KRE-DIt 2024/1 | Beküldve:

Gyócsi Ádám: A keresztényszigeti országgyűlés és a szultáni „gratuláló levél”

Thököly Imre személyével és tevékenységével kapcsolatban jóllehet napjainkban is születnek – ha nem is nagyszámú és nagyobb volumenű – munkák, mégis a témával kapcsolatos alapok lerakását, és ezzel összefüggésben a jelen dolgozat tárgyául szolgáló keresztényszigeti országgyűlés és az ún. szultáni „gratuláló levél” első taglalását a messzebbi múltban találjuk, méghozzá a kiegyezést követő időszakban. Azt követően egészen napjainkig, a történettudomány figyelmét még Thökölyvel kapcsolatban is más és más események kötötték le,[1] mint például az, amire én e rövid értekezés keretében vállalkoztam.

„A haldokló erdélyi fejedelemségnek egyik legérdekesebb, drámai fordulatokban gazdag fejezete Thököly Imrének a kurucz királynak erdélyi fejedelemsége, az itteni pünkösdi királysága.”[2] E szavakkal indul Szádeczky Lajos tanulmánya az 1898-as Századokban. A történet pedig úgy kezdődött, hogy 1690. augusztus 21-én – Szeben városától nem messze – megvívták a zernyesti csatát az erdélyi-császári hadak és Thököly Imre török-tatár-kuruc csapatai[3] között – ez utóbbiak győzelmével.[4] A csatában meghalt Teleki Mihály (1634–1690) erdélyi kancellár, az akkori fejedelemség legfontosabb embere, jelen minőségében pedig az erdélyi hadak generálisa, valamint Thököly fogságába került Donat Johann Heissler (1648–1696) császári generális, a fejedelemség akkori Habsburg katonai parancsnoka.

A szóban forgó csata másnapját Thököly a harctéren töltötte. Összeszedette az elesett katonákat, és kiválogattatta őket, így a török-tatár-kuruc seregből ki-ki a maga halottait temette el. A kuruc vezér mindeközben nem feledkezett meg az ellenfél elesett katonáinak is megadni a végtisztességet, valamint azt sem, hogy jelentést küldjön az éppen a nisi táborban tartózkodó III. Szulejmán szultánnak (ur. 1687–1691) „fényes” győzelméről,[5] amelyre adott szultáni gratuláló levelet kívánom magyar fordításban jelen értekezésemben közreadni. Mielőtt ennek eleget tennék, röviden felvázolom e szóban forgó levél megérkezéséig az eseményeket. Ennek tartalmának ismertetését követően pedig ejtek néhány szót a keresztényszigeti országgyűlésről, ahol elhangzott.

Thököly már az elejétől fogva uralma megerősítéséhez a mellette lévő török csapatok mellett a belső erőkre kívánt támaszkodni. Ez nem volt nehéz! Még augusztus 22-én örömmel vette Brassó városának három tagból álló üdvözlő és hódoló küldöttségét. Kifejtette nekik, hogy Jézus nevében kezdte meg a csatát és Isten adta számára a fényes győzelmet.[6]

Brassó városa másnap élelmet is szállított táborába, ezt annak ellenére tette, hogy előző éjjel a brassói német őrség parancsnoka, behúzódva a várba, ellenállásra szólította fel a városlakókat és jelentős élelmiszert csikart ki tőlük. Mindezekhez hozzájárult az is, hogy még augusztus 22-én kiküldte – reverzális mellett – a csatában fogságba került Béldi Dávidot, ez év áprilisában meghalt Apafi Mihály fejedelem (ur. 1661–1690) ellenlábasának Béldi Pálnak a fiát, hogy „szólítsa fel meghódolásra az ország lakosait, úri és főrendi tagjait”. Ez alatt pedig tudatta a fennálló helyzetet az emberekkel, jelesül, hogy a – fejedelemségben tartózkodó – német mezei had jó része megsemmisült, a várakban lévő csekély – főleg német – őrség pedig ellenállásra nem alkalmas. A székely székek és a magyar vármegyék nagy része, de még a szászok is, ez utóbbiak a „hitsors miatt” is készséggel csatlakoztak a lutheránus Thökölyhez.[7]

A korábban számtalan alkalommal kifosztott nép[8] egy része szabadítót látott benne, míg mások – ezt is el kell mondani – a hatalmi politika játékszerét, akinek hadai ugyanúgy prédálták az országot. A brassói tartózkodása után Thököly Székelyföldre vonult, ahol a székelység megnyerésére törekedett, jól tudván, hogy fejedelemségének alapját a székelyek által kiállított haderő adhatja. Augusztus végén sorra hódoltak be neki a székely székek is. Minél gyorsabb megnyerésükre azért is volt nagy szükség, mert a csata hírére rémület szállta meg Székelyföldet és az ott élő emberek a török-tatár hadak rémhírére az erdőkbe és hegyekbe menekültek.[9]

