Hajabácsné Dobos Dóra: Teheráni konferencia hatása a második világháborús Magyarországra

A Kállay Miklós miniszterelnök által vezetett kormánycsoport 1942-43 folyamán megkezdte közeledését az angolszászokhoz abban a reményben, hogy a világháborúból sikerül kivezetniük minimális károk elszenvedésével az országot. Kapcsolatteremtési és béketapogatózási szándékuk eredménye volt az 1943. szeptember 9-i előzetes fegyverszüneti egyezmény, mely kikötötte, hogy Magyarország feltétel nélkül megadja magát, melynek nyilvánosságra hozatala akkor történik meg, ha a Szövetségesek elérik a magyar határt, fokozatosan csökkenti a katonai és gazdasági támogatás nyújtását Németországnak, kivonja csapatait a Szovjetunióból, leváltja a németbarát elemeket a magyar tisztikarban, hogy az átállás lebonyolítható legyen. Magyarország az alkalmas pillanatban a Szövetségesek részére bocsátja összes erőforrását és létesítményét, egy alkalmas időpontban fogad egy angol ejtőernyős missziót, végül pedig a folyamatos kapcsolattartás érdekében rádiós kapcsolat létesül az angol és a magyar felek között (a rádiókapcsolat egészen az 1944. március 19-i német megszállásig működött).

Lényeges, hogy a magyar politikai vezetés az angolszászok balkáni partraszállásával számolt, és az angol-magyar tárgyalások során végig az angolszász csapatok magyar határához való érkezéséről volt szó (a megadási szövegben a Szövetségesek szerepelnek, ami kiterjed a Szovjetunióra is), hiszen a kiugrást Magyarország nem tudta egyedül, katonai segítség nélkül véghez vinni, hogy az események ne az ország német megszállásával végződjenek. Ezért a magyar kiküldöttek Isztambulba való megérkezésük során igyekeztek elérni, hogy Magyarországot ne a szovjet hadsereg, hanem az angol-amerikai hadsereg szállja meg, így elkerülhetné az ország a szovjet zónába való kerülést. Szentgyörgyi Albert, Frey András, Váli Ferenc, Mészáros Gyula, Schrecker Károly és Veress László mind igyekeztek elérni az angolokkal való sikeres kapcsolatfelvételt, mely során igyekeztek biztosítani a Foreign Office-t, hogy amennyiben a magyar csapatok szembe kerülnének az angolszász csapatokkal, a harcot felvenni velük nem fogják.[1] A kiküldöttek igyekeztek kedvezőbb tárgyalási alapot elérni a feltétel nélküli megadás formulájánál, melyet Churchill és Roosevelt a casablancai konferencián (1943. január 14-24.) hirdettek ki, és amelyhez utólag Sztálin is csatlakozott. Azonban az 1943. szeptember 9-én megkötött előzetes fegyverszüneti egyezmény nem tért el a feltétel nélküli megadás elvétől, csupán a kihirdetésének módjában tett engedményeket.

A balkáni partraszállás terve főleg Szovjetunió ellenállásába ütközött. Sztálin jól látta, amennyiben az angolszász csapatok partra szállnak a Balkánon, és megindulnak észak felé, úgy megakadályozzák a szovjet terjeszkedést Európában. Hogy a partraszállás és a második front megnyitása ne a Balkánon, hanem Franciaországban történjen, 1943 folyamán fokozatosan meggyőzte az amerikai elnököt, Franklin D. Rooseveltet. Így a balkáni partraszállás mellett érvelő Winston Churchill angol miniszterelnök 1943-ra egyedül maradt. Az 1943. augusztus 17-24 között megrendező Quadrant-konferencián (Quebec) Churchill igyekezett meggyőzni Rooseveltet arról, hogy az olaszországi eseményeket kihasználva további hadműveleteket végezzenek a térségben.[2] Ez azonban az amerikai elnök ellenállásába ütközött, aki a hadműveletek északnyugat-európai koncentrálása mellett érvelt.[3] Végül a két fél megegyezett a második front franciaországi megnyitásában, de Churchill ekkor még nem mondott le a balkáni partraszállás megvalósításáról.

