Kategória: Esszék

Nem tűnik véletlennek, miért is 1534-ben alapította Loyolai Ignác Jézus Társaságát, vagyis a jezsuita rendet. A reformáció már rohamosan terjedt Európában, s a katolikus egyház még mindig nem vette észre az idők jeleit – vagyis a változás szükségességét. Loyolai Ignác ellenben igen. A rend olyan fegyelmet kívánt meg tagjaitól, amit az egyház papjai régen elfelejtettek.

A szigorú szabályok azonban nem nyomták el a rend tagjait, hanem ellenkezőleg: olyan mértékű önképzésbe és művelődésbe kezdtek, ami példátlannak számított az addigi szerzetesrendek tekintetében. A rend tagjai olyan színvonalú műveltségre tettek szert, amit önzetlenül készek voltak tovább adni, s a jezsuita rend egyik fő missziójává az oktatás vált.

Ahogyan a reformáció megváltoztatta Európa vallási arculatát, a jezsuiták is megváltoztatták a kora újkorig tartó hagyományos, skolasztikus tanítási rendszert. Mit is jelentett ez utóbbi? A skolasztikus tanítási rendszer a szigorú logikát, a formális struktúrákat és a tekintélyelvűség tiszteletben tartását erőltette. Főleg a középkori, egyházi iskolákban és egyetemeken alkalmazták. A tananyagot elsősorban a keresztény dogmák és az arisztotelészi filozófia jelentette. Merev, tekintélyalapú rendszerről van szó, ahol a vitának, a szubjektivitásnak vagy a kritikai gondolkodásnak nem volt helye. Ezt szerette volna megváltoztatni Loyolai Ignác.

Az ignáci pedagógia Istenből indul ki: ezt nem lehet elvitatni egyetlen egyházi nevelési intézménytől sem. A sarokpont tehát a legmagasabb rendű tárgy volt, amivel az emberi tudat csak foglalkozhat (hogy egy hegeli gondolatot citáljak): „mi más lehetne nagyszerűbb gerince egy pedagógiai rendszernek, mint Isten létezése és az Ő jelenléte életünkben és a világban?”

A jezsuita nevelő Isten jelenlétét keresi-keresteti a megismerhető (!) világ kifürkészhető jelenségeiben és részleteiben. A cél a teremtett világ megismerésére irányul, nem hagyva figyelmen kívül a tanulóban a tudásvágy felébresztését. Korántsem az egyházi dogmák és a latin létige ragozásának bebifláztatására kell gondolnunk – sokkal inkább egy szubjektív és barátibb kapcsolatra a tanuló és a tananyag között. Ez a felfogás nem felejtkezik meg arról a nyitottságról sem, amivel a kultúrát kívánja interakcióba léptetni a hittel.

Ahogy a jezsuiták másik fő küldetése, a missziós tevékenység mind az „elreformált”, mind pedig a világ még kereszténységtől érintetlen területein, úgy a nevelésben is nagyon fontos volt az evangelizációs attitűd, a hitre nevelés, vagyis az apostoli munka.

Isten szeme a Biblia szerint tízezerszer fényesebb a Napnál, így mindent lát, s mindenkit ismer. A jezsuita pedagógia másik alapvetése épül erre a kapcsolatra. Ahogy tehát Isten mindannyiunkkal törődik, úgy törődik a jezsuita nevelő is minden egyes tanulójával, és az úgynevezett cura personalis jegyében jár el: s az egyén képességeit, illetve személyiségének sajátosságait figyelembe véve fejleszt és ér el eredményeket. Az iskolában azonban nem kívánja lezárni ezt a folyamatot, hanem ahogyan a rend tagjai maguk is vallják, egy egész életre szólónak kell lennie a művelődésnek. Tehát, aki jezsuita iskolában végzett, az soha nem végez a tanulással.

Nem lehet vitás az sem, hogy ha az ember igazán szabaddá szeretne válni a világi hívságoktól, akkor az ignáci értelmezésben magára Istenre kell szabad akaratából igent mondania. Ez Krisztus tanításában is tetten érhető, amikor azt tanítja, hogy aki evilági életét meggyűlöli, elnyeri az (örök) életet. Talán ez a legnagyobb felelősséggel járó része a jezsuita nevelésnek. Rádöbbenteni a diákot, hogy a világ dolgai között hiába keresi az igazi boldogságot és az igazi szabadságot, mivel az csak Jézus követésével érhető el. Nagyon nehéz lehet kialakítani ezt az attitűdöt, mert ehhez nem biztos, hogy elegendő bemutatni az Úr életét és tetteit, vagy bebizonyítani azt, hogy a Biblia tévedhetetlen az életvitelre vonatkozóan. Fel is kell ismertetni a tanulókkal azt, hogy ez valóban így van, s az ő életükben is felszabadulást jelent Isten követése. Ehhez számos egzisztenciális határélményt kell átélnie a növendéknek, s még akkor sem biztos, hogy mindvégig ki fog tartani, mert csak azok üdvözülnek, akik mindvégig kitartanak. Az egyszeri szabad igenlésben tehát állhatatosnak kell lenni, mert az Írások szerint, aki egyszer megtér, ám visszaesik a bűnös, istentelen életbe, az hasonlatos a disznókhoz, akik lefürödtek ugyan, de újra elkezdtek dagonyázni.

Neveléssel elérni az Istennek tetsző, s egyben kitartó életvitelt nagyon nehéz. A nevelő itt egyfajta apostolként lép fel, aki mindhalálig felelős a nyájért. Az igazi apostolságot azonban a hit szerint megsegíti a Szentlélek, ezért egy felkészült apostol Isten közvetlen segítségére is számíthat a nehéz munkában. A jezsuita szabadság azt jelenti, hogy meg kell megszabadítani az elmét az előítéletektől és a szűklátókörűségtől, ezért a kritikai gondolkodáshoz nagy ismeretanyag átadása szükséges, mert enélkül a több nézőpont tudatos megfontolása és a helyes válaszok, válaszutak kiválasztása sem lesz lehetséges. A jezsuita nevelés kiindulópontja Isten, úgy az iskola középpontjában pedig Krisztus áll: a cél a krisztusi életre való buzdítás, Jézus behívása az iskolába, ahol egyaránt jelenik meg barátként és vezetőként. Mindehhez lelkipásztorokra, imádságra és szentmisékre van szükség, melyeket a jezsuita iskolák biztosítanak is.

A sok ismeret átadása és az Istennek tetsző ember kialakítása azonban nem zárja le a jezsuita nevelést. Mint említettem, egész életre szóló tanulásban gondolkodnak, de hogy a szépen felnevelt, értékes emberek hasznosak is legyenek a társadalom számára, különös érzékenységet alakítanak ki bennük a közösség, s főleg a szegények iránt. A szegények és elesettek ezért folyamatosan részei az iskolai életnek, hogy az ott tanulók megismerjék és segítsék őket. A diákok folyamatosan részei az egyház életének is, részt vesznek annak tevékenységében, segítik és mozgósítják fiatalos energiáikat, bármilyen feladatról is legyen szó. Ha tehát azt vesszük, hogy a jezsuiták a kiváló emberek kinevelését célozzák meg, ezzel még nem teljes az igazság, ugyanis a végcél inkább a kiváló, közösségéért és környezetéért felelős, önfeláldozó és önzetlen emberek kinevelése, hiszen Krisztus sem tartotta meg magának az igazságot, hanem a közösségben hirdette és tettekre váltotta az evangéliumot.