Időközben megjött Thököly (mintegy 2 ezer janicsárból álló) tartalékserege és (30-40 db mezei és mozsárágyúból álló) tüzérsége is a Barcaságba.[10] Távolabbi városokból is érkeztek deputációk Thökölyhez. Constantin Cantemir, a moldvai vajda (ur. 1685–1693), de még Sobieski János lengyel király (ur. 1674–1696) követei is megjöttek, hogy üdvözöljék Thökölyt a prázsmári táborban és az – ilyenkor szokott módon – ajándék gyanánt paripákat, kardokat és buzogányokat hoztak magukkal. Az országot azonban ekkor ismét sajnálatos, de megszokott módon kuruc, török, tatár és havasalföldi csapatok prédálták.[11]

Miután hatalmába kerítette Erdély déli és keleti részét, Gyulafehérvárra küldött ki regálisokat, azaz hivatalos megbízottakat, hogy odahívja a rendeket országgyűlésre szeptember 15-i dátummal.[12] Ő maga is Gyulafehérvárra vonult. Meghívta erre többek között a Zernyestről Kolozsvárra menekült főméltóságokat, Apor Istvánt (1638-1704), a székely székek főkirálybíráját, Alvinczy Pétert (1639-1701), az ország ítélőmesterét, s czegei Vass Györgyöt (1658/59–1705) is, Teleki Mihály unokaöccsét, akinek naplójában olvashatjuk a Thököly számára a szultán által június 8-án kiállított athname, azaz szultáni szerződéslevél szövegét korabeli magyar fordításban. Ennek latin nyelvű változatát nagy historikusunk Pray György (1723–1801) is közli az Epistolae procerum III. kötetének 476. oldalán, azonban tévesen – ahogy a czegei Vass hagyatékot rendező Nagy Gyula mondja[13] – egy 1681-es levélhez fűzött jegyzetben.[14] Ebben a levélben a budai pasa a hűségben való további kitartásra buzdít és az 1681-es athnaméból kér egy másolatot.[15] A levél címzettje tehát akkor még nem Thököly, miként Pray írja, hanem Apafi.

Thököly időközben igyekezett óvintézkedéseket tenni az országhatáron kívüli Habsburg zsoldban álló német seregek ellen is, mivel korábban csak az országban bennlévő, de nem nagy létszámú német csapatokra mért csapást Zernyestnél. Emberei egy részét így Fogaras vidékére és Királyföldre küldte, hogy szállják meg azokat és biztosítsák a Déli-Kárpátok szorosait. Thököly maga is igyekezett a fősereggel minél hamarabb előre nyomulni az ország belsejébe.[16]

A brassói vár ostromával nem szándékozta húzni az időt – bár megegyezési ajánlatot küldött a polgárokkal a német parancsnokhoz, ami nem vezetett eredményre. Végül katonákkal záratta körül a várat. Maga szeptember 4-én pedig Földvár mellé vonult.[17] Innen írta 7-én következő pátenslevelét Erdély rendjeinek. Ebben felhívta a figyelmet az ellenségre, azaz a német katonák oltalma alá menekülőkre, mint pl. a Kolozsvárott tartózkodó s a kiskorú Apafi Mihály mellett lévő főurakra. A hűtlenségen ért emberekre halálbüntetést szabott ki. Azok számára, akik alávetik neki magukat, oltalmat ígért. A pátens kimondta, hogy a németet büntetlenül ölhetik az országban, egyben Segesvárhoz rendelte küldeni a településeken lakó minden ötödik férfiembert (sic!) hadba szálláshoz Berthóti Zsigmond parancsnoksága alá. Végül pedig közölte, hogy a török császár fővezére és I. Szelim (ur. megszakításokkal 1671–1704) krími tatár kán egyik fia, Gázi Giráj szultán, aki később apja örökébe lép, haderejével útban van Erdély felé.[18]