A Teheráni konferencián (1943. november 28. – december 1.) találkoztak először a Szövetségesek kormányfői. Churchill utoljára vetette fel Sztálin és Roosevelt előtt a balkáni partraszállás lehetőségét, de ismerve tárgyalópartnerei álláspontját a kérdésben, már a franciaországi partraszállás mellett, mint másik eshetőséget említette meg, fő érvként felhozva mellette Tito partizánmozgalmának támogatását a Balkánon, aki „számos német hadosztályt tartott fel”, és sokkal többet tett a Szövetségesek győzelméért, mint Mihajlovics.[4] Roosevelt egyértelműen Sztálin mellé állva kijelentette, hogy a balkáni ellenállási mozgalmak, melyek alapvetően az angolok által voltak támogatva és ellenőrizve, valójában nem az amerikai-angol szövetség eredménye.[5] Ezzel is nyilvánvalóvá vált, hogy a balkáni partraszállás érve mellett egyedül Churchill állt, és minden igyekezete a második front keletre helyezésével kapcsolatban kudarcba fulladt. Mikor elvetették a balkáni partraszállást, a három kormányfő kötelezettséget vállalt arra, hogy Tito partizánjait utánpótlással, felszerelés szállítással a legnagyobb mértékben támogatni fogja.[6]

Sztálin és Roosevelt végül rábeszélte Churchillt a normandiai partraszállás elfogadására, mely hadműveletnek az Overlord (Hűbérúr) nevet adták. Az angol miniszterelnök engedett, holott tudta, hogy a második front Nyugat-Európába való helyezésével Sztálin távol akarja tartani az angolszász erőket Európa keleti részétől.[7] Sztálin vállalta, hogy az Overlord megindításával párhuzamosan a Szovjetunió támadást indít a keleti fronton, hogy megakadályozzák a német haderők átszállítását a nyugati frontra.[8] Sztálin a front áthelyezéséért cserébe kötelezettséget vállalt arra, hogy az európai háború befejezése után, miután jelentős hadereje felszabadul a keleti fronton, hadba lép Japán ellen. E lépésért cserébe igényét fejezte ki a Kuril-szigetekre és Dél-Szaharinra.[9]

A konferencián a három kormányfő megegyezett abban, hogy katonai szempontból a legkívánatosabb az lenne, ha Törökország még 1943. év vége előtt belépne a Szövetségesek oldalán a háborúba.[10] Elfogadták továbbá, hogy ha Törökország belép a háborúba, és ezzel párhuzamosan megtámadná vagy hadat üzenne Bulgária, akkor a Szovjetunió azonnal hadiállapotba kerül Bulgáriával. Tudomásul vették emellett, hogy az Overlord hadműveletet 1944 májusában indítják meg egy franciaországi hadművelettel kapcsolatban (bár Churchill a hadművelet júniusi megindítása mellett érvelt, ebben is egyedül maradt Sztálinnal és Roosevelttel szemben).[11] Megállapodtak abba, hogy tekintettel a küszöbön álló európai hadműveletekre, ezentúl a három nagyhatalom vezérkarainak szoros érintkezésben kell maradniuk egymással, és hogy azoknak az ellenség megtévesztése céljából egy fedőtervet is ki kell dolgozniuk.[12]

A teheráni konferencia Magyarországra gyakorolt hatása a balkáni partraszállás elvetésében keresendő. A konferenciáig sikeresen erősítették azt a hiedelmet az angolszászok részéről a béketapogatózásokon keresztül és a nem hivatalos kapcsolatokon keresztül, hogy az angol-amerikai partraszállás a Balkán térségében várható.[13] Hogy a balkáni partraszállás el lett vetve, a magyar kormány 1943 decemberében értesült, amikor a stockholmi magyar követség tájékoztatta Ghyczy Jenő külügyminisztert; Magyarország szovjet érdekszférába került.[14] Vörnle János ankarai követ december 20-án megállapítja:

Kétségtelen, hogy Teheránból Sztálin távozott győztesként. Így magyarázom azt a nagy lelkesedést, amit a konferencia eredménye Moszkvában kiváltott, mert ott is – csakúgy, mint itt Törökországban – az a benyomás kerekedett felül, hogy az angolszászok Európát kiszolgáltatták a bolsevizmusnak.[15]

