Lajos Edina: Az eutanázia külföldi tapasztalatai a pandémia korszakáig

  1. Bevezetés

A XIX. század második felében indult el a világ több országában az az orvosszakmai vita, mely az eutanázia megengedhetőségének kérdését járta körül. Simeon Richter „Természetes jog a természetes halálhoz” című 1903-as cikke – mely arról értekezik, hogy az orvos nem köteles minden esetben igénybe venni a modern eljárásokat és eszközöket, csak azért, hogy mindenáron meghosszabbítsa a beteg életét – még nagy vihart kavart. 1906-ban azonban az Ohio-i törvényhozás már egy olyan jogszabályjavaslatot tárgyalt, mely feljogosította volna az orvost arra, hogy a gyógyíthatatlan, szenvedő páciensét – további fájdalom okozása nélkül – megölje. Ugyan a náci Németországban eutanázia címén folytatott tömeggyilkosságok napvilágra kerülése az eutanázia-pártiak érveit egy időre háttérbe szorította[1], ám az 1950-es, 1960-as években feléledtek a szakmai viták, és egyre többen vélték úgy, hogy a halálos betegek szenvedéssel teli életének meghosszabbítása nem lehet az orvostudomány célja[2].

Eutanáziakérdésekben az Amerikai Egyesült Államok és Hollandia alakított ki példaértékű gyakorlatot, majd idővel ennek megfelelő jogi szabályozást. Ebben a tanulmányban tehát egy rövid nemzetközi kitekintésre kerítek sort.

 

  1. Az Amerikai Egyesült Államok eutanáziagyakorlata

Az első nagy visszhangot kiváltó ügy Karen Ann Quinlan ügye volt 1975-ben. A 21 éves lánynak leállt a légzése. Orvosai újraélesztették, majd lélegeztetőgépre kapcsolták. Hamar kiderült, hogy csak mesterséges lélegeztetéssel tartható életben, ezért az apja kérte, hogy kapcsolják le a lányt a gépekről. Ezt az orvosok megtagadták. Az apa keresete folytán New Jersey Legfelsőbb Bírósága kötelezte a kórházat a gépek leállítására, ez meg is történt, Quinlan azonban elkezdett spontán módon lélegezni. Eszméletét ugyan nem nyerte vissza, de csak jóval később, 1985-ben halt meg, tüdőgyulladásban. A felsőbírósági döntés azért is tekinthető mérföldkőnek, mert kimondta: a magánélethez való jogból levezethető az életmeghosszabbító orvosi berendezések kikapcsolásának lehetősége.[3]

1967-ben dolgozta ki Luis Kutner ügyvéd az élő végrendelet (living will) jogintézményét. Az élő végrendelet lényege, hogy az egészséges és teljesen cselekvőképes egyén írásban nyilatkozik arról, hogy amennyiben gyógyíthatatlan beteg lesz, nem akarja, hogy életét különleges orvosi eszközök segítségével meghosszabbítsák. Először Florida államban – 1968-ban – foglalták törvénybe az élő végrendeletet, idővel azonban az összes tagállam intézményesítette az egyes beavatkozások visszautasításáról rendelkező nyilatkozatot, majd pedig a helyettes döntéshozó megnevezéséről szóló nyilatkozatot (health-care proxy). A Kongresszus egyúttal kötelezővé tette az egészségügyi szolgáltatók számára, hogy megfelelő módon tájékoztassák a betegeket arról, hogy jogukban áll ilyen jognyilatkozatot tenni. 1976-ban Kalifornia államban fogadták el a természetes halálhoz való jogról rendelkező törvényt (Natural Death Act), mely szerint, ha két orvos megállapítja valakiről, hogy gyógyíthatatlan, halálos kimenetelű betegségben szenved, akkor – feltéve, hogy teljesen cselekvőképes – kérheti, hogy hagyják abba az életmeghosszabbító kezeléseket. Később a többi államban is bevezették ezt a jogintézményt.[4]