Mialatt a Kolozsvárra menekült főurak is kiadtak egy Thökölyével ellentétes hangvételű pátenst a lakosságnak, amelyben jelezték, hogy „most közelébb az felséges badensis fejedelem[19] kevés napok alatt derék hadakkal bejő”,[20] Thököly tovább haladt Segesvár felé s talán itt változtathatta meg útirányát és eredeti tervét, hogy Gyulafehérvárra menjen,[21] ahova – miként fentebb írtam – szeptember 15-re az országgyűlést hirdette,[22] s e helyett a Nagyszeben melletti Keresztényszigetre hívta össze ugyanarra az időpontra a rendeket. A három nemzet többsége ide el is küldte követeit. A keresztényszigeti országgyűlés törvényeinek a bevezetésében Thököly a helyváltoztatással kapcsolatban azt írja, hogy „1690. szeptember 15-re általunk Gyulafehérvár városunkba hirdetett és a hadak nagy száma miatt, nehogy a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár és környéke elpusztuljon, Keresztényszigetre, Szeben, szász székhely közelében lévő helységbe áthelyezett országgyűlésen” gyűltek össze az erdélyi rendek.[23] Valószínűleg azonban az lehetett az oka, hogy Thökölynek tudomása volt a közeledő német hadakról és ezek elől ment beljebb az országban. Fejedelemmé választása az országgyűlésen szeptember 22-én ment végbe.[24] Jelen voltak – ha nem is teljes számban – az erdélyi főurak és a rendek mellett a tatár kán, a havasalföldi vajda, Constantin Brancoveanu (ur. 1688–1714), a portától érkezett kapucsi basa, s az új szerdár, Musztafa basa, aki a szultán „nyájas” levelét is magával hozta a nisi táborból, díszkaftánokkal együtt Thököly és tíz főbb híve számára.[25] Mindezekről a szultán „gratuláló levelében” is olvashatunk. A szóban forgó iratot török eredetiből egykorúlag fordították latinra.[26] A latin változatot[27] Thaly Kálmán közli a Monumenta Hungariae Historica XXIV. kötetében, amelynek szövege az általam készített magyar fordításban[28] a következő[29]:

A Messiást hívő nemzetség fejedelmei legdicsőbbikének, a keresztények között az előkelők támasztékának, a Nazarénus nép közdolgai irányítójának, a serény és harcias, rettenetes és félelmetes, merész és erőteljes hősnek, Felső-Magyarország és Erdély jelenlegi dicső fejedelmének Thököly Imrének, kinek legyen jó vége! Midőn megérkeznek (hozzád) a fenséges királyi leveleink, (már) ismeretes számunkra az, amit elküldött leveleidben jeleztél győzedelmes királyi táborunk felé, hogy Ottomán birodalmam kötelékeiből kifolyólag örökös Birtokomba, Erdélybe, győzelmektől híres hadseregemmel behatoltál, és a fent említett terület Rukál[30] nevű szorosán harci készültségben (az országba történő) bemenetel el lévén zárva, az istentelen és fonák németséget és annak mélyen fekvő és silány táborát a Fenséges Uralkodó Isten kegyelméből kiirtva elpusztítottad, leigázva megaláztad, és közülük többeket kardélre hánytál, a megmaradottakat pedig a fogság kötelékeivel és láncaival megkötözted, minden sáncukat, tüzérségüket és hadi málhájukat elfoglaltad. Mivel mindezeket, amik előadattak, a világot átfogó királyi ismeretemmel beláttam, elnyerted jóságos uralkodói érdeklődésemet és bőkezűségemmel összekötött becses megbecsülésemet, abban a reményben és várakozásban, hogy Isten segítségével ezután is az én Fényes Portám magas építményének és oszlopokkal megerősített fenséges palotámnak minden további kötelezettségét hűséggel és a lélek őszinte hevével fogod teljesíteni, az uralkodói magasság irántad megmutatkozó nagy hálájával és a királyi felség kegyének kiválóság tekintetében megnyilvánuló túláradásával, tetszésünkből és kedvezésünkből neked egy megtisztelő uralkodói ruha (kaftán) és az oldalad mellett lévő tíz jeles férfinak is megtisztelő ruha küldetett, Királyi Felség e szóban forgó levelével együtt utaltattak ki és küldettek el; míg megérkeznek, kell, hogy tetszésből és kegyből ajándékozott megtisztelő, királyi és fenséges ruhákat, teljes tisztelettel és megbecsüléssel fogadva, miután felvetted, dicsőséggel és tisztességgel viseld, a Fejedelmek fejedelmével, Ozi tartomány híres kormányzójával, Musztafával, az Erdélybe küldött s győzelmektől híres hadseregem jelenlegi fővezérével, kinek legyen örök dicsősége, és a többi Kormányzóval és a hadsereg többi Vezérével, törekedj minden igyekezettel és figyelemmel jó egyetértésben előre haladni, a mondott területet Isten kegyelméből az ellenség kezei közül kiragadni és felszabadítani, annak felkavart állapotát megváltoztatva a dolgokat jó rendbe és elrendezésbe visszaállítani. Erdély meghódoló, oltalmat kérő és a Fényes Portának engedelmeskedő és magukat alávető lakói javaikban és személyükben ne háborgattassanak; (irántuk) uralkodói méltóságom örök árnyékában szíves védelmet és tiszteletet tanúsíts, ellenben azoknak, akik az igaz hit művelői iránt sem engedelmességet sem meghunyászkodást nem tanúsítanak, lázadásban és felkelésben végig kitartanak, semmi fajta biztonság nem engedtethetik meg, megölésükre, elfogatásukra, győzelmektől híres hadseregemmel mind javaik és mind vagyonuk elragadására és elvételére, és kíméletlen csapással a megérdemelt büntetésük elhatározására fordíts a jövőben minden gondot és erőt, nem másként a kormányozandó és irányítandó tartományban, az alattvalók megvédelmezésére és megóvására. Hogy elnyerhesd királyi méltóságom végrehajtása által az uralkodói nagyság változatos kegyeit és a királyi hatalmasság jóindulatú érdeklődését, ne felejtkezzél el mindezekhez lelkesen hozzátenni és szorgalmasan harcra késznek mutatkozni, valamint a dolgok szükséges állásáról tájékoztatással szolgálni és az új híreket a Fényes Portámnak következetesen elbeszélni.