Loyolai Ignác a teljesség igényével fordult az új pedagógia felé: szubjektívebb, emberközelibb, vallásosabb, meghittebb és bensőségesebb légkört teremtve az iskolában tanár–tanuló, tanuló–tanuló és iskola–világ viszonylatában, olyan embereket elengedve a világba, akik nemcsak kiválóak és Istennek tetszőek, hanem a világot is kiválóbbá tenni szerető és egész életükben evangelizáló, maguk is apostolokká váló emberekké teljesednek ki.

Az első Ratio Educationist Mária Terézia adta ki 1777. augusztus 22-én. A rendelkezés egy, a Magyar Királyságra vonatkozó átfogó tanügyi szabályzat, oktatási reform. Teljes címe magyarul: Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere. Az intézkedés a teljes magyarországi oktatásügy szabályozására volt hivatott, különös tekintettel az iskolatípusok és iskolafokozatok egységesítésére és tartalmi szabályozására. Szövegét Ürményi József dolgozta ki szakemberek segítségével. Az első Ratio Educationis a protestánsokra is kiterjedt, de ők a cikkelyeket csak korlátozottan tartották be. Nagy hatást gyakorolt a magyarországi iskolázástatás fejlődésére annak ellenére, hogy előírásait maradéktalanul szinte sehol sem tudták betartani.

Amikor Mária Terézia kiadta a Ratio Educationist, egy olyan lépést tett, amely hosszú időre meghatározta a magyar oktatás egész szerkezetét, köszönhetően felvilágosult nézeteinek. A rendeletet sokszor emlegetik úgy, mint valami nagyon száraz, hivatalos iratot, pedig ha az ember jobban belegondol, igazából egy óriási változás kezdete volt. Addig ugyanis az iskolák inkább az egyházak kezében voltak, mindenhol úgy tanítottak, ahogyan az korábban szokásban volt, és igazából nem nagyon volt semmiféle egységes elvárás vagy rendszer az egész oktatás mögött. Mária Terézia az oktatást állami feladatnak tekintette, az egyház csak az állam felügyeletével vehetett részt az oktatásban.

A Ratio Educationis közvetlenül csak a katolikus iskolák tanrendjét szabályozta, bevezetését a protestánsok elutasították. Arra hivatkoztak, hogy az ilyesfajta döntésekhez csak az egyházközségeknek van joguk. A rendelet a bevezetés sikerességétől függetlenül az oktatás minden területének fejlődésére nagy hatással volt.

A rendelet minden társadalmi osztályra kiterjedt, viszont a felsőbb oktatást a szegényebb körülmények között élő családok már nem tudták megfizetni. Mivel az állam eleinte semmilyen szerepet nem vállalt az iskolák fenntartásában, a népiskolák anyagi hátterét a települések finanszírozták, a gimnáziumokét és egyetemekét pedig alapítványok biztosították, ám az ott tanulni kívánóknak már tandíjat kellett fizetniük (ezt később II. József rendeletben vezette be). A Ratio Educationis éppen ezt szerette volna megváltoztatni: egy átfogó, minden részletre kiterjedő rendet teremteni. Az uralkodó úgy vélte, hogy egy jól működő oktatási rendszer előreviszi a birodalmat, javít a társadalom helyzetén, mert a diákok fogják a társadalmat alkotni a felvilágosodás szellemében, ez pedig javít a közjóléten is. A tankötelezettség Magyarországon a gyerekekre 6–12 évig vonatkozott, de általánosan kötelezővé csak később, az Eötvös József-féle népoktatási törvény tette. Mária Terézia korában általános szokás volt, hogy a kisgyermekek is segítettek a földeken vagy a házimunkában, így – legfőképp az idénymunkák idején – nem minden gyerek járt iskolába.

A rendelet bevezetésekor hangsúlyozták, hogy egy ország jóléte nagyrészt attól függ, hogyan nevelik a fiatalokat. Ez akkoriban nemcsak pedagógiai kérdés volt, hanem állami és politikai is. A korszak emberének fejében nagyon erősen ott élt a gondolat, hogy a jó alattvaló nemcsak dolgozik és adózik, hanem hűséges, erkölcsös, vallásos és megbízható is. Az előbb említett tulajdonságok nem veleszületett tulajdonságok, ezeket meg kellett tanítani. Ezen célok miatt kapott olyan nagy hangsúlyt az erkölcsi nevelés, a hitoktatás és az imák memorizálása. A korabeli mentalitás szerint az efféle „szívből jövő” tanulás formálja a jellemet.

Másik nagyon érdekes vonatkozása a rendeletnek, hogy mennyire komolyan foglalkozik Magyarország sokszínűségével. Ez nemcsak érdekes kulturális tény, hanem óriási gyakorlati kihívás is volt. Hiszen ha egy régióban valaki románul beszélt, máshol meg horvátul, megint máshol szlovákul, akkor egy egységes iskolarendszert nem lehetett csak úgy „ráhúzni” mindenkire. A Ratio Educationis ezért azt mondta, hogy ahol lehet, anyanyelven kell tanítani, mert úgy érthetőbb és könnyebben elsajátítható a tananyag. Ez a mai anyanyelvi oktatás előfutárának is tekinthető, még ha akkoriban a rendszer végső célja némileg más volt. Hiszen közben ott volt a birodalom nyelve, a német is, ami egyre inkább előtérbe került, főleg a hivatalnoki és katonai pályák miatt. A gyerekek nemcsak a saját nyelvükkel találkoztak, hanem szépen lassan megtanultak németül is, ami akkoriban komoly előnyt jelentett.

A rendelet legnagyobb vállalása azonban az volt, hogy teljesen új struktúrát vezetett be az iskolák számára. Ma már magától értetődőnek tűnik, hogy van alsóbb és felsőbb szintű oktatás, de akkoriban ez egyáltalán nem volt ilyen világos. A Ratio Educationis lépcsőzetesen építette fel a rendszert: alul voltak az anyanyelvi iskolák, ahol a gyerekek elsajátították az alapkészségeket: az olvasást, az írást, a számolást és a vallási ismereteket. Az iskolák különböztek attól függően, hogy faluban, mezővárosban vagy nagyvárosban működtek, hiszen másra volt szüksége egy falusi gyereknek és másra egy városinak. A városban például már a kereskedelmi élet miatt is fontos lett a német nyelv, így ott komolyabb hangsúlyt kapott, míg a faluban inkább a mindennapi élethez kapcsolódó gyakorlati tudást erősítették. A tanulókat differenciálták: az iskolák feladatává tették, hogy minősítsék és rangsorolják a diákokat. Ezt úgy oldották meg, hogy félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredményük alapján egy összesített érdemjegyet kaptak a tanulók. Ahogy a diákok haladtak előre, bekerültek a latin iskolákba, ahol már jóval komolyabb tanulás folyt. A latin nyelv nemcsak azért volt fontos, mert ez volt a kor műveltségi nyelve, hanem azért is, mert minden magasabb szintű tudomány és hivatalos irat ezen a nyelven készült. A gimnáziumokban klasszikus szerzőket is olvastak, logikát tanultak, és fokozatosan megismerték a természetrajzot, a földrajzot és a fizika alapjait is. A tanítás sokkal szabályozottabb volt mint korábban, nagyobb fegyelmet követelt, és egyre kevésbé az emlékezetre épült, hanem inkább az összefüggésekre. A rendszer csúcspontját az akadémiák és az egyetem jelentette. Az akadémiákon már filozófiai előadások voltak minden délelőtt és délután, szigorú órarendben – mintha mai egyetemi életet látnánk, csak éppen 18. századi módra. A diákok itt már valóban arra készültek, hogy jogászként, orvosként vagy papként dolgozzanak, ezért nagyon komoly képzést kaptak. Az államnak ez azért volt fontos, mert szüksége volt művelt tisztviselőkre, akik értenek a hivatali munkához és a birodalom működéséhez.