1983-ban Nancy Cruzan közlekedési balesetet szenvedett, ennek következtében kómába esett, és csak mesterséges táplálással tudták életben tartani. A szülők három év múltán kérték az orvosoktól, hogy fejezzék be a mesterséges táplálást. Cruzan egy korábbi – még egészséges és cselekvőképes állapotában tett – nyilatkozatára hivatkoztak: egy beszélgetés során ugyanis azt közölte, hogy ha balesetben súlyosan megsérülne az agya, biztosan nem akarna tovább élni. A szülők ezt a nyilatkozatot tanúkkal is alá tudták támasztani, az orvosok ennek ellenére nem voltak hajlandók leállítani a mesterséges táplálást. Végül a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntött a szülők javára, és elrendelte a gyomorszonda kivételét. A felsőbíróság szerint a halálhoz való jog egyfajta szabadságjog, és nemcsak az életmeghosszabbító, hanem az egyszerű életfenntartó kezelések is visszautasíthatók. A bíróság ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az orvosi kezeléssel csak akkor lehet felhagyni, ha meggyőző módon sikerül bizonyítani, hogy a beteg akarata is erre irányult. Cruzan, miután kivették a gyomorszondát, 1990. december 26-án meghalt.[5]

A bírósági döntések következő csoportját azok jelentik, melyek az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséggel kapcsolatosak. A leghíresebb eset doktor Kevorkain nevéhez kötődik. A patológus orvos egy olyan gépet készített, mely gombnyomásra előbb kábítószert, majd halálos adagban mérget fecskendezett a beteg szervezetébe. Magát a szerkezetet a betegek hozták működésbe, ők nyomták meg a gombot, az orvos büntetőjogi felelőssége így sokáig fel sem merült, annál is inkább, mivel Michigan államban nem tiltották a törvények az öngyilkossághoz való segítségnyújtást. Kevorkian 1996-ig harmincnál is több beteget segített gépével a halálba. Közben keresetet nyújtott be Washington, majd New York államok ellen, annak megállapítását kérve a bíróságtól, hogy alkotmányellenes az a törvény, mely tiltja az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséget. A tagállami felsőbíróságok mindkét esetben arra a megállapításra jutottak, hogy a végstádiumú betegeknek jogukban áll orvosi segítséget kérni az öngyilkossághoz. A Legfelsőbb Bíróság azonban mindkét keresetet elutasította, egyúttal pedig kimondta, hogy az öngyilkossághoz való jog nem alkotmányos jog. Kevorkian ezt követően határozta el, hogy „eutanázia mártír” lesz: 1998-ban videóra vette, ahogy aktív eutanáziát hajt végre egy betegén. Az egyik tévécsatorna leadta adásában a felvételt. Másnap az államügyész emberölés miatt vád alá helyezte Kevorkiant, akit végül börtönbüntetésre ítéltek.[6]

A fentiek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tilos az aktív eutanázia, és tiltott az öngyilkosságban való orvosi közreműködés is. Csakhogy, a helyzet nem ennyire egyértelmű. 1994-ben Oregon államban – népszavazási kezdeményezésre – elfogadták a méltó halálról rendelkező törvényt (Death With Dignity Act), mely felhatalmazza az orvost, hogy halálos mérget adjon betegének, aki ezt felhasználva öngyilkosságot követhet el. A törvény számos garanciális szabállyal igyekszik a visszaélés lehetőségét kizárni. Így csak nagykorú, teljesen cselekvőképes beteg terjeszthet elő ilyen tárgyú kérelmet, előbb szóban, majd írásban is meg kell ismételnie, két kívülálló tanú előtt. Két orvosnak igazolnia kell, hogy a betegsége valóban gyógyíthatatlan. Ezt követően minden részletre kiterjedő tájékoztatást kell nyújtani a betegnek a betegségéről, a lehetséges kezelésekről, életkilátásairól. Csak ezt követően kerülhet sor az eljárásra, melynek során az orvos átadja a betegnek a kábító hatású szert és a halálos dózisú mérget. A törvény nem jogosítja fel az orvost az aktív eutanáziára.[7]