Az irat egyértelműen fogalmaz: egyszerre dicsér, bátorít, szólít fel a további küzdelmekre, és teszi ezt úgy, hogy további török csapatokat nem helyez számára kilátásba. A levél elolvasása után most pedig nézzük meg, hogy a korábban a Teleki Mihály mellett tevékenykedő és a Zernyesti csatában kuruc fogságba került Cserei Mihály (1667–1756) hogyan emlékszik vissza a fejedelemválasztás napjára: „Ott nagy pompával, dob, trombita, sípszó, puskaropogás alatt a templomban fejedelemségre inauguráltaték, megesküvén a conditiók szerint az országnak, és pompás vendégséggel, a havasalyföldi vajda is jelen lévén, nagy örömmel eltöltik ezt a napot”.[31]

Egyhangúnak tekinthető fejedelemmé választásában nem csak a rendben, fegyelemben együtt tartott csapatainak volt része, hanem a császári hatalomnál enyhébbnek mutatkozó török főség elismerésének is. A most már erdélyi fejedelem Thököly keresztényszigeti cikkelyei hangsúlyozták,[32] hogy ő, Thököly Imre török segítséggel a „boldog emlékezetű néhai Bethlen Gábor kegyelmes erdélyi fejedelem idejebéli szabadságot megadta”, s az ország adóját a Bethlen korabeli, immár jelképesnek számító 10 ezer tallérra szállította le. A gyűlésen rendeletet hoztak birtokai visszaadásáról, honfiúsították a vele tartó bujdosókat, visszaállították a szabad fejedelemválasztás intézményét, valamint a bevett vallások rendszerét. Elismerte ugyan, hogy a három nemzetből való tanáccsal kormányoz, de valójában teljes mértékben szuverén módon intézkedett. Végezetül pedig még egy tetemes had ellátására elegendő 40 napi élelmet rótt ki a vármegyékre, városokra és székekre.[33]

Az összehívott országgyűlés elsősorban a Portával kívánta rendezni Erdély viszonyát, ellenben Thököly a Habsburg udvarral. Mivel Thököly jól tudta, hogy az Erdélyben kialakult helyzetet a török hadjárat kimenetele, s még inkább a miatta stratégiát váltó és felé közeledő Badeni Lajos dönti el, a fogságába esett d’Oriát megegyezési ajánlattal Bécsbe küldte I. Lipót császárhoz és királyhoz (ur. 1657–1705). Újfent késznek mutatkozott volna most is csatlakozni csapataival a török ellen harcoló császári armadához, ha elismerik Erdély fejedelmének, birodalmi hercegi címmel tisztelik meg, mialatt Velence és Lengyelország garantálja a megegyezést. Thököly már tanult Apafi erőviszonyokat mérlegelő korábbi politikájából, de nem eleget.[34] Igaz, emellett a körülmények sem voltak kellően adottak! Nagyobb hangsúly esett, mint látjuk, személyi érdekeire, mint az ország érdekeire – bár tudjuk, hogy sokszor e két érdek egybefonódhat. Talán előre is látta az újdonsült fejedelem, hogy a nagyvezír nem fogja sem időben, sem kellőképpen megsegíteni. Előbb-utóbb magára fog maradni, s akkor nem marad más hátra, mint megpróbálni a lehetetlent és leállni „az nímettel paktálni”. Lipót azonban válaszában Thökölytől azt várta, hogy először ő bizonyítsa be tettekkel feléje megnyilvánuló hűségét, és utána kész megkegyelmezni neki, és visszaadni jószágait. Lipót békülékenynek tűnő válaszadása egyértelműen az 1690-es év török sikereinek, többek között Nándorfehérvár elfoglalásának volt betudható.[35] A fent említett d’Oriának azt is meg kellett kérdeznie Lipóttól, hogy az udvar feleségét, Zrínyi Ilonát (1643–1703) fogolynak tekinti-e, s így váltságdíj vagy cserealku fejében szabadon bocsátaná-e az illusztris foglyot.[36] Lipót szeptember 24-i levelében írta, hogy Zrínyi Ilonának jóllehet nem volna szabad elhagynia Bécset, de Heisslerért, és d’Oriáért[37] cserébe mégis szabadon bocsátja.[38] D’Oria október 23-24-e táján fog majd visszaérkezni Brassón át Lipót válaszával az akkor már hátráló Thököly táborába.[39]