A városi iskolákból kikerült egy kerületi mintaiskola, amelynek az oktatási norma fenntartása (is) volt feladata a többi iskola számára, emellett pedig tanítókat is képeztek. Mindegyikben az ottani lakosság számára szükséges speciális tananyaggal, népiskoláknak is nevezték őket. Ezekben az oktatás anyanyelven folyt. Ekkor írták elő először Magyarországon a tankötelezettséget minden hatéves gyermek számára. Magasabb szintre a tanuló ettől fogva csak az előírt feltételek teljesítése után léphetett. A kisgimnáziumba például csak a tizedik életévüket betöltött, elemi osztályokat elvégzett (tehát írni, olvasni tudó) diákokat vették fel.

Ezt követte az öt évfolyamos gimnázium. Ennek első három évfolyama, a kisgimnázium, a latin grammatikát tanította, az ezután következő két évfolyamos nagygimnázium a retorikát és poétikát. Matematikát is tanultak, természetrajzot, Magyarország történetét és földrajzát, illetve németet. Érdekes, hogy a rendelet teljesen mellőzte a magyar nyelv oktatását. A tanítás nyelve, kivéve az alapszintű oktatást, a latin volt, a német nyelvet pedig kötelezően oktatandóvá tette. A középiskolai képzést két év bölcsészeti tanulmányok zárták, ennek sikeres elvégzése után lehetett tovább menni az egyetemre.

A tanárok szerepe szintén hangsúlyos része a rendeletnek. A Ratio Educationis kitér arra, hogy a tanítóknak megfelelő fizetést kell adni, mert ellenkező esetben nem lehet elvárni tőlük, hogy odaadással végezzék a munkájukat. Ez kifejezetten modern gondolatnak tűnik és megmutatja, hogy a királyi udvar valóban hosszú távon gondolkodott. Az iskolák élére vezetőket is kijelöltek, akik felügyelték, hogy minden az előírások szerint történjen. Ez tulajdonképpen a mai igazgatói és ellenőrzési rendszer elődje, csak sokkal központosítottabb formában.

A Ratio Educationis nem pusztán egy oktatási előírás volt, hanem egy nagyívű reformprogram, amely az egész országot érintette. Azért is tekintik nagyon jelentősnek, mert átgondoltan, logikusan építette fel a tanulás útját, és egyszerre próbálta összehangolni a társadalmi szükségleteket, a birodalmi érdekeket és a helyi sajátosságokat. Ma már nyilván teljesen máshogyan működik az iskolarendszer, de a gondolat, hogy az oktatás legyen átlátható, szervezett és mindenki számára elérhető, a 18. századból származik. A Ratio Educationis nemcsak a korszak egyik fontos dokumentuma, hanem olyan alapvetés, amely későbbi reformok egész sorának adott lendületet melyek nélkül valószínűleg sokkal lassabban alakult volna ki az az iskolarendszer, amelyet ma ismerünk.

Európa nyugati felén a 11. századtól kezdve sorra nyíltak meg az egyetemek: olyan híres intézményekről van szó, mint a bolognai, párizsi, salernói, padovai és az oxfordi univerzitások. Ezek az egyetemek általában uralkodói kezdeményezésre, pápai jóváhagyással keletkeztek. A Rajnától keletre ekkoriban még nem jellemző, hogy hasonló intézmények születtek volna, bár egy IV. László király által jegyzett, 1276-os oklevél, a nem sokkal korábban Csák Péter hadai által elpusztított, még III. Béla idején alapított veszprémi káptalani iskolát Studiumnak nevezi, ahol a hét szabad művészet mellett a jogtudományt is nagyon magas szinten oktatták.

A közép-kelet-európai régióban csak a 14. században alakulnak egyetemek (Prága, Krakkó, Bécs), térségünk tanulni vágyó diákjai számára az egyetlen út a peregrináció volt. Sajnos hazánkban egészen a Nagyszombati Egyetem 1635-ös alapításáig csak rövid életű egyetemkezdeményezések voltak. Érthető módon a legnépszerűbbek a közeli (Bécs, Krakkó) intézmények voltak, de szép számmal jártak magyarországi diákok itáliai, német, svájci és holland egyetemekre is. Különösen igaz volt ez a protestánsokra, akik előszeretettel kerestek fel német, holland és svájci protestáns egyetemeket. A legnépszerűbb ilyen intézmények Wittenbergben, Heidelbergben, Bázelban, Leidenben és Utrechtben voltak. A katolikus értelmiség/papság ezzel szemben leginkább Bécsben és Krakkóban, valamint az itáliai univerzitásokon, Bolognában, Padovában és Rómában próbált szerencsét. Fontos hozzátenni, hogy a korszakban egy ilyen út csak nagyon komoly anyagi ráfordítással volt lehetséges, az esetek többségében csak egyházi háttérrel, vagy egy nagyon gazdag mecénás támogatásával volt megvalósítható.

A továbbiakban három életutat, három híres kora újkori személyt szeretnék röviden bemutatni, akik valamely külföldi egyetemen tanultak, és az ott szerzett tudással a magyar tudományos élet meghatározó alakjaivá váltak: Verancsics Faustust, Szenczi Molnár Albertet és Apáczai Csere Jánost.

Verancsics Faustus 1551-ben született a dalmáciai Šibenik (Sebenico) városában, horvát származású, de Dalmáciában letelepedett, és ott a helyi dalmát városi előkelők közé beolvadt család sarjaként. Faustus nagybátyja, Verancsics Antal esztergomi érsek és magyar királyi helytartó volt. Apja, Mihály I. Habsburg Ferdinándnak és Szapolyai Jánosnak teljesített diplomáciai szolgálatot. A tízévesen árvaságra jutó Faustust nagybátyja, Antal nevelte Pozsonyban. Szülővárosának kettős anyanyelve, a horvát és az olasz mellé ekkor tanulta meg a magyart, a németet és a latint. 1568 és 1572 között a padovai egyetemen tanult. Ezután visszatért Magyarországra, 1579 és 1581 között Veszprém várkapitánya volt. A fontos végvárban fordult figyelme a mérnöki tudományok felé. Itáliai hadmérnökök munkáinak tanulmányozásával egy sor erősítést hajtott végre a veszprémi várban. Később diplomata volt Pozsonyban, Nagyszombatban, Bécsben. Felesége halála után, 1594-ben azonban megvált tisztségeitől.

