Címke: alkotmányjogi panasz

Bevezetés

Jelen tanulmány a tisztességes eljárás elvének szerepét vizsgálja a magyar jogrendszerben. A tanulmány az elméleti síkra helyezi a hangsúlyt, azonban gyakorlati elemek is megmutatkoznak a tanulmányban főként a büntetőjog terén. Jelen tanulmánnyal a célom egy olyan írás elkészítése, amely elsősorban a tisztességes eljárás fogalmi elemeivel, a tisztességes eljáráshoz való jog elméleti és filozófiai alapjaival továbbá történeti részeivel foglalkozik ötvözve a büntetőjogi gyakorlatban felmerülő kérdésköröket. Az egyes fejezetek kifejezetten abból a célból készültek, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait megismertessék az Olvasóval és segítséget nyújtsanak ezen eljárási alapjog jelentőségének felismeréséhez. A magyar alkotmányjogi irodalom a tisztességes eljárás alapjogát még nem fogadta be teljesen. Bár néhány úttörő munka már született, a legtöbb alkotmányjogi tankönyv csak a szubsztantív alapjogokat értelmezi, és a kommentárirodalom is jórészt adós maradt e jog alapvető szegmenseinek feltérképezésével és a jogász közönség részére való összefoglalásával. Annak ellenére, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog Alaptörvényben biztosított jog a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban kiemelt szereppel bír, ennélfogva a rendes bírósági praxisra való hatása, gyakorlati jelentősége kiemelkedő, ezért jelen írás kifejezetten foglalkozik ezen elv elméleti részeivel, hiszen elmélet nélkül nem létezik megfelelő gyakorlat. Ugyanakkor egy jogrendszerről akkor mondható el, hogy az alapjogok a legteljesebb mértékben érvényesülnek, ha a jogszabályok teljesen megfelelnek az alkotmányosságnak, és ezen jogszabályokat a bíróságok (illetőleg átfogóbb megfogalmazásban a jogalkalmazó szervek) pontosan és megfelelően alkalmazzák.^[1]

A tisztességes eljárás fogalmi kritériumai

A tisztességes eljárás ma már nemcsak jogi fogalom, hanem a mindennapokban gyakran használt köznapi idea. A magyar értelmező szótár szerint a tisztességes szó minden tekintetben kifogástalan magatartást jelöl. A köznyelvben lényegében az emberi életviszonyok, társas kapcsolatok íratlan szabályösszeségének egyik „jellemzőjeként” pozitív vagy negatív kicsengéssel gyakran használják.^[2] A nemzetközi jogi dokumentumokban,^[3] az Alkotmányban, az Alaptörvényben, az egyes jogágakat szabályozó törvényekben és alacsonyabb szintű jogszabályokban, valamint a bírósági határozatokban, ítéletekben is gyakran fellelhetjük a tisztességes eljárás kifejezést, amely szó lényegében fogalomrendszert jelöl. A Kúria az egyik határozatában^[4] rögzítette, hogy alaptörvényi kötelezettsége a hatóságnak a tisztességes eljárás és az annak elemét képező fegyveregyenlőség elvének a megtartása.^[5]

A tisztességes eljárás kritériuma – az annak biztosítására hivatott jogi jogosultságok szövegszerű megfogalmazásától függetlenül – minimálisan azt a morális követelményt támasztja a tételes joggal szemben, hogy az garantálja a) az érdekelt fél számára b) a jogaira, kötelezettségeire várhatóan érdemben kihatással levő jogi eljárásban való, c) az esetleges ellenérdekelt féllel azonos érdemi beleszólási lehetőséget biztosító részvételét, és d) az ügy alakításának, mikénti eldöntésének módjára vonatkozó, a döntéshozó által ténylegesen megfontolandó javaslatok megfogalmazásának, észrevételek megtételének lehetőségét, melyek végén e) a döntést egy, a felekkel szemben elfogulatlan döntéshozó hozza meg, f) jóhiszeműen és g) az eljárásban részt nem vett személyek által is ellenőrizhető alapokon.^[6] Minden konkrét processzuális vagy szervezeti normatív elvárás, melyet egy eljárási rezsim szabályai a tisztességes eljárás kapcsán megfogalmaznak, e hét feltétel valamelyikének pontosítása, meghatározott eljárási technikák általi garantálása, precizírozása, illetve újabb feltételekkel való kiegészítése.^[7]

Egy másik megközelítés miszerint a tisztességes eljárás fogalmi definíciója részben hasonlóságot mutat a hagyományos ombudsmani hatáskörbe tartozó közigazgatási hiba fogalmával.^[8] Az alapjogokat megsértő közigazgatás ugyanis eleve jogszerűtlen müködésnek tekinthető, amely sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. A törvénytelen állami adminisztráció pedig szinte végzetszerűen vonja maga után az emberi jogok csorbítását.^[9]

A tisztességes eljáráshoz való jog elméleti kérdései és filozófiai alapjai

A tisztességes eljárás a modern formális jogállamiság sarokköve, a szubsztantív alkotmányos jogok processzuális garanciája. Emberi jogi minimum, amelynek megvalósítása nélkül jogegyenlőségről és jogbiztonságról nem beszélhetünk. A tisztességes eljáráshoz való jog a tételes eljárásjogok (büntetőeljárás, polgári eljárás, szabálysértési eljárás, sőt a különböző közigazgatási típusú eljárások), továbbá az alkotmányjog és a jogfilozófia határvidékén elhelyezkedő olyan erkölcsi (emberi)^[10] és pozitív jogi jogosultság, amely a modern államok belső eljárásjoga (valamint a nemzetközi eljárásjogok) igazságosságának nélkülözhetetlen, lényegi feltétele. Ennek alapján a tisztességes eljárás nem korlátozódhat a bírósági eljárásra, hanem az az állam által elismert processzuális rezsimek mindegyikének jellegadó ismérve kell, hogy legyen. Mivel azonban a materiális jogállamiság egyik legfőbb feltétele és garanciája (a materiális jogállam elvonhatatlan tartalma) az állami kényszerrel végrehajtható valamennyi döntés független bíróságok általi kontrollja,^[11] így a tisztességes eljárás jogából is kiemelkedik, annak legfontosabb szegmenseként, a tisztességes bírósági eljárás, illetve a jogalanyok (Magyarországon: minden ember) ahhoz való sérthetetlen, elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan joga.

A jogállamiság létezése nélkülözhetetlen eleme a tisztességes eljárásnak. A liberális jogállami felfogást Robert von Mohl nevéhez kötik, azonban annak előzményei már Kant jogfilozófiájában is megjelentek. Jóllehet Kant nem használta a Rechtstaat fogalmát, de az állam fogalma alatt az embereknek a jogi törvények uralma alatti egyesülését értette. A jogállam fogalmát Robert von Mohl jogászprofesszor még az 1848-as német nemzetgyűlés tagjaként használta az állami szervek, főként rendőrség önkényének ellenálló jogrendre.^[12] Munkásságában a jogállam a konstitucionalizmus sajátosan liberális politikai filozófiájának alkotóelemként bukkant fel.^[13] A Rechtstat fogalmán túlmenően érdemes említést tenni a rule of law fogalmáról. Míg a Rechtstat német eredetű, addig a joguralom (rule of law) az angolszász politikai rezsimben teljesedett ki, és John Locke neve kapcsán bukkan fel. John Locke a fogalom alatt azt értette, hogy a jog felett még a hatalommal felruházott emberek sem állhatnak. A rule of law kifejezést a jog uralma, a jog elsődlegessége értelmében először I. (Stuart) Károly abszolutista uralkodó használta, vádlottként a saját védekezése során.^[14] A rule of law kifejezést Albert Venn Dicey pontosította. Munkásságában a jogállam legfontosabb ismérvei: (i) a törvény feltétlen felsőbbsége vagy döntő súlya az önkényes hatalomgyakorlással szemben; (ii) a törvény előtti egyenlőség, vagyis minden társadalmi osztály egyenlő alávetése az ország általános törvényének, amelynek a bíróságok a garanciái; és (iii) az alkotmány a egyének jogainak következménye, ahogy azt a bíróságok meghatározták és alkalmazzák.^[15]Az elmúlt években a joguralom fogalom tartalma sokat változott. Hosszú „színeváltozása” előtérbe került. Először Anglia vonatkozásában fogalmazták meg, hogy „a joguralom” nevében egy olyan eszmény válik világszerte uralkodóvá, amelynek hajtóereje sok évszázada mindvégig a bírói joggyakorlás autonomitásának, azaz a királyi hatalomtól függetlenítésének a megőrzése volt.” Másrészt az Amerikai Egyesült Államok kapcsán azért is, mert a rule of law uralkodó amerikai felfogása pontosan „a bírói túlhatalomra, ezzel pedig az USA következetes demokrácia lebontására épít”.^[16]