Egy viszonylag újabb fejlemény az, hogy 2008-ban Washington államban is népszavazáson szentesítették azt a törvényt, mely szerint azok a betegek, akiknek hat hónapnál több már nincs hátra az életükből, kezelőorvosuktól halálos hatású gyógyszert kérhetnek.[8]

Összességében tehát elmondható az amerikai gyakorlatról, hogy a gyógyíthatatlan betegek – meghatározott feltételek mellett – visszautasíthatják az életfenntartó és az életmeghosszabbító kezeléseket. Ilyen tartalmú kérést csak teljesen cselekvőképes személy terjeszthet elő. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kérésnek megfelelően informált betegtől kell származnia, vagyis ebben a vonatkozásban is érvényesülnie kell az orvos és beteg közötti viszonyt általában véve meghatározó elvnek, a „tájékozott beleegyezés” elvének (informed consent).[9] Fontos az is, hogy az orvos aktív eutanáziát nem hajthat végre. Az öngyilkosságra nincsen alkotmányos alap, ám azt a tagállami törvényhozásra bízzák, hogy engedélyezik-e az öngyilkossághoz való orvosi segítségnyújtást.[10]

 

  1. Eutanázia az Egyesült Királyságban

Az Egyesült Királyságban született ugyan néhány törvényjavaslat az eutanázia tárgykörében, ezeket azonban rendre elutasították. Ezek helyett a bírói esetjog alakította az eutanázia gyakorlatát.

1992-ben Nigel Cox reumatológus méreginjekcióval megölte 70 éves betegét, aki rendkívüli fájdalmakkal járó reumás lázban szenvedett. Cox doktort börtönbüntetésre ítélték.[11]

1989-ben a 18 éves Anthony Bland egy futballmeccsen balesetet szenvedett, agya súlyosan károsodott, és mély kómába esett. Három éven át mesterségesen táplálták, ám állapotában nem következett be javulás. Ekkor az orvosok – a szülők beleegyezésével – abba akarták hagyni a mesterséges táplálást, melyhez végül 1993-ban adta meg az engedélyt a bíróság. Az ítélet kimondta, hogy az orvosokat nem az ölési szándék vezeti, hanem a beteg érdekében, a beteg feltehető kívánságát teljesítve akarnak eljárni. Abba lehet hagyni a visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett beteg életfenntartó kezelését, hiszen ez a beteg érdekében történik. Ez a bírói döntés egyúttal azt is egyértelművé tette, hogy az orvosok csak úgy szüntethetik meg a beteg életfenntartó kezelését, ha azt a bíróság engedélyezi.[12]

A Dianne Pretty v. Director of Public Prosecution ügy egy sajátos alaphelyzetből indult. A mozgásképtelen – önkezével életét kioltani nem képes – végstádiumú beteg azzal a kérelemmel fordult az ügyészséghez, hogy előre biztosítson büntetlenséget férjének arra az esetre, amikor az majd őt a halálba segíti. Az ügyészség elutasította a kérelmet. Pretty asszony arra hivatkozással nyújtott be keresetet, hogy a vádhatóság megsértette az élethez való jogát, ugyanis megakadályozta annak eldöntésében, hogy meddig kíván élni és miként kíván meghalni. A Lordok Háza 2001-es ítéletében arra a következtetésre jutott, hogy a felperest ez a jog nem illeti meg, így az ügyészség nem követett el jogsértést. Pretty asszony ezt követően az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, és azzal érvelt, hogy az emberhez méltó halálhoz való jog korlátozásával az Egyesült Királyság több ponton is megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, így megsértette az élethez való jogot, a magánélethez tiszteletben tartásához fűződő jogot, a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, a lelkiismeretei és vallásszabadsághoz való jogot, valamint a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát. A strasbourgi bíróság a 2002-ben hozott határozatában úgy ítélte meg, hogy az Egyesült Királyság nem követett el egyezménysértést, így a kérelmező élethez való jogát sem sértette meg. Az indokolás szerint az élethez való jog nem foglalja magában a halálhoz való jogot, „ezért nem vezethető le belőle a más személy keze általi, sem az állam segítségével történő elhalálozáshoz való jog”.[13] Vagyis, az államnak nincsen semmiféle kötelezettsége arra nézve, hogy törvényben biztosítson büntetlenséget olyan személyeknek, akik a gyógyíthatatlan betegnek nyújtanak segítséget az öngyilkosságban. A strasbourgi bíróság ugyanakkor rámutatott arra is, hogy napjainkban jelentős változások történnek az emberi jogok értelmezése terén, és egyre több állam a korábbinál szélesebb körben engedi érvényesülni a betegek önrendelkezési jogát.[14]