A teheráni konferenciát követően a magyar kormányban fokozatosan tudatosodott, hogy a kiugrási tárgyalások folytatásának érdekében a Szovjetunióhoz kell fordulni. Így Veress László 1944 februárjában Isztambulba utazott, ahol közölte az ottani angolokkal, hogy közvetítésükkel, vagy anélkül kapcsolatba kíván lépni a magyar kormány a Szovjetunióval a keleti fronton lévő magyar alakulatok kapitulációjának érdekében. Az angol-magyar rövidhullámú kapcsolat egészen a német megszállásig üzemelt, amelyen folyamatosan megbízható katonai és gazdasági adatokat továbbított Magyarország a Foreign Office felé. 1944 márciusában, néhány nappal a német megszállás előtt sor került az amerikai ejtőernyős misszió ledobására is, melyet a német megszállás hiúsított meg.

Bibliográfia

Levéltári anyagok

Állambiztonsági Történetek Levéltára, Pálóczi-Horváth György: Angol Hirszerzés a II. világháboru alatt, ÁBTL 4. 1. A – 3143.

MOL K 63, Politikai Osztály, 378 d. 32/1/A. Törökország, Ankara – Másolatok.

Felhasznált irodalom

Andor László-Surányi Róbert: Roosevelt-Churhcill, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999.

Barker, Elisabeth: British policy in South-East Europe in the Second World War, Barnes and Noble, New York, 1976. 116-117.

Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában, Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig, Osiris Kiadó, 2015.

Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink, A magyar külpolitika a hadba lépéstől a német megszállásig, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Egedy Gergely: Nagy-Britannia története, 1918-1990, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011.

Gilbert, Martin: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, Heinemann, Minerva, 1989.

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései, Második, Átdolgozott kiadás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Juhász Gyula   Magyarország nemzetközi helyzete és a magyar nemzeti élet, 1938-1944, in. Magyar Tudomány, 31 évf. (2.), pp. 89-104, 1986.

Sainsbury, Keith: Churchill and Roosevelt at War: The War They Fought and the Peace They Hoped To Make, New York University Press, New York, 1994.

[1] Pálóczi-Horváth György: Angol Hirszerzés a II. világháboru alatt, ÁBTL 4. 1. A – 3143, 79.

[2] Július 10-én megtörtént az angolszászok szicíliai partraszállása, július 22-én elfoglalták Palermot. Július 25-én III. Viktor Emánuel olasz király menesztette Mussolinit, majd Badoglio tábornagyot bízta meg kormányalakítással, akinek feladata a kapcsolatteremtés és a fegyverszünet megkötése volt a Szövetségesekkel. Erre 1943. szeptember 8-án került sor. Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink, A magyar külpolitika a hadba lépéstől a német megszállásig, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000. 277-278.

[3] Barker, Elisabeth: British policy in South-East Europe in the Second World War, Barnes and Noble, New York, 1976, 116-117.

[4] Gilbert, Martin: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, Heinemann, Minerva, 1989, 571-572.

[5] Sainsbury, Keith: Churchill and Roosevelt at War: The War They Fought and the Peace They Hoped To Make, New York University Press, New York, 1994, 45-46.

[6] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései, Második, Átdolgozott kiadás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983, 567.

[7] Egedy Gergely: Nagy-Britannia története, 1918-1990, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 80.

[8] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945, 567.

[9] Andor László-Surányi Róbert: Roosevelt-Churhcill, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999. 94-95.

[10] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945, 567.

[11] Gilbert, Martin: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, 593.

[12] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945, 568.

[13] Juhász Gyula   Magyarország nemzetközi helyzete és a magyar nemzeti élet, 1938-1944, in. Magyar Tudomány, 31 évf. (2.), pp. 89-104, 1986. 101.

[14] Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában, Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig, Osiris Kiadó, 2015. 49.

[15] Ankara, 1943. december 20. 198/pol.-1943. sz. jelentés, MOL K 63, Politikai Osztály, 378 d. 32/1/A. Törökország, Ankara – Másolatok. 689.