A tisztességes eljárás mint (emberi jogi, alkotmányjogi és tételes eljárásjogi) alanyi jog és mint az állammal szembeni követelmény az ún. eljárási igazságosság érvényesülését szolgálni hivatott kritérium, amely annak felismeréseként született meg, hogy az anyagi igazság, ha létezik is, a megismerő (pl. a jogvitában döntést hozni kénytelen bíró) számára nem hozzáférhető. Az egyéb episztemológiai implikációkat teljes mértékben mellőzve, annyi biztosan kijelenthető, hogy az anyagi (materiális) igazság érvényesüléséhez vezető esélyek mértéke megfelelő intézkedésekkel növelhető vagy csökkenthető.^[17]

A tisztességes eljárás azokat a követelményeket garantálja, amely helyzetek között a jogvitában érdekelt fél (továbbá büntetőügyben a vádlott, szabálysértési eljárásban az eljárás alá vont, sőt közigazgatási eljárásban az ügyfél) megkapja (minimálisan) azt a lehetőséget, hogy a jogvitával és az eljárás egészével kapcsolatos érveit előadja, álláspontját kifejtse, indítványokat és észrevételeket tegyen, és alakítólag léphessen fel a jogait, kötelezettségeit, jogos érdekeit, jogi pozícióját érintő ügyekben; továbbá, hogy e követelmények érvényesítésére mind maguk az eljáró bíróságok (illetve egyéb állami szervek), mind pedig az azok eljárása alapjául szolgáló tételes jogi rendelkezések törekedjenek, biztosítva az ügy elfogulatlan, előítéletektől mentes megítélését, valamint az eljárás jóhiszemű módon való lefolytatását (ideértve az eljárás tényleges befejezésére való törekvést is).^[18]

A tisztességes eljárás(hoz való jog) filozófiai alapjait tekintve a jogi, államelméleti és politikai filozófiai gondolkodásban a tisztességes eljárás egyes követelményei nagyon korán megjelentek, mások azonban teljességgel hiányoztak; ezzel kapcsolatos koherens nézetek ekkor még nem rajzolódtak ki. Még jelentős bölcselők is ambivalens álláspontokat képviseltek: miközben bizonyos abszolút garanciákat minden ember számára elismertek.^[19]

Már Platón megfogalmazta a tisztességes eljárás néhány alapvető, áthághatatlan alapvető garanciáját, melyek közül a legfontosabbnak a felek egyenlőségét és a bíróság felállításában való aktív részvételi lehetőséget tekintette.^[20] Arisztotelész is a választott vagy sorsolt bíróságokat (esküdtbíróságokat) preferálta, végső célként a pártatlan bíróságok felállítását kívánva,^[21] de ebből nem következett nála (ahogyan Platónnál sem) az eljárás konkrét lefolyására vonatkozó részletes garanciarendszer felállításának igénye. A törvény (azon belül pedig a bíróság) előtti egyenlőség követelménye, illetve az ezt biztosító jogi normák rendszere továbbá egyikük általános filozófiájából sem következett, sőt: mindkettőjük az „arányos” vagy „mértani” egyenlőséget preferálta, mely az emberek abszolút egyenlőségét mint az egyenlőség avítt, helytelen felfogását eleve elvetette.^[22]

Az eljárási jogok, a bírói ítélkezéssel szembeni processzuális elvárások a későbbiekben is, egészen a felvilágosodásig (részben pedig még annak folyamán is) marginális jelentőségűek maradtak, eszmetörténetileg jelentős témaként leginkább a bűntetőeljárásokkal kapcsolatban (érintőlegesen) megfogalmazott követelmények említhetők.^[23]

A tisztességes eljáráshoz való jog történeti alapjai

Könyvtári irodalma létezik a tisztességes eljárást tárgyaló könyveknek, publikációknak, mégis a fogalom meghatározása nem egyszerű feladat. Már az 1222-ben kiadott Aranybullában^[24] is megjelent a tisztességes eljárás egyik alapelve, amikor azt rögzítette, hogy a nemeseket csak a törvényen alapuló „elmarasztalás”, lényegében törvényes eljárás lefolytatását követően nyilváníthassák bűnösnek. Ahogyan az Aranybullában olvasható: „Akarjuk ezt is, hogy se miáltalunk, se utánunk való királyok által, valami üdőben meg ne forgathassanak vagy nyomoríthassanak a nemesek valamely hatalmas kedvéért, hanem ha először elidéztetnek, és a törvény szertartásával bűnösöknek lenni találtatnak.”^[25] De már a valamivel korábban, 1215-ben megjelent Magna Chartában is felfedezhető a „megfelelő eljárás” gondolata. ^[26] A nemzetközi dokumentumokban is feltűnik a tisztességes eljárás fogalma. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata már 1948-ban rögzítette a 10.^[27] és 11.^[28] cikkében a tisztessége eljárás fogalmát. Az 1949-es genfi konvenció 1977-es II. Kiegészítő Jegyzőkönyvében megjelenik, hogy a tisztességes eljárás még háború esetén is kötelező. Az 1966-ban elfogadott – és 1976-ban hatályba lépett – Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya a 14. cikkében rögzíti, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Európai Unió Alapjogi Chartája is rögzíti a tisztességes eljárás fogalmát (47–50. cikk). Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet hazánk az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki. Az EJEE 6. cikke a tisztességes eljárás lényegi tartalmát rögzíti, amikor megfogalmazza, hogy a független és pártatlan bíróság nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja az ügyet, és hozzon határozatot a polgári jogok és kötelezettségek tárgyában, valamint a bárki ellen felhozott ű büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.^[29]

Az Alkotmány^[30] még nem rögzítette a tisztességes kifejezést, mint fogalmat, de az 57.§ (1) bekezdésében lényegében a tisztességes eljárás fogalma jelenik meg.^[31] Az Alkotmánybíróság az 57.§-ban szereplő elemeket a tisztességes eljárás fogalma alá sorolja, s külön-külön is, még átfogóan is értelmezi azokat. Hangsúlyozni kell, hogy a tisztességes eljárás elve nem képez lezárt rendszert – az alkotmánybíróság felfogása szerint. Tartalmát pedig jogi és nem jogi elemek együttesen alkotják.^[32] Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése tartalmazza a tisztességes eljárás fogalmát. E szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. A hazai jogalkotásban a tisztességesség fogalma a chinai császársággal 1869. év szeptember 2-án kötött kereskedelmi szerződésről szóló 1871. évi XXXV. törvénycikkekben jelent meg. Ennek egyik rendelkezése tartalmazza, hogy „[a] cs. és kir. consul ügyelni fog arra, hogy csak tisztességes személynek adjon útlevelet”.^[33] A hatályos anyagi és eljárásjogi kódexekben, valamint alacsonyabb szintű jogszabályokban egyaránt megjelennek a tisztességes eljárás fogalmát rögzítő és annak érvényesülését garantáló rendelkezések.

A tisztességes eljáráshoz való jog, mint emberi és alkotmányos jog

Az alkotmányba foglalt és ténylegesen érvényesülő jogok eredetileg emberi jogokként fogalmazódtak meg a felvilágosodás menetében, kisebb részben a 17., nagyobb részben a 18. században. Az emberi jogok azokat a jogokat jelentik, amelyek az ember emberi mivoltából fakadnak; melyek az embert születésénél fogva megilletik, mert annak filozófiai lényegéhez tartoznak. Az emberi jogok összeségében azon természetes vagy erkölcsi jogok, amelyek az ember biológiai és morális státuszával állnak összefüggésben, és amelyek személyisége elismerésének, tiszteletének és védelmének, illetve a társadalomban elfoglalt, másokkal születésénél fogva egyenrangú és egyenjogú pozíciójának feltételeit és garanciáit jelentik. Emberi jogok nélkül az ember csupán biológiai létezésének tényével és fizoológiai jellemzőivel lenne leírható; mivel azonban az ember morális lény, aki képes magát elhelyezni a világban és a társadalomban, képes a jó és rossz, helyes és helytelen, méltányos és méltánytalan megkülönböztetésre, valamint saját helyzete és mások cselekedetei e szerinti értékelésére, rendelkezik vágyakkal, várakozásokkal és énképpel, ezért a modern alkotmányosság feladata, hogy biztosítsa ezen morális státusz védelmét.^[34]

A legmeghatározóbb erkölcsi típusok mondhatni, hogy az emberi jogok révén olvadnak be a jogba, amelyek onnantól lesznek alkotmányos jogok, hogy bekerülnek egy konkrét ország alkotmányába, alaptörvényébe.^[35]