Többnyelvűségének szintézise egy 1595-ben Velencében kiadott ötnyelvű (latin, olasz, német, horvát, magyar), 5 400 szót tartalmazó szótár, a Dictionarium quinque nobilissimarum Europae linguarum, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmatiae et Ungaricae. 1598-tól csanádi püspök volt, főpapi hivatását azonban nem tölthette be, mert egyházmegyéjét a török megszállás alatt tartotta. 1609-ben Rómában belépett a paulánus (barnabita) szerzetesrendbe. Ettől kezdve csak a tudományos kutatásaival foglalkozott. 1616-ban Velencébe költözött, itt jelentette meg híres építészeti, technikai és haditechnikai kérdésekkel foglalkozó munkáját, a Machinae Novaet, amelyben megtaláljuk rajzok kíséretében a szélturbina ősét, különféle kocsikat, vízfolyással szemben haladó hajókat, sajtoló és zúzógépeket, hadigépezeteket, az ejtőernyő ősét és még rengeteg más találmányt, melyeken egyértelműen érződik Leonardo da Vinci hatása, de Verancsics saját egyedi világlátása is. 1617-ben halt meg Velencében. Az ő életére, munkásságára nyilvánvalóan hatalmas hatással volt a padovai egyetemen eltöltött időszak, olyannyira, hogy később sem szakadt el teljesen Itáliától. Az ott magába szívott humanizmus, a tudományos érdeklődés kulminálódott aztán széles spektrumon mozgó műveiben. A veszprémi vár bejáratánál domborműves emléktábla őrzi emlékét, melyen egy ejtőernyős figura látható, valamint az alábbi felirat: „Verancsics Faustus, humanista, polihisztor, feltaláló, szótáríró, történetíró.”

A következő tudós Szenczi Molnár Albert. 1574-ben látta meg a napvilágot egy Pozsony környéki kis mezővárosban, Szencen. Nagyapja (más források szerint dédapja) Hunyadi Mátyás katonája volt, Székelyföldről települt át Pozsony környékére. 1584-től Szencen, majd Győrben, Göncön és Debrecenben tanult. 1590-től bejárta a legfontosabb német protestáns egyetemeket, így tanult Wittenbergben, Heidelbergben, Strassburgban, Herbornban. Korrektorként dolgozott Frankfurtban és tanítóként Ambergben, Prágában Rudolf császárnak és magyar királynak saját kezűleg adta át az általa írt latin–magyar szótárt. Itt találkozott Keplerrel is. Hosszas német területen való tartózkodás után 1624-ben Kassára költözött, majd Bethlen Gábor fejedelem pártfogásával Kolozsvárra tette át székhelyét, ahol aztán 1639-ben bekövetkezett haláláig munkálkodott.

Ő a magyar kálvinista reformáció egyik legkiválóbb tudósa. Latin nyelvű magyar nyelvtani munkát írt, a református egyház számára fontos zsoltárfordítások, a Heidelbergi Kis Katechismus (1607), a Károli-féle Biblia javított kiadása, az úgynevezett hanaui biblia (1608), valamint Kálvin Institutio Christianae religionis című művének magyar fordítása (1624) is a nevéhez fűződik. Érdekes fejezet életében, hogy 1622-ben, amikor Tilly grófjának csapatai II. Ferdinánd megbízásából feldúlták Heidelberget, ő is a városban tartózkodott, elfogták és meg is kínozták. Ekkoriban több magyar diák is tartózkodott Heidelbergben. Szenczinek hollandiai kapcsolatai révén sikerült elérnie, hogy a magyar diákokat a következő évtől kezdve Franeker és Leiden egyetemei fogadják be. Ezzel intenzív együttműködést sikerült kialakítania a magyarországi diákok és a hollandiai egyetemek között, amely egészen 1795-ig, Hollandia francia megszállásáig tartott. Ezáltal nem csak ő maga tanult külhonban, de rengeteg magyarországi diák peregrinációját segítette elő.

A harmadik személy szintén a kálvinizmushoz köthető: Apáczai Csere János. 1625. június 10-én született Apácán, amely a dél-erdélyi Barcaságban található. 1636-tól végezte középfokú tanulmányait Kolozsvárott jónevű magiszterek útmutatása alapján, majd 1643 őszétől a gyulafehérvári főiskolán (ahol 1630-tól a híres vendégtanárok: Alstedius, Bisterfeld és Piscator is oktattak). 1648-ban kezdte hollandiai tanulmányait a franekeri egyetemen, ám már abban az évben átment Leidenbe, ahol keleti nyelveket tanult és teológiai stúdiumokat folytatott. 1649-től Utrechtben volt, ahol részben a skót puritanizmussal, részben Descartes nézeteivel ismerkedett. 1651-ben iratkozott be a harderwijki egyetemre, és nagyon rövid idő alatt hittudományi doktorrá avatták. Doktori értekezésének címe: Disputatio Theologica Inauguralis de Primi Hominis Apostasia (röviden: Apostasia).

A pezsgő holland szellemi élet hatására magyar nyelvű enciklopédia szerkesztésébe kezdett, hogy összegyűjtse a hasznos ismereteket saját nemzete számára. Erről, az 1655-ben Utrechtben megjelent Magyar Encyclopaediáról és általában Apáczai írói és filozófusi munkásságáról elmondható, hogy teljesen új tudományos felfedezést, ismereteket kevésbé tartalmazott, fő célja inkább a közvetítés volt. 1653-ban tért vissza Erdélybe, a gyulafehérvári kollégiumban kezdett tanítani. Nézete szerint a tudás a nemzeti felemelkedés záloga, ezért nem kiváltságként tekintett rá, hanem minél szélesebb körben szerette volna terjeszteni.

Apáczai számos művében – például az I. Rákóczi Ferenc számára ajánlott Magyar logicatska című 1654-es írásában – is kifejtette ebbéli álláspontját. Sajnos ezzel több nagy nevű ellenséget is szerzett magának, mert számára fontos volt a világi oktatás megteremtése is, ami mind az erdélyi református egyház prominenseit, mind a puritanizmus terjedésétől tartó II. Rákóczi György fejedelmet nyugtalansággal töltötte el. Később Kolozsvárott kapott katedrát, ahol 1659-es haláláig teológiát, hébert, görögöt és természetbölcseletet tanított, miközben kidolgozta egy erdélyi egyetem tervét. Apáczai szívügyének tekintette az oktatást, azon belül is a felsőoktatást. Ahogy ő maga fogalmazott:

…honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket: az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek.

Látható, hogy a hollandiai peregrináció milyen mély benyomást tett rá, az ottani szellemi közeg alapjaiban határozta meg későbbi világlátását és munkásságát.

A három magyarországi tudós életútja csupán három kiragadott példa abból a sokszáz történetből, amit el lehetne mesélni. Közös bennük, hogy mindannyian (hazai lehetőség híján) a külföldi peregrinációt választották, mely által olyan tudásra, világlátásra tettek szert, amelyet hazájuk üdvére kamatoztattak. Mind az itáliai reneszánsz és humanizmus, mind pedig a reformáció magyarországi térnyerése nagy mértékben az olyan férfiaknak volt köszönhető, akik vállalták a sokszor hatalmas áldozattal járó, a kor viszonyai között rendkívül nehéz utakat, és azt, hogy évekig külföldön tartózkodjanak, ám ezáltal többek lettek és előremozdították a nyugati eszmék és tudományos vívmányok magyarországi terjedését.

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki. Bizonyára senki nincsen!”