A keresztényszigeti országgyűlést már szeptember 29-én Badeni Lajos közeledése miatt be kellett zárni, mivel az őrgróf átlépte Erdély határát.[40] Mielőtt feloszlott volna, szeptember 28-án még egy pátenst adott ki az új erdélyi fejedelem a keresztényszigeti mezőn, melyben a továbbra is a török császár és a tatár kán útban lévő segítségével bíztatta az erdélyieket. Erre szavát is adta, bár ekkorra már bizonyosan tudnia kellett, hogy a török magára hagyta. Megparancsolta, hogy rendek fejenként keljenek fel és siessenek táborába, valamint a föld népét is fegyverbe szólította. Székelyföld felé vette útját,[41] miközben idegen segédhadai, köztük a törökök sorra elhagyták. Hamarosan kivonult Erdélyből és többé már nem fordulhatott vissza.[42]

Mindezek tükrében hiábavalónak tűnik a szultánnak a Thököly győzelme miatti gratulációja, mivel a török annak kiaknázásában már nem volt kellően eltökélt és motivált. A levélnek mindösszesen történeti és esztétikai értéke maradt az utókorra, egyéb jelentősége már a keletkezését követően elhalványult – jóllehet többre lett volna hivatva, akár csak maga Thököly Imre.

Bibliográfia

Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705. I. kötet, Magyar Történeti életrajzok, Budapest, 1888.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 17. kötet, Budapest, 1928–1942.

Benczédi László (szerk.): Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983.

Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és városai. Vas vármegye. 1898

Cserei Mihály: Erdély históriája. 1661–1711. Budapest, 1983.

Deák Farkas (szerk.): A bujdosók levéltára. Budapest, 1877.

Hargittay Emil (szerk.): Régi magyar levelestár. XVI-XVII. század II. kötet, Magyar Hírmondó, Budapest, 1981.

Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia. Történelmi Szemle, 2019. (61. évf.) 3. szám, 411-432.

Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története 1606-tól 1830-ig II. kötet, Budapest, 1986.

Mészáros Kálmán (szerk.): Magyarország hadtörténete II. – Az oszmán hódítás kora, 1526-1718, Budapest, 2020.

Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass György és Vass László naplói 1659–1739. Monumenta Hungariae Historica XXXV., Budapest, 1896.

Nagy Iván (közli): Magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelem Késmárki Thököli Imre secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi diáriumja és experienciája. Budapest, 1887.

Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténelmi közlemények, 2003/3–4, 633–669.

Pray György: Epistulae procerum Regni Hungariae III. Budae, 1806.

Pray György: Historia Regum Hungariae Stirpis Austriacae. Budae, 1799.

Röder, Philip: Der Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken grössentheils nach bis jetzt unbenützen Handschriften. Zweiter Band, Carlsruhe, 1842.

R. Várkonyi Ágnes: Magyarország visszafoglalása 1683–1699. Budapest, 1987.

Seres István: Thököly Imre és Törökország. Budapest, 2006.

Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983.

Szalay László: Magyarország története. 5. kötet, Pest, 1857.

Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. Századok, 1898, 230–247, 420–433, 328– 339, 499–509, 621–631, 695.

Szilágyi Sándor (szerk.): Erdélyi Országgyűlési Emlékek 20. 1688–1691. 34. fejezet, 1688-1691. Törvények és okiratok. Budapest, 1897.

Thaly Kálmán (közli): Késmárki Thököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai (1686-1705). Monumenta Hungariae Historica XXII., Pest, 1868.

Thaly Kálmán (közli): Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai. Monumenta Hungariae Historica XXIV., Pest, 1873.

Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig. Budapest, 1972.