Az alkotmányos jogok alapjául szolgáló emberi jogoknak – Karel Vasák kategorizálása alapján^[36] – hagyományosan három generációját különböztetik meg. Az első generációs emberi jogok a felvilágosodás menetében, döntően a 18. század végétől kezdődően elismert és megfogalmazott politikai^[37] és polgári jogokat^[38] jelentik, amelyek negatív jogok abban az értelemben, hogy az államot e jogok megsértésétől való tartózkodásra, a jogok által védett szabadságszférába való be nem avatkozásra kötelezik. A második generációs emberi jogok az ún. gazdasági, szociális és kulturális jogok, melyek a 19. század végétől, 20. század elejétől már nem az egyének negatív jellegű szabadságát, hanem az államot a megélhetés, a munkavállalás, illetve a társadalmi életben való aktív részvétel lehetővé tétele érdekében tevőleges cselekvésre kötelezik.^[39] Végül a harmadik generációs emberi „jogok” az ún. „szolidaritási jogok”, melyek a 20. század végétől olyan, alanyi jogként nem elismert kívánalmakat fogalmaznak meg, melyek egyéni garantálása és egyéni gyakorlása a védeni kívánt érdek természete miatt lehetetlen, és amelyek tipikusan az államok együttműködését feltételezik, az emberiség egésze érdekeinek védelmezése végett.^[40] Bár maga Vasák nem határozta meg a különböző generációk egyes konkrét jogait, de általános felfogás szerint a tisztességes eljáráshoz való jog (az „eljárási jogok”), illetve az azt átfogó törvény (bíróság) előtti egyenlőség – a szubsztantív polgári és politikai alapjogok mellett – az első generációs emberi jogok körébe sorolható.^[41]

Az emberi jogok azáltal válnak alkotmányos joggá, hogy azokat egy adott állam alkotmánya elismeri. Erre a történeti alkotmányok tekintetében a 17. századtól,^[42] a kartális alkotmányok^[43] tekintetében pedig a 18. század végétől került sor, amikor először az első francia alkotmány 1791 szeptemberében,^[44] majd – e francia mintára^[45] – az Egyesült Államok alkotmánya (az első tíz alkotmánykiegészítés, az ún. Bill of Rights révén) 1791 decemberében határozott meg alkotmányos jogokat. Az 1791. szeptember 3-i francia alkotmány szólt például a habeas corpus kérdéséről (letartóztatást foganatosítani csak törvényes okból és eljárásban lehet), a bíró hatalmi ág szervezeti függetlenségéről vagy a kétszeres büntetőjogi értékelés tilalmáról (ne bis in idem). Az amerikai alkotmány eredeti szövegében szintén szó volt a habeas corpus writről, mint amelynek gyakorlását csak lázadás vagy ellenséges támadás idején lehet felfüggeszteni; vagy az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogról (kivéve az ún. impeachment eljárásokat). Az Ötödik Alkotmánykiegészítés rendelkezett arról, hogy senki nem köteles tanúskodni a saját maga ügyében; hogy ugyanazért a cselekményért senkit ne vonhassanak kétszer büntetőeljárás alá (ne bis in idem, double jeopardy clause); vagy hogy „megfelelő eljárás nélkül” („without due process of law”) senkit ne foszthassanak meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától.^[46]

A klasszikus eljárási jogokat, az eljárás tisztességét garantáló alkotmányos rendelkezéseket a büntetőeljárásokra nézve a Hatodik Alkotmánykiegészítés tartalmazta; ez kimondta büntetőügyekben a terhelt gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jogát, a törvény által előzetesen meghatározott, illetékes esküdtszékhez való jogot, a zsűri elfogulatlanságának követelményét, a vád természetéről és okáról való tájékoztatáshoz való jogot, a tanúvallomások megismerésének lehetőségét (avagy, az állam oldaláról, a tanúkkal való szembesítésének a kötelezettségét) és a mentő tanúk meghallgattatásához való jogot, továbbá a védelemhez (védőügyvéd közreműködéséhez) való jogot. E jogok tényleges érvényesítése azonban csak később (az Egyesült Államokban 1803-tól,^[47] Európában pedig csak a 20. századtól; a legtöbb országban csak közvetlenül a második világháborút követően, vagy még később) történik meg, és csak ekkortól jön létre – az alkotmánybíráskodás révén – ténylegesen az alkotmányos jogok, elvek és értékek működési szférája a jogban.^[48]

Megállapítások

A tanulmány ezen részének célja az volt, hogy megfelelő képet alkosson a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmi elemeiről. A vállalás megkívánta, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait vizsgáljam, azok tartalmát kibontsam. A jogállamiság alapköve a tisztességes eljáráshoz való jog, ugyanakkor a jogirodalom és joggyakorlat mindig is vitatott kérdése volt, hogy az igazságot, hogyan lehet konkrétan definiálni. Miközben az igazságosság meghatározása absztrakt általánosságban egy rendkívül nehéz szellemi feladvány, a mindennapi tudat, a mindennapi lét tárgyi problémáival küszködő társadalom és egyén elképzelhetetlenül pontos és egzakt képekkel rendelkezik arról, hogy adott konkrét (szöveg)összefüggésekben mi is az igazság, hogyan is kell, hogy érvényesüljön az tisztességes eljárás elve, amelynek alapfeltétele az igazság valamilyen szintű érvényre juttatása.

Az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési kerete

A tisztességes eljárás általános bemutatását túlmenően. Jelen fejezetben a tisztességes eljárás témaköréhez kapcsolódóan az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési keretét teszem a vizsgálat tárgyává. Fontos kiemelni, hogy a büntetőjog egész karakterét meghatározza az a tény, hogy Magyarország alkotmányos jogállam. Ebben az alkotmányosság az alaptörvény uralmát, a jogállamiság pedig az alkotmánynak megfelelő jog uralmát jelenti. Az alkotmányos jog uralmának intézményes garanciája az Alkotmánybíróság és alkotmánybíráskodás. A jogrendszer – és ezen belül a büntetőjog – alakulásában a magyar Alkotmánybíróság rendkívül fontos szerepet játszik.^[49]

Az alkotmánybírósági gyakorlat olyan új politikai „élményt” hozott a közvélemény számára, amely teljesen új, szokatlan politikai felismerést gyökereztet meg. Azt nevezetesen, hogy a jog (és a törvény) eszköze ugyan a politikának és a közhatalomnak, de nem engedelmes szolgáló leánya. A politika képletesen szólva a jog és alkotmány fogságába esett. Az Alkotmánybíróság erőteljesen hangsúlyozta a jogi kontinuitást.^[50]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma; 11/1992. (III.5.) Alkotmánybírósági határozat

Az alkotmányos büntetőjog először a 11/1992. (III.5.) AB határozatban és a 10/1992 (II.25.) AB határozatban jelent meg. Tartalmát az Alkotmánybíróság büntetőjog határozattal töltötte ki. Ezekben az alkotmánybíróság kifejtette, hogy alkotmányos jogállamban a büntetőjog nem pusztán eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket hordoz az alkotmányos büntetőjogi elveket és garanciákat. A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának törvényes alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele is.^[51] Ezen határozat a jelenleg hatályos Btk. 1. §-hoz kapcsolódó kritériumrendszert is magába foglal. Ezek a kritériumrendszerek a következők: 1) jogbiztonság; 2) a jog egésze világos, kiszámítható, előrelátható; 3) visszamenőleges hatály tilalma; 4) analógia alkalmazásának tilalma.