 

  1. Az Emberi Jogok Európai Bírósága

 

A globalizáció[15] természetesen témánkra is komoly kihatással bír. Ez jelenti részben az érintettek eutanáziás célú információgyűjtését és utazásait – és természetesen a jogérvényesítő fórumok nemzetközivé válását is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint – miként az a Pretty ügyben hozott ítéletből kiderül – számolni kell azzal, hogy a halálos betegek önrendelkezési jogának értelmezési keretei már az egészen közeli jövőben szélesedni fognak. Tény, hogy az 1990-es évek végén az Európa Tanács keretei között több olyan dokumentum is született, mely e kérdés megítélésénél támpontul szolgálhat.

1997-ben Oviedóban fogadták el az emberi jogok és a biomedicina kapcsolatát tárgyaló egyezményt.[16] Az egyezmény kimondja, hogy egészségügyi beavatkozás csak a megfelelően tájékozott személyen hajtható végre, és csakis akkor, ha az illető ahhoz a tájékoztatást követően a beleegyezését adta.[17]

A Parlamenti Közgyűlés a 779 (1996) számú ajánlásában arra mutatott rá, hogy az orvostudománynak nem lehet kizárólagos célja az élet minden áron való meghosszabbítása, ezzel egyenértékű célként kell kezelni a szenvedések, a fájdalom enyhítését is. Az 1418 (1999) közgyűlési ajánlás a halálos betegeket és a haldoklókat megillető tisztelettel és védelemmel foglalkozott. Ez – hangsúlyozta a dokumentum – „olyan kötelezettség, mely az ember méltóságának az élet végéig tartó sérthetetlenségéből fakad”, és a gyakorlatban olyan körülmények biztosítását jelenti, „melyek között embertársaink méltó körülmények között halálozhatnak el”.[18] Az ajánlás szerint a részes államok tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a haldoklással járó szenvedés, a magárahagyottság érzése, a szorongás a minimális legyen. Ehhez megfelelő eszközként a hospice szolgálatok elterjesztését javasolja. Emellett felhívja arra is a figyelmet, hogy a végstádiumú betegeket nem szabad akaratuk ellenére gyógykezelésben részesíteni, ugyanakkor biztosítani kell azt is, hogy a betegek az ezzel kapcsolatos döntésüket mindenféle befolyástól mentesen hozhassák meg. Az ajánlat leszögezi azt is, hogy a haldoklók, végstádiumú betegek életének más általi kioltását változatlanul tiltott cselekményként kell kezelni. Nem szabad megengedni azt, hogy a betegek életük kioltására irányuló óhaja olyan cselekményekhez szolgáltasson jogalapot, melyek „a halál beálltának előidézésére irányulnak”.[19] Ezek az elvárások a betegek élethez való jogából vezethetők le.

 

  1. Az eutanázia megítélése Hollandiában

Hollandia – a közvélekedéssel ellentétben – nem legalizálta az eutanáziát, egy sajátos megoldással azonban büntetlenséget biztosítanak a segítő, közreműködő orvosok számára. A büntető törvénykönyv szerint mind az aktív eutanázia, mind az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség bűncselekmény, mely tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Egy 1984-es felsőbírósági döntés, majd a bírósági gyakorlat azonban kidolgozta a kimentési okok rendszerét, melyet 1993-ban a holland parlament irányelvbe foglalva tett közzé. A legfontosabb szabály az, hogy az eutanáziát mindenképpen be kell jelenteni a hatóságoknak. Utóbb be is iktatták a büntető kódexbe azt a szakaszt, mely a büntetés elmaradását biztosítja, feltéve, hogy az eutanázia végrehajtása során betartanak bizonyos szabályokat.[20]