Élete végéhez közeledve írta a mottóban olvasható sorokat Bethlen Gábor református erdélyi fejedelem. A „Tündérkert” első embere számára – mint a kor gondolkodó emberének általában – a hit létfontosságú kérdés volt, több tucatszor olvasta a Bibliát, sokat, nagyon sokat volt „négyszemközt Istennel”. Ez a csodálatos államférfi a legjobban abban hitt, hogy a Gondviselés szolgálattal bízta meg. Ritkán találkozunk olyan emberrel, akit az egyéni ambíciók helyett a közösségért érzett felelősség irányít. Bethlen Erdélyért dolgozott akkor is, amikor serege élén állt a csatatéren, de akkor is, amikor a gazdaság, a kultúra, vagy az oktatás fellendítéséért fáradozott.

A fejedelem mindezt a Habsburg Birodalom és a török Porta között egyensúlyozva tette, egy olyan időszakban, amikor Európa vallási megosztottsága (katolikus–protestáns) egyre súlyosabbá vált. Végső célja nem lehetett más, mint Erdély békéjének megőrzése és három részre szakadt szegény országunk egyesítése.

Embert próbáló időszak volt a 17. század Erdélyben. Bethlent és fivérét édesapja, majd édesanyja halála után nagybátyja, Lázár András székely hadfi nevelte. Lázár és a család katonai pályára szánta a Bethlenfivéreket, ezért korai szellemi oktatásukat állítólag háttérbe szorította a fegyverforgatás és a katonai tudnivalók elsajátítása. Valószínűleg a test edzésének túlhangsúlyozása ébresztette fel Bethlen Gáborban később a vágyat a műveltség és a tudás iránt. Felnőttként mindig keserűen emlegette, hogy gyermekkorában nem tanították meg jól a latin nyelvre.

Tizenhárom esztendősen Gyulafehérvárra, Báthory Zsigmond udvarába, a fejedelem apródjai közé került. Már fiatal fiúként a török ellen hadakozott és tapasztalatokat gyűjtött a pogány harcmodorról. Báthory Zsigmond kíséretének tagjaként Rudolf császárral is találkozott. Később támogatta Bocskai hadjáratát és feleségül vette az árva Károlyi Zsuzsannát. Mély szomorúságára gyermekeik nem érték meg a felnőttkort. A Báthory Gábor uralkodásában csalódott Bethlen és ragyogó diplomáciai érzékkel készítette elő saját fejedelemségét a török udvarnál. A Porta embereivel többször tárgyalt, és a török nyelv ismerete nélkül aligha érte volna el azt a török bizalmat, amely a fejedelmi trónra segítette.

Bethlen Gábor éppen krisztusi korban volt, amikor I. Ahmed szultántól megkapta a fejedelmi felhatalmazást és mellé az annak nyomatékot adó oszmán hadakat. Erdélybe már Szkender kanizsai pasa seregei kísérték be, miután a rendek „féltükben szabadon megválasztották” fejedelmükké. Cserébe visszaadta a töröknek a tizenöt éves háborúban felszabadított két vár egyikét, Lippát. Az összesen negyvenkét csatát vívott hős országát viszonylagos békében tarthatta és a szétzilált fejedelemséget tizenhat év alatt felvirágoztatta.

A 17. században a fejedelemség és a reformáció a magyarság megmaradását szolgálta. A reformáció Erdélyben magával hozta a magyar nyelvű istentiszteletet, a magyar nyelvű Bibliát, a könyvnyomtatást és a magyar nyelvű iskolarendszert. Ebben a korban reformátusnak lenni egyet jelentett azzal, hogy magyarnak lenni. Bethlen Gábor hazahívta a vándortudós, vándortanító, vándorprédikátor Szenczi Molnár Albertet, és református iskolát alapított Gyulafehérváron. Reformátussága mégsem gátolta abban, hogy megtűrje a szombatosokat, vagy támogassa a görögkeleti román egyházat. Példa nélküli toleranciát tanúsított a katolicizmussal szemben is, újra engedélyezte vallásgyakorlásukat és néhány iskolájukat. Közben az erdélyi értelmiség egy része a kolozsvári unitárius iskola köré szerveződött Csanaki Máté vezetésével.

A Pázmány Péter esztergomi érsekkel folytatott legendás levelezésben az áll, hogy Bethlen Gábor száz aranyforinttal támogatta Káldi György katolikus bibliafordítását és -kiadását, valamint a Biblia román nyelvre fordítását. A levelezés arra is rávilágít, hogy az eltérő hit és meggyőződés nem feltétlenül akadály két politikus kapcsolatában, még a harmincéves háború korában sem. A fejedelem egyébként szorgalmas levélíró volt, bizalmas leveleit mindig sajátkezűleg írta.

Nemesi rangra emelte a helvét hitvallású prédikátorokat. A kálvinista prédikátorok és tanítók presztízsét növelte azzal, hogy 1629-ben, családjukkal együtt megnemesítette őket. Bethlen Gábor fejedelem igyekezett egy olyan református államot kiépíteni, amelyben a három rend, a székelyek, a magyarok és a szászok között megosztottság helyett egyetértés, a felekezeti ellenfelek között pedig béke van. Bethlen, és már elődei is felismerték, hogy Erdély és a magyarság helyzete esélytelen, ha egymás ellen fordulnak a különböző vallási felekezetek. A vallási tolerancia, amely Bethlen korában élt Erdélyben, a magyar történelem egyik kiemelkedő teljesítménye. Ebben az erdélyi világban sokféle nyelv kavargott, az erdélyi piacokon török, román, német, magyar szó is elhangzott. A tanácskozások, a diéták, a közéleti és a társadalmi érintkezés, valamint az oktatás fő nyelve a magyar volt. A hivatalokban azonban a latin volt az írásbeliség nyelve.

Bethlen Gábor egyik legfőbb politikai erénye, hogy nemcsak országot akart építeni, hanem értelmet is. Hiszen jól tudta azt, hogy „elvész a nép, amely tudomány nélkül van”. A fejedelem ezért úgy gyakorolta a kormányzást, hogy közben a szellemi életet is megerősítette. Törvényben biztosította a jobbágyok tanulási lehetőségét és rendeletben tiltotta meg a tanulni akaró fiatal jobbágyok iskoláztatásának akadályozását. A társadalmi felemelkedés mindenki számára járható útja Erdélyben a tanulás lett. A maga fejedelemsége előtti időszakban több fejedelmet is kiszolgáló, bécsi nagykövetként is működő Kemény János emlékirataiban több utalást is olvashatunk arról, hogy Bethlen nagy gondot fordított az udvari nemesifjak képzésére. Ezzel az volt a célja, hogy a politikai élet tagjai, az udvari tisztviselők műveltek és képzettek legyenek. A fejedelem gyakran javasolta környezetének, hogy olvassanak és tanuljanak.

Bethlen több levelében foglalkozott az erdélyi iskolahálózat minőségének javításával. Meg akarta teremteni azt a kisgimnáziumi, kollégiumi hálózatot, amely fel tudta készíteni az erdélyi fiatalokat a külföldi akadémiákon, egyetemeken való tanulásra.

A fejedelem egy akkor szinte még teljesen hiányzó értelmiség létrehozására törekedett, amelyre egy szakértői hivatalnokrendszer miatt is szüksége volt. Túllépve a személyes érdekein, a tanultságot és a művelődést pártolta. Érdemes megjegyezni, hogy maga is folyamatosan képezte magát, hadjáratain külön kocsiban szállíttatta a könyveit. Folyamatos levelezésben állt külföldi tudósokkal, többeket közülük Erdélybe hívott és folyamatosan tanult tőlük. Martin Opitz német költő 1622-ben jött Erdélybe, és nemcsak a gyulafehérvári gimnázium tanára lett, hanem magát a fejedelmet is tanította. A fejedelem Gyulafehérváron fényes udvart alakított ki, jelentős építkezésekkel. Palotájában, akárcsak Mátyás király, ő is művészeket és tudósokat gyűjtött maga köré.