Hivatkozások

  1. Thököly életét elsősorban 1685. év végéig szokták figyelemmel kísérni. Az ekkor bekövetkezett rövid idejű török fogságát követően személye – sajnálatos módon – már kiesik az érdeklődés középpontjából. Ezzel kapcsolatban lásd: Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia. Történelmi Szemle, 2019. (61. évf.) 3. szám, 411-432. ↑
  2. Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. Századok, 1898, 230. ↑
  3. Havasalföldiek, illetve az akkori szóhasználattal oláhországiak is voltak Thököly seregében, azonban visszahagyta őket útja során, hogy a Kárpátok lejtőit felügyeljék – nem bízván ugyanis feltétlenül hűségükben. (Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705. I. kötet, Magyar Történeti életrajzok, Budapest, 1888, 213) ↑
  4. A csata és vele együtt Thököly hadmozdulatai az 1690-es év nagy török ellentámadás részét képezték. ↑
  5. Szádeczky Lajos: Thököly, 230. ↑
  6. Uo., 328. ↑
  7. Uo., 230. ↑
  8. Meglátásom szerint a tárgyalt időszakban – tehát a falszabadító háborúk idején – a korábbi vészterhes (17. század eleji és közepi) időkhöz képest összességében némileg „nyugodtabb” időket élt Erdély nemes és nemtelen lakossága. Ennek ábrázolásához nyújt kiváló képet Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass György és Vass László naplói 1659–1739. Monumenta Hungariae Historica XXXV., 1896. ↑
  9. Szádeczky Lajos: Thököly, 330–331. ↑
  10. Uo., 331–332. (Mintegy 13-16 ezer főre kell tenni a Thökölyvel a zernyesti síkon felállt katonák számát, így hozzávetőlegesen kétszerese lehetett Thököly serege az erdélyi-német haderőnek. Erről lásd: Szalay Béla: Thököly havasi útja. Hadtörténelmi közlemények, 1910, 141.) ↑
  11. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983, 243. ↑
  12. Cserei Mihály: Erdély históriája. 1661-1711. Budapest, 1983, 229. ↑
  13. Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass, 101. ↑
  14. Az 1681-es athnaméval Papp Sándor foglalkozik tanulmányában. Ebben idéz egy levelet, amelyet Apafi írt 1683-ban Eszterházy Pál (1635-1713) nádornak és amelyben az olvasható, hogy Apafi az 1666-ban Murány várában készült feltételek alapján kívánta a törökkel rendezni a dolgokat, Thököly ellenben – írta Apafi – készíttetett egy olyan levelet a magyar megyékkel és rendekkel, amely értelmében azok nem kívánják Apafi uralkodását, ellenben Thökölyt szívesen látnák uruknak. Apafi leveléből az is kiderül, hogy kapott a szultántól kapott egy athnamét, amelyet később visszavontak és visszavittek a törökök. Thököly nevére pedig – folytatja – csak egy kinevező iratot, úgynevezett annuentiát állítottak ki – majd az 1682. évben. 1681-ben Erdélybe – az az évi királyi magyarországi hadjárattal összefüggésben – először egy szultáni fermánt, azaz parancsot küldtek ki, amely előírta a hadjárathoz való csatlakozást, másodjára pedig a szóban forgó athnamét, amelyhez a rendek egy kérelemlevelet is szoktak előzetesen benyújtani a Portára. Ezt az iratot azonban nem Apafi nevére, hanem általánosságban a magyar nemzet számára állították ki. Mindebből fakadóan egy vita bontakozott ki a bujdosó magyarok és az erdélyiek között, hogy a szerződéslevél kinek is biztosít hatalmat a Habsburgoktól visszafoglalt magyar területek felett. Az okmány kézbesítéséről fennmaradt Uzun Ibrahim budai pasa levele, melyből megtudható, hogy az athnamét azért küldték el Apafinak, mert őt bízták meg a magyar ügyek kézben tartásával, és a levélben kéri, hogy küldje el neki a szerződéslevél másolatát Saban csausz által. (Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténeti közlemények, 2003/3–4, 648–649.) Pray tehát helytelenül az 1681-es athname helyett az 1690-es athnamét tűzte hozzá lábjegyzetben a pasa leveléhez. Hozzáteszem, a tévesen csatolt athnaméban Apafiról, már mint elhunyt fejedelemről van szó. Praytól szokatlan figyelmetlenség és/vagy az elmondott történések lehettek az okai az irat rossz helyen történő közlésének. ↑
  15. Pray György: Epistulae procerum Regni Hungariae. III., Budae, 1806, 475–476. ↑
  16. Szádeczky Lajos: Thököly, 332. ↑
  17. Uo., 332–333. ↑
  18. A pátens rendes szövege többek között czegei Vass György naplójában is megtalálható. (Nagy Gyula (szerk.) Czegei Vass, 94–96.) ↑
  19. Badeni Lajos (1655–1707) volt az 1690-es év Habsburg csapatainak fővezére a Duna-medencében. ↑
  20. Szádeczky Lajos: Thököly, 334–335. ↑
  21. Uo., 335. ↑
  22. Az Erdély történetében – feltehetően tévesen – azt olvashatjuk, hogy maga az országgyűlés csak szeptember 25-én nyílt meg (Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története 1606-tól 1830-ig. II., Budapest, 1986, 880.) ↑
