↑
  14. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5, 231. ↑
  15. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 21–24.; E kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8; Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  16. Például az alábbi, nagyrészt visszautasított ügyekben volt utalás jogértelmezési kérdésekre. 3056/2017. (III. 20.) AB végzés, 3050/2017. (III. 20.) AB végzés, 3040/2017. (III. 7.) AB végzés, 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, 9/2016. (IV. 6.) AB határozat. ↑
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  18. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco, 1. ↑
  19. Természetesen ide nem értve a ténybírósági jelleget; a fentiek csak a jogkérdésekre vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság kötve van a rendes bíróságok által megállapított tényálláshoz. (De ez sem 100%-os elhatárolási ismérv, többek között a Kúria sem bírálja felül főszabály szerint az alsóbb fokú bíróságok döntéseit.) ↑