Bethlen Gábor egy olyan szellemi áramlást indított el Erdélyből Nyugat-Európába és külföldről a fejedelemség irányába, amely nélkülözhetetlen szerepet töltött be a magyar oktatásügy fejlesztésében. Fokozatosan nőtt a külföldjáró erdélyi fiatalok, más néven peregrinusok száma. Az egyetemjárás jogát külön országgyűlési határozat is rögzítette. Úgy érzem nekem is jót tett volna, ha ilyen módon tanulok és sajátítok el nyelveket. A fejedelem uralkodása alatt évente 15-25 peregrinus járt valamelyik virágzó német protestáns kulturális központban, egyetemen, többek között Wittenbergben, Heidelbergben, Altdorfban, Hernbornban és Marburgban. A harmincéves háború után a magyar diákoknak pedig könnyebb volt eljutni a polgári fejlődésben élen járó Angliába és Hollandiába is.

Miközben gyulafehérvári udvarát Bethlen politikai és művelődési központtá fejlesztette, megalapította 1622-ben a református főiskolát. Az oktatás pártolása a fejedelem számára nem társadalmi fényűzés volt, hanem államépítési stratégia. A fejedelem több esetben személyesen is vállalta a peregrinusok támogatását és figyelemmel kísérte sorsuk alakulását. Saját rokonainak fiait szintén külföldi iskolákba küldte, hogy mintát adjon ezzel az előkelő családoknak. A diákokat levélben igyekezett tanácsokkal ellátni. Az arra méltó fiatalokat a püspökök, udvari papok, vagy a középszintű oktatás tanárai választották ki. Mindez arról tanúskodik, hogy a fejedelem a tudományt tartópillérnek szánta. Diplomatái és peregrinusai révén széles körű európai kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Kereste az ismeretséget a protestáns szellemi-tudományos élet kiemelkedő képviselőivel. Befogadta a külföldről jött értelmiségieket. Hiszen már Platón is azt tanácsolta a szülőknek, hogy a gyermeket ne az apa státusa, hanem saját képességei alapján adja valamilyen pályára.

Bethlen elképzelése egy olyan oktatási intézményrendszer megteremtése volt, amelynek csúcsán egy európai rangú és színvonalú tudományegyetem áll, törvényekkel, szabályzattal, több fakultással, könyvtárral, nyomdával, kollégiumi bentlakással. Mindez versenyképes lehetett volna más európai egyetemi központokkal. A különböző felekezetekhez tartozó diákok itt találkozhattak, vitatkozhattak, tanulhattak. Az egyetem a békés egymás mellett élést szolgálhatta volna.

Bethlen Nagyszombatban, majd Kassán tervezte egy protestáns egyetem felállítását. Az volt az elképzelése, hogy az intézet rektorának Szenczi Molnár Albertet, a több nyugat-európai egyetemet megjárt tudós polihisztort hívja meg, a lutheránus vezetésű kassai városi tanács azonban ellenkezett. A nagyszombati, majd a kassai sikertelen egyetemalapítási kísérletek után a fejedelem visszatért eredeti koncepciójához, Erdélyben kell kiépíteni egy nemzetközi kálvinista szellemiségű művelődési központot.

Először Kolozsvárott jelölték ki az akadémia helyét, az elpusztult Báthory-egyetem telkén, végül mégis a fejedelmi székvárosba került, Gyulafehérvárra. A Collegium Academicum épülete 1629-ben még nem készült el teljesen, de működése már megkezdődött. A fejedelem jelentős adományokkal és ösztöndíjakkal alapozta meg anyagilag is az intézmény működését. Végrendeletében több falu és város jövedelmét hagyta az iskolára, pontosan öt falu, több részbirtok, tokaji szőlőbirtokok, Enyed város 200 forintos évi dézsmája, Debrecen évi 2 000 forintos taksája, 20 000 forint készpénz, és 6 000 forint készpénz az építkezésekre jelentett egyfajta garanciát arra, hogy az akadémia a következő években is tovább működhessen. A pénzt az épületek fenntartására, a tanárok fizetésére, és a szegény diákok eltartására fordították.

Az akadémia teológiai, filozófiai és jogi tanszékekkel indult. Az országépítő munkához jól képzett, tudós munkatársakra volt Bethlennek szüksége. A Sziléziából meghívott első professzor, Martin Opitz, illetve a vele együtt érkező Jakab Kopisch és Frigyes Pauli hamarosan távoztak Erdélyből, így a gyulafehérvári kollégium 1629-re tanár nélkül maradt. Természetesen Bethlen nem adta fel, újabb neves professzorokat hívott a városba. Ekkor érkezett Erdélybe a megszűnt hernborni egyetemről Johannes Alsted, Johannes Bisterfeld és Ludwig Piscator. De tanítottak itt híres hazai professzorok is: Keresztúri Pál, Gelei Katona István és Csulai György. Bethlen a tanult embereket szövetségesének tekintette országépítő terveiben. Bizalmasai közé tartozott Alvinci Péter református lelkész, egyházi és politikai író, aki két Habsburg-ellenes, a rendi ellenállás alapjául szolgáló röpiratában foglalta össze a rendek sérelmeit, és a magyarság minden bajáért a katolikus egyházat tette felelőssé.

Az már I. Rákóczi György fejedelemre várt volna, hogy orvostudományi kar szervezésével és az itteni doktori fokozatok nemzetközi elfogadtatásával a valódi universitas rangját szerezze meg az akadémiának. Erre azonban már nem került sor. A gyulafehérvári akadémia megmaradt a Bethlen Gábor által szervezett keretekben. Apáczai Csere Jánosnak az akadémiát egyetemmé alakító terve 1658-ban realitását vesztette. A török hadak betörése miatt ugyanis a fejedelmi udvar és az akadémia is súlyos károkat szenvedett és az intézmény lényegében megszűnt Gyulafehérváron.

Az oktatás fejlesztésének szándéka azonban tovább élt. 1662-ben I. Apafi Mihály fejedelem rendeletére az akadémiát áthelyezték Bethlen Gábor Kollégium néven Nagyenyedre, ahol máig működik.

Bethlen Gábor fejedelem hatalmas erőfeszítéseket tett könyvtárának fenntartására és bővítésére is, hiszen könyvek és könyvtár nélkül nem lehet érdemi oktatást, kutatást végezni. A gyulafehérvári könyvtárról a kortársak nagy elismeréssel szóltak. Állománya akár a 20 000 példányt is elérhette. A könyvtárfejlesztést szolgálta a gyulafehérvári nyomda alapítása is, és a már működő debreceni, brassói nyomdák támogatása. Ezekben a nyomdákban a hitvitázó iratok, prédikációgyűjtemények, tankönyvek és bibliai könyvek magyarázatai mellett az államigazgatást segítő kiadványok is megjelentek. Nemcsak magyar, de német, latin, szlovák, sőt román nyelven.