A legfontosabb szabály, hogy az eutanáziát csak a beteg kifejezett kérésére lehet végrehajtani. Az eutanázia azonban olyan betegen is végrehajtható, aki már nincsen döntésképes állapotban, élő végrendelet formájában, a jövő nézve ugyanis bárki rendelkezhet ezzel kapcsolatosan. Sok holland él is ezzel a lehetőséggel, egy plasztikkártyát (ennek közkeletű neve: a „könnyű halál hitelkártyája”) hordanak a nyakukban, mely egy felszólítást tartalmaz az orvosnak címezve: amennyiben a kártya tulajdonosa olyan szellemi vagy testi állapotba kerül, melyből az emberi méltóságot biztosító gyógyult állapot már nem elérhető, akkor hajtsanak végre rajta eutanáziát. A holland kormány tanácsadó testületeként működő Egészségügyi Tanács kiadott egy állásfoglalást, mely szerint elfogadható a 16 és 18 év közötti kiskorú kérésére végzett eutanázia, még akkor is, ha a szülők kifejezetten tiltakoznak az ellen. Valójában azonban a 12 és 16 év közötti kiskorúakon is végrehajtható az eutanázia, még a szülők tiltakozása ellenében is, feltéve, hogy az orvos úgy ítéli meg, hogy a gyermek, ha életben maradna, súlyosan károsodna.[21] Közvéleménykutatásokból tudható, hogy a hollandok hetven százaléka egyetért ezzel a gyakorlattal.[22] 2006-ban kiterjesztették az eutanázia lehetőségét a súlyos fejlődési rendellenességgel született újszülöttekre, esetükben azonban – értelemszerűen – szükség van a szülők hozzájárulására.

Visszatérve a büntetlenséget biztosító okokhoz, az orvosnak meg kell győződnie, hogy a beteg tisztában van a betegsége természetével és életkilátásaival, és hogy ezek ismeretében valóban meg akar halni. Az eutanáziát minden esetben a betegnek kell kezdeményeznie, élő végrendelet formájában vagy személyesen, de ez utóbbi esetben a kérését meg kell ismételnie. Feltétel, hogy a beteg szenvedése – fizikai és lelki értelemben – elviselhetetlen legyen, a szenvedés enyhülésére pedig ne legyen semmiféle remény. Nem elvárás tehát a beteg terminális állapota, ezért az eutanázia végrehajtható a nem halálos betegségben (például Alzheimer-kórban) szenvedőknél is, feltéve, hogy testi és szellemi szenvedésük tűrhetetlen. Az eutanáziát csak orvos végezheti el, előtte azonban köteles konzultálni egy másik, független orvossal. Az eutanáziát éppen olyan szakmai gondossággal kell végrehajtani, mint bármilyen más orvosi beavatkozást. Az eutanázia tényét közölni kell a hozzátartozókkal, kivéve, ha a beteg ezt kifejezetten megtiltotta.[23]

Az eutanáziát végrehajtó orvosnak egy – a halottkémnek megküldendő – jelentésben kell részleteznie, hogy a fenti követelményeknek miként tett eleget. A jelentés egy speciális, regionális szinten működő bizottság elé kerül. A bizottság háromtagú, egy jogászból, egy orvosból és egy erkölcsteológusból áll, döntését egyszerű többséggel hozza. Ha a bizottság a jelentést elfogadja, az orvos ellen meg sem indítják a büntetőeljárást. Amennyiben azonban a bizottság úgy ítéli meg, hogy az orvos nem a szabályok szerint járt el, tájékoztatják az illetékes ügyészt, aki adott esetben dönthet a vádemelésről.[24]