A tárgyban jelölt alkotmánybírósági határozat továbbá más fontos alkotmányos elveket is rögzít. Fontos alkotmányos elv a büntetőjogi legalitás elve ami alapján a bűncselekményeket a törvény határozza meg; a bíróság állapítja meg a felelősséget és az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazandó, de ha az új hatályban levő Btk. enyhébb elbírálást tesz lehetővé vagy a cselekmény már nem bűncselekmény, akkor az új Btk-t kell alkalmazni.^[52] A Btk. 3. §-hoz kapcsolódóan pedig érdemes megemlíteni az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6)-os bekezdését. Az alkotmányos büntetőjog alkotmánybírósági értelmezése, ezzel együtt a büntetőjog ultima ratio jellegének interpretálása az 1990-es évek közepétől van jelen a tankönyvirodalomban alapvetően három tendenciát mutatva. Az egyik irányzat a büntetőjog feladatának magyarázatánál hivatkozza a büntetőjog mint végső eszköz, illetve szankciós zárókő jellegét. Nem nevesíti azonban alapelvként az ultima ratio követelményét, illetve mellőzi annak értelmezését. Létezik olyan irányzat, amely egy alapelvi triász – a szükségesség, arányosság és ultima ratio követelménye – formájában alapelvi rangúként nevesíti az ultima ratio követelményét, ennek a három elvnek az értelmezését az alkotmánybírósági gyakorlat mentén értelmezi. A harmadik irány a szubszidiaritás szinonimájaként kezeli az ultima ratio elvét alapelv rendszerében, megkülönböztetve ezeknek a követelményeknek a büntetőjogon kívüli, illetve azon belüli vetületét. A szegedi büntetőjogi iskola szentel megkülönböztetett figyelmet az ultima ratio elvének. Alapelv rendszerében jelentőséget tulajdonít az elvnek nemcsak a szubszidiaritás szinonimájaként, hanem a legalitás-szükségesség-arányosság alkotmányos büntetőjogi követelménye körében is. Az iskola kutatóinak érdeme emellett az ultima ratio elvének tüzetesebb vizsgálata. Kutatási eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az ultima ratio (és a szubszidiaritás) elvét leginkább az arányosság keretei között célszerű megközelíteni.^[53]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma a jogirodalomban

A jogirodalomban Szabó András elemezte elsőként az alkotmányos büntetőjog fogalmát, és munkáiban arra kereste a választ, hogy mit jelent az alkotmányos büntetőjog kategóriája azon túl, hogy a büntetőjogi garanciák alkotmányos, alaptörvényi rangot kaptak.^[54] Álláspontja szerint „[e]z többet között azt jelenti, hogy a büntetőjog változásainak, fejlődésének irányát az alkotmányos büntetőjog jelöli ki és ettől való eltérést a törvényhozás nem kockáztathat meg az új megsemmisítésének veszélye nélkül”. Ez elméleti, büntető-jogelméleti szempontból és tartalmilag a klasszikus büntetőjog elveinek és gondolati rendszerének rehabilitációját és recepcióját jelenti.^[55]

Szabó András szerint a büntetőjog fejlődésének forrásait az adott kor kultúrájában kell keresnünk és ezen belül abban a közjogi alkotmányjogi rendszerben, ami az állami büntetőjogi rendezést meghatározza. A magyar reformkor nagy alkotása az 1843-as büntetőjogi törvénykönyv (anyagi jogi, eljárásjogi és börtönügyi kódex) kodifikált javaslata. Ezek szellemi előzménye a felvilágosodás kultúrája, politikai karakterét pedig a polgári társadalom és állam követelményei határozzák meg. Az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex), amely az Osztrák-Magyar Monarchia keretében kiépült polgári állam alkotása és politikai karakterét a magyar közjog és parlamentarizmus határozza meg a polgári szabadságok biztosítékaival. A századfordulót követő novelláris változtatások kora, amely a klasszikus elveken nyugvó büntetőjog rendszerét a pozitivista büntetőjog intézményével egészíti ki. Ezek igazolása már kriminológiai és kriminálpolitikai érvekkel történik és egy olyan közjogi rendszerváltozásra támaszkodik, amely a szociálpolitika és kriminálpolitika címén mélyen beavatkozik a „civil-szférába”. A kriminálpolitika ideológiai vezérelve a közösségi-társadalmi érdek elsődlegessége, ami igazolja az egyéni érdekek és jogok korlátozását és szorosan összefügg a magyar államiság etatista-autoriter karakterével. A totalitárius rendszer időszaka, amikor is a politikai állam a társadalom egészének strukturális átalakítását tekinti feladatának és a társadalmi élet minden szféráját közhatalmi kontroll alatt tartja. Nincs sem elvi, sem közjogi-alkotmányos garancia az állami beavatkozással szemben ott, ahol az államnak eleve társadalomszervező korlátlan hatalma van. Az osztályharcos proletárdiktatúra a büntetőjogot a politikai diszkrimináció eszközeként használja. A büntetőjogban és a büntetőjogi dogmatikában a nullum crimen sine lege elve elveszti garanciális tartalmát és egyenesen a törvénnyel szentesített politikai kriminalizálás eszközévé válik. A megfelelő közjogi-alkotmányos háttér hiányában az elv garanciális tartalma kiürül. Törvénnyel a hatalom mindent szentesít és a törvényesség nevében mindezt számonkérheti. Amikor a totalitárius rendszer „puha diktatúrává” transzformálódik, a politikai szférában a büntetőjogi beavatkozás fellazul. A köztörvényes bűnözés tekintetében viszont a paternalista állam a jóléti-szociális állam modelljét követve módosítja szociális kriminálpolitikáját. Ahogy visszaszorul az omnipotens állami beavatkozás, ennek függvényében nyeri vissza a büntetőjogi dogmatika azt a szerepét, hogy tételeit garanciális szabálynak tételezze. Ahogy egyik jelentős professzorunk fogalmazott: a dogmatika próbálta helyettesíteni a jogállami hiányokat. A törvényesség a jog uralmát jelenti ugyan, azonban nem a jogállami joguralom értelmében. Ugyanis a jog természetére és karakterére nem hat ki. Márpedig nem mindegy, hogy milyen törvényt kell és lehet alkalmazni. A büntetőjogi dogmatika ebben a szűk mozgástérben valóban a garanciák szabadságharcosa.^[56]

A 30/1992. (V.26.) AB határozat

Ez a határozat fogja át legjobban a kriminalizálással és egyúttal a büntetőjoggal szembeni formai és tartalmi követelményeket.

„Sérti a véleménynyilvánítás szabadságát az olyan büntetőjogi tényállás, amely a köznyugalom elvont védelme érdekében büntetőjogi szankcióval fenyegeti a magatartást, amely a köznyugalom magas szintű megzavarásával közvetlen és nyilvánvaló veszélyt nem idéz elő, és így nem jár az egyéni alapjogok sérelmének a veszélyével.” Az AB ebben a határozatban foglalkozott először átfogó módon a véleménynyilvánítás korlátjainak értelmezésével, megfogalmazva az emberi méltósághoz való jog és véleménynyilvánításhoz való jog kapcsolatát, valamint kidolgozva azt a mércét, amely az egyes esetekben a jogi norma alkotmányosságának az elbírálásához szükséges. A határozat megállapította, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mint kommunikációs anyajog kiemelt védelmet élvez.^[57]

A határozat ezen felül a további fontos kritériumokat emeli ki:

„A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós záróköve legyen.”

„Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni.”

„Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása, amelynek egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia arra vonatkozóan, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést.”^[58]

A határozat büntetőjogi előzményeket áttekintő összefoglalója szerint a gyűlöletbeszéd szabályozásának története során sokszor módosultak a büntetőjogban a védett jogi tárgyak és az elkövetési magatartások is. Eközben a szabályozási igény, a büntetendővé nyilvánítás célja állandó volt. A szabályozás feladata az volt, hogy kijelölje a véleménynyilvánítás, ezen belül konkrétan a szólás szabadságának határait, meghatározza a büntetőjogilag tilalmazott magatartások körét és azt, hol húzódik a szólás határa.

A magyar büntetőtörvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikk, azaz a Csemegi-kódex vonatkozó szabálya szerint büntetendő volt az, aki valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval, vagy aki nyomtatvány, irat, képes ábrázolás terjesztése vagy közszemlére kiállítása által valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre a másik ellen izgat [ld. 171. § és 172. §].

Az állam és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikk a 8. §-ában vétség miatt rendelte büntetni azt, aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használt vagy ily cselekményt követett el. A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikk – a Csemegi-kódex rendelkezése helyébe lépve – a demokratikus államrendre és a demokratikus köztársaságra hivatkozva az állampolgári szabadság és jogegyenlőség érvényesülése elleni lázítás és izgatás tényállásait iktatta be [2. § d)]. Előzményként említhető továbbá, hogy a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII. törvénycikk a demokratikus államrend és demokratikus köztársaság elleni rágalmazást kiegészítette a nemzeti, nemzetiségi és felekezeti érzület büntetőjogi védelmével.

A „Hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása” (BHÖ) 1952-ben az 1946. évi VII. és az 1948. évi XLVIII. törvénycikkben megfogalmazott tényállásokat az állam belső biztonsága elleni bűncselekmények között lényegében változatlan szöveggel tartalmazta. A pártállami időszakban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvényben új bűncselekményként jelent meg a közbiztonság és közrend elleni cselekmények között a „közösség megsértése”.