A cseh és magyar rendek kérésére Bethlen Gábor természetesen bekapcsolódott a harmincéves háborúba. A szultán feltétlen hívének tekintette, és engedélyezte hadjáratát. A fejedelem gyorsan meghódította a Felvidéket, mert a várak magyar őrsége csatlakozott hozzá. A magyar rendek királyukká választották, Bethlen azonban tisztában volt azzal, hogy nem egyesítheti Erdélyt és a királyi Magyarországot, mert ezt sem a törökök, sem a Habsburgok nem engedték volna. A nagyhatalmak célja a status quo fenntartása volt. A csehek fehérhegyi vereségét (1621) követően Bethlen békét kötött a Habsburgokkal Nikolsburgban és lemondott a magyar királyi címről. Cserébe megerősítették a bécsi békét (1606), és Erdély megszerzett hét kelet-magyarországi vármegyét (Partium). Bethlen győzelmei megnövelték személyének is a súlyát az európai politikában. A fejedelem oktatáspolitikája Erdély általános pallérozódását, Európával való kapcsolattartás és a világi tanult réteg számának a gyarapodását eredményezte. A peregrinatio intézménye, amelyet Bethlen mindvégig támogatott, nélkülözhetetlen szerepet és feladatot töltött be a magyar oktatásügyben, hiszen a peregrinusok a hazai és nyugat-európai protestáns intézmények között összekötő „köldökzsinór”-szerepet töltöttek be. A bethleni politika eredménye az is, hogy a 17. század elején a tanulók között megnőtt a jobbágyok aránya. „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet” – vallotta a fejdelem. Bethlen Gábor korának történetét is megíratta. A Heidelbergben tanult Bojthi Gáspár De rebus gestis magni Gabriellis Bethlen (A nagy Bethlen Gábor viselt dolgai) című írásában tett eleget a fejedelem kívánságának. Iktári Bethlen Gábor felismerte, hogy ha magas színvonalra emeli Erdély műveltségét, azzal megerősíti európai hatalmi pozícióit és a fejedelemség kulturális szerepét is.

Ez a nagyszerű államférfi átlátta, hogy Erdély és a királyi Magyarország érdekeit csak a gondosan képzett, kiművelt emberek tudják megfelelően érvényesíteni. Ha az országegyesítést nem is tudta megvalósítani, szellemi öröksége követendő példát jelentett a későbbi erdélyi protestáns iskolák számára, amelyek szellemiségéből táplálkozva igazi tehetségeket neveltek ki magukból. A nemzetközileg is elismert bethleni életmű emléke most is él az erdélyi magyarság körében.

A II. világháború utáni magyar társadalom egyik, ha nem a legégetőbb problémáját a fogolyügyben kell keresnünk. A jelenlegi kutatásoknak a trianoni Magyarországra vonatkozó adatai szerint 750 000–800 000 honfitársunk esett katonaként szovjet hadifogságba, vagy hurcolták el civilként a szovjet hatóságok málenkij robotra 1944 végén és 1945 elején.^[1]

Ezt a társadalmi problémát az ország német megszállás alóli, Szovjetunió általi felszabadítását, egyúttal megszállását követően mindegyik párt, civil és humanitárius szervezet (például a Magyar Vöröskereszt, a Nemzeti Segély, a Siess! Adj! Segíts! mozgalom [S.A.S.], a Hadifoglyok és Hozzátartozók Országos Szövetsége [HAHOSZ] s a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége [MNDSZ]), sőt még a sajtó is igyekszik enyhíteni. Ha mással nem, a fogságba esettek felkutatásával, esetleg a hozzátartozók anyagi támogatásával. Az ügy jelentőségét a Magyar Kommunista Párt (MKP) is rövidesen felismeri, s 1945-től kezdve a fogolyügy teljes körű kisajátítására törekszik. Mindezt hamar sikerül elérnie: 1946 elején a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság (SZEB) támogatását élvező MKP számít a fogolyügy legfőbb szószólójának. Ekkor tiltja be a SZEB a Magyar Kommunista Párt akaratának eleget téve a Magyar Vöröskereszt által szerkesztett Magyar Vöröskereszt Hadifogoly Tudósító című hetilapot, s helyét a kommunisták 1945 novemberében létrehozott konkurens hetilapja, a Magyar Hadifogoly Híradó veszi át.^[2] Mindez azonban csak az egyik momentuma az 1929. évi genfi egyezmény alapján a fogolyüggyel hivatalból foglalkozó Nemzetközi Vöröskereszt nemzeti ága, a Magyar Vöröskereszt ellen intézett támadássorozatnak. Egy olyan támadássorozatnak, melynek keretein belül fél évvel korábban, 1945. augusztus 7-én a szovjet hatóságok elhurcolták, s a GULAG egyik táborába szállították a humanitárius szervezet főtitkárát, Gábor Áront. De miért került sor a Magyar Vöröskereszt főtitkárának elhurcolására? Pusztán azért, mert túl sokat tudott meg arról, hogy a szovjet fogságban lévők milyen körülmények között élnek s arról, hogy milyen magas valójában a halálozási arány a GUPVI táboraiban.^[3] Mindezek tudatában nem meglepő, ha azt mondjuk: a különféle pártok is nehéz helyzetben vannak ekkor. Míg hadifogoly irodáik lehetőségei egyre szűkülnek, addig a kommunista párt irodáinak mozgástere folyamatosan növekszik.

De miért olyan fontos a kommunisták számára, hogy kisajátítsák a fogolyügyet? Talán azért, mert ők kapcsolataik révén hamarabb haza tudnák hozni a Szovjetunió Belügyi Népbiztossága (NKVD) által felügyelt Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság (GUPVI) lágereiben raboskodókat? Hiszen a szovjetekhez fűződő elvtársi viszonyuk miatt erre kétségkívül több lehetőségük adódna, mint bármely más magyarországi párt képviselőinek. A választ azonban nem itt kell keresnünk: a kommunistáknak meggyőződésük ugyanis, hogy a magyarokat kollektív bűnösség terheli a Szovjetunió ellen viselt háború miatt. S a kollektív bűnösség kollektív büntetést kíván. Emiatt nem tiltakozik az MKP 1944 végén és 1945 elején a civilek málenkij robotra hurcolása ellen, s emiatt nem kardoskodik a szovjetek fogságába esettek hazahozatala mellett sem. Mindez azonban 1947 februárjában, a párizsi békeszerződés aláírásakor gyökeresen megváltozik. S hogy mégis mi okozza a pálfordulást? Még véletlenül sem a Magyar Kommunista Párt főtitkárának, Rákosi Mátyásnak azon felismerése, hogy a fogságban ártatlan civilek és egykoron besorozott egyszerű parasztemberek sínylődnek. A kommunistákat ugyanis ez aligha érdekli. Az azonban már annál inkább, hogy az 1947-es országgyűlési választásokra egy jelentősebb szavazóbázist építsenek ki, amelynek segítségével a demokratikus hatalomátvétel látszatát fenn tudják tartani. A cél elérése érdekében Rákosi Mátyás még Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszterrel is tárgyal Moszkvában, 1947. április 29-én. Álláspontja egyértelmű: ha a (hadi)foglyok a kommunista párt kezdeményezésére térnek haza, akkor abból a párt politikai tőkét kovácsolhat, mivel „[…] ezek fele kétségtelenül a kommunistákhoz csatlakozik, a másik fele reakciós. De ha mégis minden hadifogoly hazatér, az jó általános képet kelt majd az országban. Hozzám szinte naponta csapatostul jönnek síró asszonyok, akik kérik, szabadítsuk ki a fogságból a férjüket, fiaikat. Szeretnénk valami olyan komoly dolgot tenni, ami megmutatná a tömegeknek a kommunista párt munkájának eredményeit, és emelné tekintélyét.”^[4] Ekként válik tehát a közelgő választások miatt, s csakis amiatt egy csapásra kiemelt társadalmi problémává a hadifoglyok és málenkij robotra elhurcoltak hazahozatala a Magyar Kommunista Párt számára. Efféle előzményeket követően érkezünk el 696 magyar hadifogoly hazatérésének napjához, 1947. június 4-hez.