A Legfelsőbb Bíróság az eutanázia megengedhetősége kapcsán azzal érvelt, hogy az orvos egyszerre nem képes teljesíteni kétféle, egymással ellentétes tartalmú kötelezettségét: vagy csillapítja a beteg fájdalmát és tiszteletben tartja önrendelkezési jogát, vagy mindenáron megőrzi az életét. Ez a súlyos dilemma csak úgy oldható fel, ha a vis maior elve érvényesül: az elviselhetetlen testi és lelki szenvedéseknek kitett betegen eutanáziát végrehajtó orvos szükséghelyzetben cselekszik, ezt pedig a büntetőkódex büntethetőséget kizáró okként szabályozza.[25]

Hollandiában teremtették meg tehát a világon először az eutanázia jogi kereteit, és kétségkívül itt a legelfogadottabb is. Éppen emiatt sokan mintaként tekintenek a holland megoldásra, mások pedig úgy vélik, hogy az ott tapasztaltak alapján – pro vagy kontra – mindenféle általánosítható következtetések vonhatók le.

1991-ben a holland államügyész kezdeményezésére egy bizottság alakult, abból a célból, hogy felmérjék az eutanázia gyakorlatát. 1991 szeptemberében tették közzé az úgynevezett Remmelink-jelentést. Eszerint évente kilencezer körül van az eutanázia kérések száma, ennek azonban alig egyharmadát teljesítik, a fennmaradó esetekben más módon próbálják enyhíteni a testi és lelki szenvedést. A vizsgálat alá vont időszakban bekövetkezett halálesetek 38 százalékában történt olyan orvosi beavatkozás, mely siettethette a beteg halálát. Ebből 17,8 százalékot tettek ki azok az esetek, amikor a fájdalomcsillapítás érdekében nagy dózisban adagolták az ópiátokat. Az esetek 17,5 százalékában olyan kezeléseket hagytak abba, melyek meghosszabbították volna a beteg életét. 1,8 százalékban került sor aktív eutanáziára (ez évi 2300 eset volt), 0,3 százalék (évi 400 eset) volt az asszisztált öngyilkosságok aránya, végül az esetek 0,8 százalékában (évi 1000 eset) a beteg kifejezett nyilatkozata nélkül került sor aktív eutanáziára. Az eutanáziakéréseknek alig tíz százalékában jelölték meg hivatkozási okként a tűrhetetlen fájdalmat. A legtöbben az emberi méltóság elvesztésére, az emberhez méltatlan vegetálásra (57 százalék), illetve a kiszolgáltatottság érzésére és a másoktól való függés elviselhetetlenségére (33 százalék) hivatkoztak.[26]

A Remmelink-jelentés egy fontos tanulsága volt, hogy bár a holland szabályozás és gyakorlat szerint az eutanáziához mindenképpen szükség van a beteg kifejezett kérésére, ez azonban az esetek egy jelentős részében (ezer eset) elmaradt. Ez rendszerint akkor történt, amikor a beteg már nem volt olyan állapotban, hogy meg lehetett volna kérdezni, ám az orvos úgy ítélte meg, hogy a szenvedések elviselhetetlenek és nem is csillapíthatók semmilyen módon. Az ezer eset 83 százalékában az orvos konzultált a hozzátartozókkal, nővérekkel, más orvosokkal, ám a fennmaradó mintegy százhetven esetben az orvos nem egyeztetett senkivel. Az eutanáziagyakorlatok kritikusai előszeretettel idézik ezeket az adatokat. A holland társadalom a beteg önrendelkezési jogára hivatkozással tartja elfogadhatónak az eutanáziát, ám nagyon úgy tűnik – magyarázzák az eutanáziaellenes szakemberek –, hogy ez a jogintézmény nem a beteg döntési szabadságát terjesztette ki, hanem az eddigieknél is nagyobb hatalmat adott az orvosok kezébe.[27]

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy még orvosi körökben sincs egységes álláspont arra nézve, mely betegségek szolgálhatnak alapul az aktív eutanáziához. Szélsőséges példaként említhető a Fall Chabot ügy, melyben a bíróság a depressziót elfogadható alapnak nyilvánította.[28]

 