  23. „…in generalibus…Comitijs ad diem 15 Mensis Septembris Anni Domini Millesimi Sexcentesimi Nonagesimi, in Civitatem nostram Albam-Juliam per nos promulgatis ob multitudinem bellorum ne sedes eadem Regalis et districtus ejusdem desolaretur, in possesione Keresztény-Szigeth sedeque Saxonicali Szeben existente, transmutatis…” (Közli Thaly Kálmán:Késmárki Thököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai. 1686–1705. Monumenta Hungariae Historica XXII., Pest, 1868, 63.) ↑
  24. Seres István: Thököly Imre és Törökország. Budapest, 2006, 92. ↑
  25. Szádeczky Lajos: Thököly, 337. ↑
  26. A szöveget publikáló Thaly szerint a levélnek mind az eredeti török példánya, mind az egykorú latin fordítása Vörösvárott, a Rákóczi-Aspremont-Erdődy levéltárban volt az ő idejében megtalálható. (Thaly Kálmán: Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai. Monumenta Hungariae Historica XXIV., Pest, 1873, 395.) A Pinka partján fekvő volt Vas vármegyei Vasvörösvárt 1920-ban Ausztriához „csatolták”, mai neve Rotentum an der Pinka. Borovszky Samu a következőket írja Vörösvári levéltárról: „Itt van a híres vörösvári, mór ízlésben épült és gróf Erdődy Gyula tulajdonát képező, nagyszabású kastély, mely arról is nevezetes, hogy itt őrzik a kastély egyik tágas toronyszobájában II. Rákóczy Ferencznek annak idején sokat kutatott titkos levéltárát. Itt van elhelyezve az Erdődy-család gazdag, rendezett levéltára is. A kastély, mely remek park közepén, magaslaton áll, egyike az ország legszebb épületeinek. Berendezése is fényes és igazi előkelő ízlésre vall.” (Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és városai. Vas vármegye. Budapest, 1898, 115–116.) ↑
  27. Uo., 393. ↑
  28. A szöveg teljes magyar fordítására mindezidáig nem bukkantam rá. Kisebb-nagyobb részek magyar transzlációját közlik csak az egyes szakirodalmak. ↑
  29. „Gloriossimo Principum gentis Messiam credentis, sustentaculo magnatum inter Christianos, directori negotiorum publicorum populi Nazareni, strenuo ac bellicoso, formidablili ac terribili, animoso ac valoroso heroi, glorioso moderno Superioris-Hungariae et Transylvaniae Principi Emerico Thököly, cujus extrema sunt foelicia!Cum pervenerint literae regiae ac augustae, notum sit, quod ex annexis Imperii mei Ottomanici haereditariam meam possesionem Transiylvaneae regionem, cum exercitu meo victoriis inclyto te penetrasse, ac in praedictae regionis passu montis Rukal jam in procinctu praecludendi ingressus existentes improbos ac perversos Germanos castraque eorum depressa ac vilia, gratia Dei possessoris Celsitudinis, extirpando delevisse, subigendo humiliasse, plerosque eorum in pabulum gladiorum cessisse, relictos autem captivitatis vinculis et catenis vinctos fuisse, omnes munitiones tormentarias et belllica impedimenta occupasse, ad victoriosa mea regia castra literis missis significasti.Dum ea omnia quaecunque repraesentata sunt, notitia mea regia mundi comprehensiva optime complexa fuissent, benignam imperialem meam propensionem ac pretiosam aestimationem liberalitate mea conjunctam nactus es, ea spe autem et expectatione, ut favente Deo de hinc quoque Fulgidae meae Portae sublimis fabricae et Excelsae meae Aulae columnis firmatae, omne servitium fideliter et cum candore animi praestiturus eris, erga te summa gratia sublimitatis imperialis, et excellentia favoris Celsitudinis regalis emanando, tibi uno vestimento honorifico imperiali et eximiis viris ad latus tuum existentibus decem vestimentis honorificis favorabiliter et gratiose collatis, praesentibus literis Regiae Majestatis assignata et missa sunt; dum pervenirent, oportet, quod favorabiliter et gratiose largita vestimenta honorifica, regia ac eminentia, cum omni reverentia et honore obviando, postquam iisdem indutus, pro gloria et decore duxeris, cum Principe Principum, Illustri Gubernatore Provinciae Ozj, moderno Supremo Duce exercituum meorum victoriis inclytorum ad partes Transylvanicas deputatorum Musztafa cujus prosperitas sit perpetua, ac aliis Gubernatoribus ac Ducibus exercituum, juxta bonam concordiam procedere, praedictamque regionem Divina Gratia manibus hostium totaliter eripere et liberare, ac confuso ejus statu, amoto negotia in bonos ordines, dispositinesque redigere omni studio ac deligentia nitaris.Incolarum regionis Transylvaniae se dedentium, protectinemque implorantium ac Excelsae meae Portae obsequentium et se submittentium bonis et personis non molestatis; in umbra perpetua benignitatis meae imperialis gratiosam protectionem et observantiam largito, e contra cultoribus verae fidei obsecundationem et submissionem non facientibus, in rebellione et seditione perseverantibus, nulla penitus securitate concessa, in eorum internecione, incaptivatione, et bonis ac facultatibus, cum exercitu meo victoriis inclyto diripi et depraedari faciendis, ac cum rigorosa afflictione meritas eorum poenas statuendis omnem curam et robur, haud secus in gubernanda et administranda provincia, protegendis et defendendis subditis adhibito.