Az 1978. évi IV. törvényben – a gyűlöletbeszéd határozat elbírálásakor is hatályos Büntető Törvénykönyvben (Btk.) – megszületett az a megoldás, amely szerint a Btk. eredeti 148. §-ában szabályozott „izgatás” célzatos bűncselekménnyé vált, azaz a bűnösség megállapításához többé már nem volt elegendő, hogy az elkövető csupán tudatában legyen: cselekménye alkalmas a tényállásban szereplő jogi tárgyak elleni gyűlölet felkeltésére, hanem szükséges volt, hogy szándéka kifejezetten erre irányuljon, ezt kívánja, ennek érdekében cselekedjék. Aki esetében a gyűlölet keltésére irányuló célzat nem volt megállapítható, az ugyanazon magatartásért a köznyugalom elleni bűncselekmények között elhelyezett közösség megsértése miatt volt büntetendő. A közösség megsértését valósította meg továbbá az is, aki mások előtt a magyar nemzetet, továbbá – nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista meggyőződésük miatt – csoportokat vagy személyeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, avagy egyéb ilyen cselekményt követett el (ld. eredeti 269. §). Ezek a rendelkezések az elsők között voltak a rendszerváltás idején, amelyeket a jogalkotó módosított, mert politikai jellegű bűncselekménynek számított.

Az 1989. évi XXV. törvény az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte az izgatást és a köznyugalom elleni bűncselekmények között a “közösség elleni izgatás” új tényállását fogalmazta meg. A Btk. új 269. §-a szerint:

„(1) Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javítónevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

A demokratikus rendszerváltás maga, illetve azok a határozatok, amelyek az alkotmányos büntetőjog előzményeinek tekinthetőek, szintén fontos előzményei a határozatnak. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat kimondta, hogy demokratikus jogállam jött létre Magyarországon, amelyben kiemelt szerepet kap a közéleti kérdések megvitathatósága, a véleménynyilvánítás, a nyilvánosság, és ennek a keretei között fogalmazza meg az állam a büntetőjogi igényét.

A gyűlöletbeszéd szabályozását illetően a nemzetközi jog az elvek, elvárások, irányok körvonalazására törekszik, ám nem ad fogódzót annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a törvényhozó hogyan alkossa meg a pontos büntetőjogi szabályozást. Az egyes államok szabályozása ezért igencsak eltérő. A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi ENSZ-egyezmény a részes államok felé közvetített elvárásként azt fogalmazza meg, hogy fel kell lépni a faji gyűlölet terjesztése ellen. A “pozitív intézkedés” kifejezést használva a nemzetközi szerződés szabad utat enged abban a tekintetben, hogy milyen eszközöket választ a jogalkotó a szóban forgó magatartások szankcionálására. A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmára felügyelő bizottság, a CERD a faji felsőbbrendűség vagy gyűlölet terjesztésének büntetendőségét hangsúlyozza. Emlékeztet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 20. cikkére, és kiemeli azt, hogy a nemzeti, faji, vallási gyűlölet védelmezését, mint ami diszkriminációra, ellenségeskedésre vagy erőszakra vezet, törvény által is tiltani kell. Ebben az érvelésben keverednek a büntetőjogi szabályozási igények az általános elvekkel, miszerint törvényt kell alkotni azoknak a magatartásoknak a szabályozására is, amelyek nem jelentenek konkrét rasszista tetteket. Nyitva marad azonban itt is az a kérdés, hogy milyen törvényeket hozzon a jogalkotó. A köznyugalom sérelmének megállapítása mellett azonban (bár nem egyértelmű, hogy milyen mértékben), a nemzetközi jogi szabályok, köztük kiemelt jelentőséggel az Emberi Jogok Európai Egyezménye véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikkének értelmezési gyakorlata – is megköveteli, hogy bekövetkezzen az alanyi jogok közvetlen vagy közvetett veszélyeztetése vagy megsértése. A közösség elleni uszítás azonban egyik olvasatban sem eredménybűncselekmény.^[59]

A tisztességes eljárás alapvető követelményei

A tisztességes eljáráshoz való jog elsősorban nem az egyéneket megillető jog, hanem az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb alapelve és a jogállam. Nem egyetlen jogosítványt tartalmaz, hanem számos eljárási garanciát foglal magában, amelyek együttes megvalósulása, együtthatása eredményezi az eljárások tisztességes voltát.^[60]

A tisztességes eljárás követelménye egyaránt alapelve az európai és az amerikai jogi kultúrának. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 5. és 14. kiegészítése, az ún. due process clause tartalmazza ezt az elvet, mégpedig eljárási és tartalmi értelemben is. Az eljárási garanciák a polgári és büntetőeljárásokban adnak biztosítékot a polgároknak, míg a széles körben alkalmazott tartalmi követelmény alapján az állam nem sértheti meg a polgároknak az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz fűződő alapvető jogait. A tisztességes eljárás elve azt kívánja akár eljárási, akár tartalmi értelemben megakadályozni, hogy az állam önkényesen (vagyis tisztességtelenül) korlátozza az állampolgárok jogait.^[61]

Sulyok Tamás szerint az eljárás tisztességes minősége nem szabályok, elvek formális és egymástól elszigetelt alkalmazásán múlik, ugyanis valamennyi részletszabály formális betartása ellenére azok nem eredményezik automatikusan a tisztességes eljárást.^[62] Bárd Károly pedig tömören határozza meg a tisztességes eljárás kiemelkedő szerepét, amikor azt a jogállam fokmérőjeként említi.^[63]

Czine Ágnes álláspontja szerint a tisztességes eljárás és a tisztességes eljáráshoz való jog az adott társadalom értékrendjét, értékítéletét tükörképként megjelenítő, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban megjelenő alapelvek összessége, egyben jogállami garancia, írott és íratlan szabályok együttese. Ugyanakkor ez akkor valósul meg, amikor azt látja az állampolgár, hogy ügyét nemcsak szaktudással, szakértelemmel rendelkező állami alkalmazottak, szakemberek intézik, hanem azt is érzi és az is bebizonyosodik, egyértelművé válik számára, hogy ügyeinek intézése során korrekt, lelkiismeretes, jellemes, feddhetetlen eljárást folytatnak le.^[64]

Összeségében elmondható, hogy a tisztességes eljárás lényegében az igazságszolgáltatás valamennyi ágában érvényesítendő alapjogot jelent.^[65] A gyakorlati érvényesülés ugyanakkor csupán az érem egyik oldala. Legalább ilyen fontos az is, hogy a tisztességes eljárás, annak következményei a jogi szabályozásában következetesen megjelenjenek. Az államok azért biztosítják az alkotmányaikkal, hazánk az Alaptörvénnyel, törvényalkotással, egyéb nemzetközi dokumentumok elfogadásával ezeket a kereteket, hogy a tisztességes eljárás garanciarendszere tradicionálisan megvalósulhasson és tovább éljen, tükrözve a társdalom értékrendjét és az emberi kapcsolatok, az életviszonyok kultúráját.

A tisztességes büntetőeljárás alapvető követelményei

A büntetőeljárások tisztességes jellegét biztosító követelményeket a hazai alkotmányozó előbb az Alkotmány 57.§ (1) bekezdésében, majd az Alaptörvény XXVIII. cikkében található bekezdéseiben rögzítette. A tisztességes eljárás elvének alkotmányos tartalmát és a garanciarendszerbe tartozó egyes részjogosítványokat pedig az Alkotmánybíróság bontotta ki és elemezte határozataiban.

A tisztességes eljárás fogalmát az Alkotmánybíróság már működésének a kezdetekor, a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban elvi jelentőséggel foglalta össze, amelyet utóbb több döntésében egységes gyakorlattá formált.^[66] A tisztességes eljárás (fair trial) kapcsán az Alkotmánybíróság ezen döntésében kimunkált alkotmányos mérce hosszú időre iránymutatónak bizonyult a testület eljárásában. A korán kialakult gyakorlatban a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányos tartalmának megítélésében nem hozott gyökeres változást az Alaptörvény hatálybalépése.^[67]

A „fair trial” követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését foglalja egybe és olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. A tisztességes eljárás (fair trial) az Alkotmánybíróság döntéseiben kimunkált alkotmányos mérce szerint olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.^[68]

Az eljárás tisztességének alkotmányos követelményrendszerét a 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmány 57.§ (1) bekezdése úgy fogalmazta meg, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépését követően elsőként a 7/2013. (III.1.) AB határozatában vetette össze az Alkotmány és az Alaptörvény érintett rendelkezéseinek a tartalmát.^[69] Annak eredményeként arra jutott, hogy a korábbi határozataiban szereplő érvek és megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, az Alkotmánybíróság a jövőre nézve is irányadónak tekinti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető joggal kapcsolatban kimunkált gyakorlatot.^[70]

A tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai

Az Alkotmánybíróság előtt gyakran hivatkoznak az indítványozók az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésére, vagyis a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére történő hivatkozás gyakori. A legnagyobb probléma, hogy az indítványozók sok esetben nem jelölik meg azt, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott elvrendszer melyik elemével összevetve tekinthető aggályosnak az általuk támadott eljárás.