  1. A holland mintát követő országok eutanáziagyakorlata

Belgiumban a holland minta nyomán fogadták el 2002-ben azt a törvényt, mely a tizennyolcadik életévüket betöltött betegek számára engedélyezi az önkéntes eutanáziát. Vagyis: míg Hollandiában nem legalizálták az eutanáziát, addig ezt a belga törvényhozás 2002-ben megtette. A belga szabályozás jóval bonyolultabb eljárást ír elő, jóval szigorúbb feltételek mellett engedélyezi csak az eutanázia végrehajtását. Csak a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, reménytelen állapotú, elviselhetetlen szenvedéseket kiállni kénytelen személyek kérhetik az eutanáziát, asszisztált öngyilkosságra – szemben a holland megoldással – nincsen lehetőség.[29]

Eutanázia alatt a belga jog azt a szándékos cselekményt érti, mellyel az orvos véget vet a beteg életének. Az eutanáziát végrehajtó orvos akkor élvez büntetlenséget, ha meggyőződik arról, hogy betege nagykorú, teljesen cselekvőképes, gyógyíthatatlan betegség vagy súlyos baleset miatt állandó testi vagy lelki szenvedésnek van kitéve, állapota orvosi szempontok alapján reménytelennek tekintendő, és az eutanáziát szabad akaratából, mindenféle külső befolyástól mentesen kérte. A kérelmet a betegnek saját kézzel írt és aláírt okiratban kell előterjesztenie. Amennyiben a beteg állapota folytán erre már nem képes, akkor egy általa kijelölt nagykorú személy írhatja meg a kérelmet, feltétel azonban, hogy ennek a helyettes döntéshozónak nem származhat anyagi haszna a beteg halálából.[30]

Az eutanázia végrehajtása előtt a beteget részletesen tájékoztatni kell az állapotáról, az esetleges kezelési lehetőségekről, életkilátásairól. Ezt követően a kezelőorvosnak konzultálnia kell egy másik, az esettől független szakorvossal. A beteget a konzulens orvos is megvizsgálja, és leginkább arra kell fókuszálnia, hogy a beteg szenvedése valóban elérte-e az elviselhetetlenség szintjét. A kezelőorvos ismerteti a konzulens szakvéleményét a beteggel, és ha a beteg ezt kívánja, köteles a beteg hozzátartozójával is beszélni. Amennyiben az orvosok véleménye szerint a beteg halálára belátható rövid időn belül még nem lehet számítani, úgy a kezelőorvos további konzultációt köteles folytatni, ezúttal egy pszichiáterrel vagy egy patológus orvossal. Nem végstádiumban lévő beteg esetében az eutanáziát legkorábban a beteg erre irányuló kérelmét követő egy hónap elteltével lehet elvégezni.[31]

A belga jog is ismeri az élő végrendelet intézményét: nagykorú, teljesen cselekvőképes személy írásban kérheti a jövőre vonatkozóan, hogy amennyiben súlyos, a diagnózis szerint gyógyíthatatlan halálos betegségben szenved, akkor hajtsák végre rajta az eutanáziát. A nyilatkozatot ötévente meg kell ismételni, ugyanis csak akkor vehető figyelembe, ha az a halálos betegség diagnosztizálását megelőzően készült, de öt évnél nem régebben.[32]

Az orvos nem köteles végrehajtani az eutanáziát, de köteles az eutanázia iránti kérelmet egy, a beteg által megjelölt orvoshoz továbbítani. Miután az orvos elvégezte az eutanáziát, a beteg halálát követően, de legfeljebb négy napon belül, jelentést kell tennie egy speciális bizottságnak. A bizottság tizenhat tagból áll, tagjai közül négy gyakorló orvos, négy orvosegyetemi tanár, négy jogász, négy pedig a halálos betegekre szakosodott pszichiáter. A bizottság a jelentés alapján dönt – annak benyújtásától számított két hónapon belül – arról, hogy az orvos a jogszabályban írtak szerint járt-e el az eutanázia végrehajtása során. A bizottság többségi döntést hoz, amennyiben a tagok kétharmada szerint az orvos nem tartotta be az előírásokat, az iratokat megküldik az ügyésznek, aki dönt a büntetőeljárás megindításáról.[33]