    Ut cum beneplaciti regiae meae dignitas executione, varios favores sublimitatis imperialis, et benignas propensiones excellentiae regiae consequi valeas, his animuno applicare et diligenter intentum fieri, informationique necessarios rerum status et nova nuntia consecutive Excelsae meae Portae notificare et exponere non desinas.” (Közli: Thaly: Thököly, 1873, 393–395.) ↑

  30. Valószínűleg Rukur, Rucar (van Rukkor is) nevű havasalföldi határközségről van szó. ↑
  31. Cserei Mihály: Erdély, 230. ↑
  32. Az artikulusokra vonatkozóan lásd: Thaly: Thököly, 1868, 63–84. ↑
  33. Thaly: Thököly, 1868, 83–84. ↑
  34. Köpeczi Béla: Erdély története, 880. ↑
  35. Angyal Dávid: Thököly, 220–221. ↑
  36. Pray szerint a Rákóczi árvákat: Ferencet és Juliannát is kérte. (Pray György: Historia regum stirpis Austriacae. Budae, 1799. 307.) ↑
  37. Heissler és d’Oria szabadon bocsátásáért Thököly kezdetben még 25 ezer aranyat kívánt kapni, de a pénz lassan gyűlt össze. Ráadásul d’Orianak Thököly táborához való visszatérte után a foglyokról szóló alkudozásokat egy időre félbeszakította Köprülü Musztafa nagyvezér (1637–1691), aki követelte Thökölytől az előkelő foglyok török kézre bocsátását – ezekre a fejedelem azonban nem volt hajlandó. (Angyal Dávid: Thököly, 228.) Erre hivatkozik Thököly is 1691 áprilisában Vidinből keltezett és feleségéhez írott levelében, amelyben panaszkodva írta, hogy „Hajszler és Dória uraimék éretted s több híveim feleségeknek elbocsáttatások iránt inhibeáltatván az fővezértül, s noha kezembül őket ki nem vették, de meg sem engedték eddig való elbocsáttatásokat”. (Hargittay Emil (szerk.): Régi magyar levelestár. XVI-XVII. század. II. kötet, Magyar Hírmondó, Budapest, 1981, 486.) Később a fentebbi összeg 7 ezer aranyra fog csökkenni, talán mert d’Oria időközben meghalt. (Szalay László: Magyarország története. 5. kötet, Pest, 1857, 498.) Komáromi szerint: Karas/Krassó folyó mellett lévő Férpalánkon „halt meg a kurucok keze alatt, Marchio Doria, az császár generálisa” (Közli Nagy Iván: Magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelem Késmárki Thököli Imre secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi diáriumja és experienciája. Budapest, 1887, 4.) ↑
  38. Angyal Dávid: Thököly, 228. ↑
  39. Szádeczky: Thököly, 426. ↑
  40. „Datum in praedicta possessione Kersztényszigeth, Die 29 Mensis Septembris Anno 1690.” (Thaly: Thököly, 1868, 84.) ↑
  41. Szádeczky: Thököly, 338. ↑
  42. Hogy mennyire volt taktikus, vagy éppen elhibázott lépés Thökölytől a (ki)hátrálás és ezzel együtt új fejedelemségének a teljes feladása, az már egy külön értekezés tárgyát képezi. ↑