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének értelmezésével nevesíthetők a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványok. Ezek különösen:

• a bírósághoz fordulás joga,
• a tárgyalás tisztessége,
• a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye,
• a törvény által létrehozott bíróság,
• a bírói függetlenség és pártatlanság kívánalma, továbbá
• az ésszerű időn belüli elbírálás követelménye,
• a szabály de facto nem rögzíti, de az Alkotmánybíróság értelmezése szerint része a tisztességes eljárásnak az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége,^[71]
• ugyanígy a tisztességes eljáráshoz való jog részének tekinti az AB gyakorlata az eljárásban az érintett jogát az indokolt bírói döntéshez.^[72]

A tisztességes eljárás, mint követelmény az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében is megjelenik. Ez utóbbi alaptörvényi rendelkezés azonban kifejezetten a hatósági eljárások vonatkozásában rögzíti a tisztességesség követelményét. Bírósági eljárási garanciaként az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése a helyes hivatkozási alap. A bírósági eljárási garanciák a következők:

• az ártatlanság vélelme [XXVIII. cikk (2) bekezdés]
• a védelemhez való jog XXVIII. cikk (3) bekezdés]
• a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege elve [XXVIII. cikk (4) bekezdés]
• a ne bis in idem elve [XXVIII. cikk (6) bekezdés],
• a jogorvoslathoz való jog [XXVIII. cikk (7) bekezdés]
• funkciómegosztás elve.

Nemzetközi kitekintés: az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) esetjoga

Tíz nyugat-európai ország hozta létre 1949-ben az Európai Tanácsot, Strasbourg székhellyel. Az Európa Tanács Alapokmányának 3. szakasza kimondja: „Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a jogállamiság alapelveit, továbbá minden joghatósága alatt élő személy számára biztosítania kell az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat.” Ezt az alapvető elvet és célkitűzést megvalósítandó az Európa Tanács tagállamai nevében eljáró kormányok 1950. november 4-én Rómában aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét (a továbbiakban: Egyezmény). Az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásának biztosítása céljából eredetileg három szervet hoztak létre: 1954-ben az Európai Emberi Jogi Bizottságot, 1959-ben alakították meg az EJEB, és fontos szerepet szántak a tagállamok külügyminisztereiből álló Miniszteri Bizottságnak. 1988 óta az EJEB új formában, állandóan működik.^[73] Az Emberi Jogok Európai Bírósága évtizedekre visszanyúló esetjogán keresztül mindig is hatást gyakorolt a magyar jogalkotásra és jogértelmezésre. Számos magyar vonatkozású EJEB ítélet analizálásával feltárható, mit jelent a tisztességes eljárásnak és részjogosítványainak megsértése, értelmezése az EJEB esetjogában.

Kyprianou kontra Ciprus ügy

Az EJEB a Kyprianou kontra Ciprus ügyben (2005. december 15., 73797/01.) részben a funkciómegosztást értelmezte, amikor kifejtette, hogy ugyanazon személy nem láthat el különböző természetű funkciókat a konkrét eljárás során és a bíró nem állhat semmilyen alá-fölé rendeltségi viszonyban az eljárásban részt vevő egyik személlyel sem.

Jelen ügyben a feljelentő, aki a gyilkosság ügyében védőügyvédként járt el, jelen eset vizsgálata, mégpedig a vád tanújának keresztkérdéses kihallgatása során, először beadványt nyújtott be, a bírák félbeszakították, majd a bíróság tagjai beszélgettek és jegyzeteket adogattak egymásnak. Ezeket a tetteket a bíróság nyílt és megengedhetetlen tiszteletlenségként értékelte a bírákkal szemben, és „[h]a a bíróság reakciója nem lesz azonnali és kegyetlen, […] az igazságszolgáltatás végzetes csapást fog kapni”. És mivel az ügyvéd nem vonta vissza kérelmét, a bíróság öt napig terjedő szabadságvesztésre ítélte, és azonnali végrehajtással szabta ki a büntetést. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírái jelen ügyben arra a következtetésre jutottak, hogy bár az ügyvéd kijelentései durvák, de a bírák ügyvezetési folyamatának stílusára irányultak, s csak erre a tárgyra vonatkoztak, beleértve a bírák megközelítési módját a tanú keresztkérdéses kihallgatásának eljárásában, amelyet a kérelmező az ügyfél védelmének végrehajtása során végzett. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a megfelelő egyensúlyt nem tartanák tiszteletben az igazságszolgáltatási hatáskör védelme és a felperes véleménynyilvánítási jog védelmének szükségessége között, akkor ez a fent említett „dermesztő hatást” (chilling effect) eredményezheti. Az ügyvédet az elkövetett erkölcsi kárért 15.000 euró összegben kártalanították.^[74]

De Cubber kontra Belgium ügy

Egy korábbi határozatában, a De Cubber kontra Belgium ügyben (1984. október 26; 9186/80) az EJEB azt rögzítette, hogy a vád és az ítélkezés feladatainak egy kézben való összpontosulása eleve alkalmas a bíró pártatlanságának megkérdőjelezésére, a személyes magatartástól függetlenül. Az ítélet kifejti, hogy ugyanazon bírónak a részvétele ugyanazon vádlott ellen folyamatban levő büntetőügy nyomozása során vizsgálóbíróként, majd az ügy elsőfokú tárgyalóbírájaként, sértette az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, a pártatlan bíróság által történő tárgyaláshoz való jogot; az eljárásban ugyanis a vizsgálóbíró részletes ismereteket szerez az ügy iratairól, és a vádlott előtt nem alaptalanul keletkezik az a látszat, hogy már ekkor kialakul az álláspontja, és ez meghatározó szerepet játszik az érdemi elsőfokú tárgyalás során, ezért a pártatlanságába vetett bizalom nem érvényesül maradéktalanul.

A belga bíróságnak ugyanaz a tagja ugyanabban a büntetőügyben egymást követően vizsgálóbíróként, majd elsőfokú bíróként járt el. A következő napon Mr. Pilate, a Quadenaarde Büntető Bíróság vizsgálóbírája parancsot (warrant) bocsátott ki (okirathamisítás vádjával), az őrizetbe vételét rendelte el. Ezt követően ugyanaz a bíró vezette a nyomozást két másik ügyben, hasonló bűncselekmények miatt ugyanazon vádlottal szemben. Az első ügyben De Cubbert 1978. május 11-én Quadenaarde Büntető Bíróságának egyesbírói tanácsa – a bűnösségét megállapítva – egyévi szabadságvesztésre ítélte. A másik két ügyet egyesítették, és ugyanazon bírósághoz terjesztették. 1979. június 29-én ugyanaz a bíróság három bíróból álló tanácsban – melynek Mr. Pilate is tagja volt – eljárva De Cubber bűnösségét megállapította, és ötévi és egyévi szabadságvesztésre ítélte. Ez utóbbi ügyben De Cubber és az ügyész által benyújtott fellebbezés során Ghent Fellebbezési Bírósága 1980. február 4-én az első büntetést háromévi szabadságvesztésre mérsékelte, helybenhagyta a második büntetést, és egy harmadik büntetést szabott ki. De Cubber jogkérdésben fellebbezett a Court of Cassation-hoz (Kasszációs Bíróság = Legfelsőbb Bíróság). Elsősorban azt kifogásolta, hogy Mr. Pilate bíró fél is volt az ügyben. A Kasszációs Bíróság 1980. április 5-én elutasította a fellebbezést. Megállapította, hogy ezen funkciók gyakorlása az ügyben a bíró által nem sértette a Belga Bírósági Törvényt, sem az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, sem a védelemhez való jogot. Vizsgálóbírák, akiket a Korona nevez ki az elsőfokú bírák közül, folytatták le az előkészítő bírói vizsgálatot. A helyzetük a büntetővizsgálatokat végző rendőrtiszt státusának felelt meg, és amikor ilyen minőségben működtek, a legfőbb ügyész felügyelete alatt állottak. Az igazság felderítése érdekében a vizsgálóbírák széles körű hatáskörrel voltak felruházva. Amikor a nyomozást befejezték, áttették az ügy iratait du Roi ügyészéhez, aki azt a saját előterjesztésével visszaküldte. Ezt követően az elsőfokú bíróság egyesbíróból álló tanácsa – és nem a vizsgálóbíró – határozott arról, hogy a vádlottat tárgyalásra küldjék-e. Az 1967. évi Bírósági Törvény tiltja különböző bírói feladatok párhuzamos elvégzését. Egy bírói tisztségviselő, aki az ügyben vizsgálóbíróként működött, nem vehet részt az ügyben a megyei szintű (assize court) vagy a fellebbezési bíróság bírájaként vagy tanácsának elnökeként. Másrészt a belga joggyakorlat szerint első fokon tárgyalhat olyan ügyeket, amelyekben korábban vizsgálóbíró volt. De Cubber 1980 októberében folyamodást nyújtott be az Emberi Jogok Európai Bizottságához (Bizottság), elsősorban azt kifogásolta, hogy Qudenaarde Büntető Bírósága nem volt pártatlan bíróság. A Bizottság az ügyet előterjeszthetőnek nyilvánította (egyhangúlag), és arra az álláspontra helyezkedett 1983. július 5-én kelt jelentésében, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát megsértették.