Luxemburgban 2008 óta hatályos az a törvény, mely lehetővé teszi az eutanáziát és az orvos által asszisztált öngyilkosságot. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan állapotba került betegek terjeszthetnek elő kérelmet, feltéve, hogy szenvedésük már elviselhetetlen. A kérelmet egy háromtagú bizottság vizsgálja meg, és a betegnek a kérelmet az engedélyezés előtt még egyszer meg kell ismételnie.[34]

Svájcban és Svédországban is engedélyezett az eutanázia, értve ez alatt a kezelés megszüntetését és a halálos szer átadását is. Halálos injekciót nem adhat be az orvos, de átadhat a betegnek olyan szert, mely – ha azt a beteg beveszi – elkerülhetetlenül halálhoz vezet. Svájcban 1998 óta működik a Dignitas nevű szervezet, mely halált okozó tablettát ad a gyógyíthatatlan betegeknek.[35]

A világjárvány okozta tragikus események és tapasztalatok talán az elemzett országokban is átgondolásra ösztönzik a döntéshozókat az eutanáziával kapcsolatban.[36]

 

[1] Jobbágyi Gábor: Az élet joga. Budapest, Szent István Társulat, 2004., 286.

[2] Németországban a valódi alkotmányjogi panasz, így lényegében minden, az élethez való jog mentén ide tartozó ügy alkotmánybírósági megtámadhatósága jelentősen árnyalná a kérdéskört. Vö. Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti szemle, 21 : 2 pp. 3-14. ,(2020) Arató, Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, Magyarország : HVG-ORAC (2019) 502-515.

[3] Jobbágyi 2004, 286.

[4] Jobbágyi 2004, 287.

[5] Jobbágyi 2004, 287.

[6] Jobbágyi 2004, 287–288.

[7] Jobbágyi 2004, 288.

[8] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[9] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[10] Jobbágyi 2004, 288.

[11] Jobbágyi 2004, 291.

[12] Jobbágyi 2004, 291.

[13] Jobbágyi 2004, 292.

[14] Jobbágyi 2004, 292.

[15] Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle,  21 : 4,  (2020), 112-116.

[16] 2002. évi  VI.  törvény az  Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és   méltóságának   a   biológia  és   az   orvostudomány alkalmazására   tekintettel  történő  védelméről   szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezménye: Az  emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az Egyezménynek  az  emberi  lény  klónozásának   tilalmáról szóló,  Párizsban,  1998. január  12-én  kelt  Kiegészítő Jegyzőkönyve kihirdetéséről.

[17] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 9.1.

[18] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 9.1.

[19] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 9.1.

[20] Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába. Budapest, Medicina, 2006, 424.

[21] Magyarországon ez álláspontom szerint elképzelhetetlen lenne; a gyermek esetleges tragikus betegsége és érett gondolkodása esetén is számos visszaélésre adna okot. Vö. Arató, Balázs: A szakértői tevékenység jogi szabályozása, In: Sófi, Gy; Fodor, M Igazságügyi gyermekpszichiátria, Budapest, Magyarország : Oriold és Társai Kiadó, (2014) pp. 21-30.

[22] Henk Ten Tave: Érvek az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legalizálása mellett és ellen. 2003. 4.

[23] Kovács 2006, 425.

[24] Tave 2003, 5.

[25] Kovács 2006, 426.

[26] Kovács 2006, 428.

[27] Kovács 2006, 428-429.

[28] Jobbágyi 2004, 290.

[29] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[30] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[31] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[32] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[33] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[34] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[35] Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában. Tettesség, részesség, önrendelkezés. Állam- és Jogtudomány. 57. évf. 4 (különszám). sz. (2016.) 120-134. 124.

[36] Vö. Simicskó István: Állami kompetenciák világjárvány kezelésére, KÖZELÍTÉSEK. NEGYEDÉVES INTERNETES FOLYÓIRAT 7 : 3 pp. 91-97. , 7 p. (2020)