John Murray kontra Egyesült Királyság

Az EJEB ebben az ügyben (1996. február 8.; 18731/91.) a hallgatás joga, valamint az önvádra kötelezés tilalma és az ártatlanság vélelme összefüggéseit fejtette ki. A Bíróság tizennégy szavazattal öt ellenében úgy döntött, hogy az angol hatóságok nem sértették meg Észak-Írországban az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontját (a tisztességes eljáráshoz való jog) azzal, hogy a rendőrségi nyomozás és a bírósági eljárás során a kérelmező a vallomástételt megtagadta és emiatt ránézve kedvezőtlen döntések születtek.

A kérelmezőt 1990. január 7-én abban a házban tartóztatták le, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) Ideiglenes szárnyának informátorát, L.-t fogva tartották. A rendőrőrsre kísérték, ahol a főkapitány az 1987. évi Észak-Írországi szükségállapotról szóló törvény (Emergency Provisions Acte) alapján 48 órára késleltette a kérelmezőnek a védővel való érintkezését, feltételezve, hogy ez a találkozó a rendőrség terrorista ellenes munkáját gátolná. Észak-Írországban a büntető bizonyításra vonatkozó 1988. évi rendelet [Criminal Evidence (Northern Irland) Order] („a rendelet”) alapján a rendőrség figyelmeztette a kérelmezőt, amennyiben nem válaszol még a tárgyalás előtt a feltett kérdésekre, ebből rá nézve kedvezőtlen döntések születhetnek. 1990. január 8-án és 9-én tizenkét alkalommal hallgatták ki a kérelmezőt. Minden egyes kihallgatás előtt az említett figyelmeztetés elhangzott avagy emlékeztették rá. A kihallgatás egész időtartama alatt nem szólalt meg a kérelmező. Csupán az utolsó két kihallgatás előtt vált lehetővé számára, hogy ügyvéddel találkozzon, akinek mindeközben nem engedték meg, hogy a kihallgatáson részt vegyen. 1991. május 8-án Észak-Írország Főbírája (Lord Chief Justice) esküdtszék nélküli eljárásban nyolc év időtartamú börtönbüntetésre ítélte a kérelmezőt, mint tástettest L. személyi szabadságától megfosztása bűntette miatt. A bíró a rendelet által biztosított diszkrecionális lehetőség alapján abból a tényből következően hozta meg a vádlott számára hátrányos döntést, hogy nem adott magyarázatot arra, miért tartózkodott abban a házban, továbbá az eljárás egész időtartama alatt hallgatott. Az fellebbviteli bíróság 1992. júliusában elutasította a kérelmező fellebbezését. A Bizottsághoz 1991. augusztus 16-án fordult a kérelmező. A Bizottság 1994. január 18-án elfogadta panaszát.

A Bizottság megállapította a tényállást és ez alapján készített jelentésében arra a következtetésre jutott tizenöt szavazattal kettő ellenében, hogy nem sértették meg a 6. cikk 1. és 2. pontját; tizenhárom szavazattal négy ellenében pedig úgy döntött, hogy a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették, valamint nem szükséges a 14. cikknek (a hátrányos megkülönböztetés tilalma) a 6. cikkel összefüggésben történő vizsgálata (tizennégy szavazattal három ellenében). Az ügyet a Bizottság és az angol kormány terjesztette a Bíróság elé.

A Bíróság megállapítása szerint semmi kétség nem fért ahhoz, hogy – bár az Egyezmény 6. cikke kifejezetten nem is szól róla – általánosan elismert nemzetközi szabály a rendőrségi kihallgatáson a vallomástétel megtagadásának joga és az, hogy saját megvádolásához adatokat nem köteles szolgáltatni. Mindezek a 6. cikkben biztosított tisztességes eljárás fogalmának központi elemei. A vádlottnak a hatóságok részéről történő kényszerítésével szemben e védelemmel történő felruházása hozzájárulhat a bírói tévedések elkerüléséhez és a 6. cikk által megkívánt eredmény biztosításához. Annak vizsgálata, vajon megsértették-e a 6. cikket a vallomástétel megtagadása eredményeként született, a vádlottra nézve kedvezőtlenebb döntések, figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor olyan súlyú következtetésekre lehet jutni, amelyeket a nemzeti bíróságok a bizonyítékok és a helyzetnek betudható kényszerítés fokának értékelésével ezeknek tulajdonítanak.

A Bíróság szerint – figyelemmel a kérelmező ellen szóló terhelő bizonyítékok súlyára – a letartóztatása, kihallgatása és a tárgyalás során a házban való tartózkodására adandó magyarázat megtagadása következményeként hozott döntéseket a józan ész diktálta és jelen esetben ezek nem tekinthetők méltánytalannak vagy indokolatlannak. A bizonyítékok szabad mérlegelését megengedő több országban a bíróságoknak lehetőségük van e mérlegelés során figyelembe venni minden releváns tényt, ide értve a vádlott magatartását vagy azt a módot, ahogyan védelmét folytatta. Ebben az összefüggésben a Bíróság nem jelenthette ki, hogy a kérelmező magatartásából levont indokolt következtetéseknek olyan hatása volt a vád bizonyítási terhének a védelemre való áthelyezésére, hogy az az ártatlanság vélelme elvét megsértette volna. Ebből következően a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontjainak megsértését.^[75]

Megállapítások

Az alkotmányos büntetőjoghoz kapcsolódóan az Alkotmánybíróság a határozataiban egyértelművé tette az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelményrendszert: a büntetőnorma alkalmazásának ultima ratio jellegét, a szükségesség-arányosság teszt lefolytatását, a normavilágosság igényét, a nullum crimen sine lege és a nulla poene sine lege klasszikus elvének érvényesülését, és annak megállapítását, hogy a büntető eljárásjog és a büntetés végrehajtási jog is az alkotmányos büntetőjog része. A tisztességes eljárás elvével kapcsolatban pedig az állapítható meg, hogy az Alkotmánybíróság is folyamatosan értelmezi kibontja ezen elvet, valamint védőszerepet nyújt ezen elv érvényesülésének garantálásához, amit az EJEB gyakorlata is csak megerősíteni tud.

Bibliográfia

Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019.

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943.

Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975.

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971.

Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Cheesman, Samantha: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997.

Constant, Benjamin: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862.

Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.)

Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020.

Feinberg, Joel: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1.

Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021.

Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008.

Hobbes, Thomas: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023.

Lebovitz, Adam: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017.

Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986.

Mitchell, Chris J.: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988.

Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000.

Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021.

Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984.

Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019.

Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10.

Stern, Klaus: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984.

Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20.

Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata.

Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5.

Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021.

Tóth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021.

Urofsky, Melvin I.: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison

Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12.

Vasak, Karel: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977.

Zaborovsky, Viktor – Buletsa, Sibilla: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2.

Hivatkozások

1. Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.) ↑
2. Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020, 17. ↑
3. Lásd például Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, Emberi Jogok Európai Egyezménye, Európai Unió Alapjogi Chartája. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17. ↑
4. Kúria, Kfv. 35.216/2018. sz. döntés ↑
5. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17. ↑
6. Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021, 16. ↑
7. Uo. ↑
8. Somody Bernadette idézi a biztos beszámolót (1999., 39.), ld. Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10, 328. ↑
9. Cservák: Az alapjogi réteg érvényesülése. ↑
10. Freinburg meghatározását alapul véve az emberi jogok „minden emberi lényt egyaránt megillető, feltétlen és megváltoztathatatlan, alapvető jelentőségű általános értelemben vett erkölcsi jogok”. Joel Feinberg: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 127. ↑
11. Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5, 197–212.; valamint Toth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021, 77–97. ↑
12. Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1, 168. ↑
13. Erről részletesen Klaus Stern: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984, 768. ↑
14. I. Károlyt 1649-ben az erre a célra létrehozott különbíróság elé állították. A különbírósóságot a Puritán Parlament hozta létre. A királyt büntetőjogi felelősségre vonták, és halálra ítélték hazaárulás elkövetése miatt. Amikor vád alá helyezték, a bíróság előtt védekezett úgy, hogy a Parlamentnek nincs törvényes felhatalmazása arra, hogy perbe fogja, s az eljárás szemben áll és megsérti az ország alapvető törvényeit. Részletesen Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata, 5. ↑
15. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 24. ↑
16. Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12, 5.6. ↑
17. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 16. ↑
18. Uo. ↑
19. Más aspektusokban a törvény előtti egyenlőség követelményéből deriválható konkrét jogosultságokat (az egyenlőség általuk vallott ↑
20. Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984, 682. ↑
21. Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969, 238–239. ↑
22. Platón szerint „kétféle egyenlőség van, melyek azonos nevűek ugyan, valójában azonban sok tekintetben csaknem ellentétesek: az egyik […] a mérték-, súly-és számszerű egyenlőség […; azonban a] helyes egyenlőség […] különb embernek többet, a jelentéktelenebbnek kevesebbet ad, […] s így arányosan jár el mindenkivel szemben”. Platón: Törvények, 670.Ennek alapján Platón tanítványa, Arisztotelész is a geometriai (mértani) arányosságot fogadta el „valódi” helyes egyenlőségnek; az az igazságos ugyanis, hogy aki valamilyen szempontból több, mint valaki más, azt több jog illesse. Ld. Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975, 184. E formális felfogást osztó igazságosságnak nevezzük. Részletesebb kifejtését ld. még: Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971, 122–124.Arisztotelész elgondolása morál-, a jog-, illetve a politikai filozófia történetében mindvégig meghatározó jelentőségű maradt; annak eszmetörténeti bemutatására azonban jelen keretek között nem vállalkozhatunk. ↑
23. Csak érintőlegesen tartozik ide pl. az önvádra kötelezés tilalma, illetve a „jogosulatlan kérdezés” esetében a feladatellátás megtagadásának joga (ld. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943, 242.); az ártatlanság vélelme (ld. pl. John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986, 325.); az elfogulatlanság követelménye (ld. Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999, 299.); az, hogy senki nem lehet bíró a saját ügyében (ld. Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000, 148.), a társasbíráskodás lehetőség szerinti megvalósítása (ld. uo. 150.), a bírók személyi-státuszbeli (és nem egyszerűen a bírói hatalmi ág szervezeti) függetlensége (ld. Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997, 189.) és a „formaságok” betartásának garanciális jellege (ld. uo. 194–194.; valamint Benjamin Constant: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862, 92.) ↑
24. II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében. ↑
25. Aranybulla II. cikkely. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17. ↑
26. Samantha Cheesman: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011, 65–66. ↑
27. „Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18. ↑
28. „1. Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személyt ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelemhez szükséges valamennyi biztosíték mellett, törvényesen megállapítják. 2. Senkit sem szabad elítélni oly cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő cselekmény. Ugyancsak nem szabad súlyosabb büntetést kiszabni, mint amely a büntetendő cselekmény pillanatában volt alkalmazható.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18. ↑
29. Uo. ↑
30. Alkotmány 57.§ (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnősnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Megállapította: 1989. évi XXXI. törvény 34.§. Hatályos: 1989. október 23-tól. ↑
31. Ld. erről Kukorelli István által szerkesztett alkotmánykommentár. E szerint az Alkotmány 57.§-a több olyan alapjogot tartalmaz, amely az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan realizálódik. ↑
32. Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 489. ↑
33. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 19. ↑
34. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 20. ↑
35. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023, 173. ↑
36. E kategorizálás először 1977-ben jelent meg írott formában az UNESCO lapjában. Karel Vasak: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977, 29. ↑
37. Pl. választójog, közhivatal viseléséhez való jog. ↑
38. Ezek az ún. klasszikus szabadságjogok: szólásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési szabadság, mozgásszabadság; tulajdonhoz való jog, élethez való jog, testi integritáshoz való jog stb. ↑
39. Ilyenek a munkához való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételhez való jog, pihenéshez való jog, szociális biztonsághoz való jog, a tudományos kutatás szabadsága, tanszabadság stb. ↑
40. Vasák szavaival: „these rights „can only be implemented by the combined efforts of everyone: individuals, states and other bodies, as well as public and private institutions”. „Such rights include the right to development, the right tot he healthy and ecologically balanced environment, the right to development, the right to a healthy and ecologically balanced environment, the right to peace, and the right to ownership of the common heritage of mankind.” (Vasak: Human Rights, 29.)Továbbá ma már ilyenekként ismerik el a kollektív nemzetiségi jogokat, az ún. fogyasztói jogokat, illetve legújabban az egészséges élelemhez és az ívóvízhez való jogot is. ↑
41. Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019, 126. ↑
42. Az 1679. évi Habeas Corpus Act például, mely a letartóztatott és fogva tartott személyek bíróság elé állítását garantálta (ily módon a büntetőeljárás önkényességét korlátozta, külső biztosítékot építve be a jogrendszerbe a fogva tartás jogosságának és megalapozottságának ellenőrzésére), ezen angol történeti alkotmány része volt. Vö. pl. Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 276.Később, 1816-ban, a második habeas corpus törvényben a nem büntetőeljárási jellegű szabadságelvonásra is kiterjesztették e garanciákat. Vö: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 55., 65. jegyzet. ↑
43. A kettőt gyakran az írott és az íratlan alkotmány terminusaival különböztetik meg, ez azonban megtévesztő, mert bár a kartális alkotmány valóban (szükségképpen) írott, ám nagyobbrészt ugyanez igaz a történeti alkotmányra is. A történeti alkotmány egyrészt abban különbözik a kartálistól, hogy vannak nem írott (alkotmányos szokásokon, évszázadok alatt kialakított és egyöntetűen tiszteletben tartott, bár írott jogforrásban nem szereplő konvenciókon, hagyományokon, azaz az ún. alkotmányos kultúrán) alapuló elemei is, másrészt (és főként) abban, hogy sem az alkotmányos szokások, sem az alkotmány fogalma alá tartozó írott jogi normák köre nem adható meg egzakt jelleggel. Vagyis a történeti alkotmányoknak vannak olyan részei, amelyek tekintetében széles körű egyetértés van abban, hogy azok az adott állam alkotmányhoz tartoznak, míg más normák besorolása vitatott. A büntetőeljárások esetleges önkényességével szembeni garanciát jelentő 1679-es angol Habeas Corpus Act tekintetében a jogtudományban és a joggyakorlatban ilyen vita nincs: az kétségkívül az angol történeti alkotmány magjához tartozik. ↑
44. Chris J. Mitchell: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988, 2. ↑
45. Adam Lebovitz: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017, 1–50. ↑
46. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 21. ↑
47. Marbury v. Madison, 5 U.S. (1 Cranch) 137 (1803)Az eset leírását ld. pl. Melvin I. Urofsky: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison ↑
48. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 22. ↑
49. Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20, 241. ↑
50. A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az ’alkotmány előtti’ és ’utáni’ jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös, illetve a jogszabály alkotmányossága tekintetében nem értelmezendő kategória. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie. Az alkotmányossági vizsgálatban sincs a jognak két rétege, és nincs kétféle mérce sem. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatálybalépésével válhattak alkotmányellenessé. ↑
51. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127. ↑
52. Miniszteri indokolás: adott jogtárgy büntetőjogi védelme már nem szükséges (méltányosság). ↑
53. Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019. ↑
54. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127. ↑
55. Uo. ↑
56. Szabó: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, 239–240. ↑
57. Ld. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021, 203–210. ↑
58. 30/1992. (V.26.) AB határozat ↑
59. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat, 205–206. ↑
60. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 13. ↑
61. Uo. ↑
62. Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011, 205–208. Hivatkozik rá: Czine i.m. 21. ↑
63. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007, 44. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21. ↑
64. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21. ↑
65. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 22. ↑
66. 5/1999. (III.31.) AB határozat; 14/2002. (III.20.) AB határozat; 15/2002. (III.29.) AB határozat; 35/2002. (VII.19.) AB határozat ↑
67. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 165–157. ↑
68. 6/1998. (III.11.) AB határozat ↑
69. 7/2013. (III.1.) Indokolás [24] ↑
70. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 157. ↑
71. 8/2015. (IV.17.) AB határozat, Indokolás [63] ↑
72. 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [34] ↑
73. Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021, 149. ↑
74. Viktor Zaborovsky – Sibilla Buletsa: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2, 98. ↑
75. Az esetről ld. még a Kúriának a John Murray Egyesült Királyság elleni ügye az 1996. február 8-án kelt ítéletének összefoglalását, Kúria, https://kuria-birosag.hu/hu/ejeb/john-murray-egyesult-kiralysag-elleni-ugye-1873191 (Letöltve: 2023. június 5.) ↑