E forró nyári nap reggelén Debrecenben az I. világháborúban hősiesen helytálló egykori császári és királyi 39. gyalogezred laktanyája, a Pavillon előtt emberek százai gyülekeznek. A tömeg folyamatosan növekszik, mígnem a híradások szerint a déli órákra eléri a tízezres létszámot. A végeláthatatlan sokasághoz időközben csatlakozik a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége,^[5] valamint a kommunista párt helyi és országos képviselete. Sőt, a kormány nevében Molnár Erik népjóléti miniszter is a helyszínre érkezik.^[6]

Nem más alkalomból gyűlnek össze ennyien a cívisvárosban, mint hogy együtt köszöntsék a GUPVI táboraiból hazatérőket. A fogolyvonat az előzetes tájékoztatás szerint a kora délutáni órákban érkezik Debrecenbe, a máramarosszigeti repatriálási tábor irányából. S valóban: a szerelvény fél 3 körül tűnik fel a távolban. Az érkező gőzös zakatolásának hangját elnyomja a hozzátartozók ujjongása, de még inkább a nőszövetség Rákosi Mátyást és a Szovjetunió teljhatalmú diktátorát, Joszif Sztálint, a foglyok hazasegítőit éltető skandálása.^[7]

A hazatértek köszöntése bejáratott protokoll alapján történik. A Pavillon-laktanya előtt felállított, „Üdvözöljük a hazatért szeretteinket a népi demokratikus Magyarországon, MKP” szlogennel ellátott tribün elé katonazenekar vezeti fel a GUPVI egykori foglyait, akik az emelvény elé érve vörös és nemzeti színű zászlókat lobogtatnak. A kormány nevében Molnár Erik népjóléti miniszter köszönti a hazatérteket, s beszédében kiemeli: őket egy népellenes, fasiszta kormány kényszerítette harcra testvéreik, a szovjet parasztok és munkások ellen. Azonban hála Rákosi Mátyás közbenjárásának és Joszif Sztálin jóindulatának, hazatérésük idejekorán bekövetkezett. Molnárt Eriket Rajk László belügyminiszter felesége, Földi Júlia, az MNDSZ titkára követi a felszólalók sorában, s a népjóléti miniszter beszédét megismételve köszönetet mond Sztálinnak a hadifoglyok hazaengedéséért. Így tesz Felföldi László debreceni őrvezető is, aki a fogolyszállítmánnyal tért haza. Az őrvezető beszédében kiemeli, hogy nem igaz a reakció híresztelése, miszerint a Szovjetunióból kiéhezett, rongyos hadifoglyok tértek haza. Mindannyian egészségesek és erőtől duzzadnak, s alig várják, hogy a szocializmus építésének aktív résztvevői legyenek.^[8]

A málenkij robotra elhurcoltakról ugyanakkor szó sem esik, még úgy sem, hogy közülük többen a fogolyszállítmánnyal érkeztek vissza az országba. De hogyan is beszélhetne róluk a kommunista Molnár Erik, vagy a szintén kommunista Rajk László felesége? Hiszen mindketten tudják, hogy az MKP legfőbb támasza, a Szovjetunió hatóságai mindenféle jogalap nélkül hurcoltak el hazánkból több százezer civil lakost kényszermunkára 1944 végén és 1945 elején.^[9] Arról úgyszintén nem beszélnek a felszólalók, hogy a GUPVI lágereiben raboskodók sokkal hamarabb hazatérhettek volna a fogságból, s ezáltal számtalan honfitársunk menekült volna meg a haláltól. Ehhez csupán arra lett volna szükség, hogy az 1929. évi genfi egyezmény kikötése alapján a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó intézkedéseket foglalják bele a fegyverszüneti szerződésbe a felek, nevezetesen a Szovjetunió és Magyarország. De mégis miért nem került erre sor? Hiszen Magyarország aláírta az említett egyezményt, s azt 1936-ban törvényerőre is emelte.^[10] Pusztán azért nem, mert a Szovjetunió (ellentétben a magyar állami képviselettel) távol maradt a konvenció szövegét tárgyaló konferenciától, s az egyezményt később sem írta alá. A fogságba esettek hazaszállításának tempóját tehát ily módon diktálhatta kényére-kedvére a szovjet állam, szem előtt tartva önös érdekeit, s nélkülözve bármiféle jogi megkötést.^[11]

Másnap, 1947. június 5-én a Magyar Kommunista Párt kelet-magyarországi központi lapja, a Néplap a címlapon számol be a világraszóló sikerről, 696 magyar hadifogoly hazatéréséről. Teszi mindezt úgy, hogy mintegy kötelező elemként Rákosi Mátyásnak és Sztálinnak mond köszönetet a honfitársaink hazaengedéséért. A lap emellett megállapítja, hogy a Szovjetuniónak jogában állt volna visszatartania a GUPVI táboraiban raboskodókat, mert fogságba esésük előtt ők pusztították el az országot, s ezért az ő felelősségük is lett volna újjáépíteni azt. A Néplap ugyanakkor bizton állítja, hogy az év végéig mindegyik magyar hadifogoly hazatér a Szovjetunióból. A málenkij robotra elhurcoltakról nem tesz említést a kommunista felügyeletű lap sem.^[12]

Akarva-akaratlanul is eszünkbe jutnak a kiváló angol drámaíró és költő, William Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékának sokat idézett sorai, melyek szerint „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.”^[13] A Szovjetunióban raboskodó magyar hadifoglyok és málenkij robotra elhurcoltak hazaszállítása és fogadása ugyanis nem több egy előre gondosan megkomponált színjátéknál, melyben a kommunista párt, felismerve a fogolyügy okozta tragikus helyzetet, több százezer fogságba esett honfitársunknak nyújt segítő jobbot, s szállítja vissza őket hazájukba. Ezáltal a színjáték, mint általában egy jó színházi előadás, boldog véget ér.

Jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy mégis mennyire sikeres ez a kommunista színjáték? Válaszunk egyszerű: szinte alig. Szűk három hónappal később, 1947. augusztus 31-én tartják meg hazánkban az országgyűlési választásokat, amelyek ugyan a kommunista párt relatív győzelmét hozzák, azonban az MKP csalások árán sem tudja megszerezni az abszolút többséget.^[14] Egyértelmű üzenet ez: hiába tetszelgett Rákosi Mátyás a hőseposz főszerepében, a színdarab nem nyerte el a kritikusok, azaz a társadalom tetszését. De mindez immár a kommunista hatalomátvétel és a szovjet típusú diktatúra kiépülésének előestéjén mit sem számít.

Több generáció nő fel úgy az elkövetkezendő évtizedekben, hogy a hadifogságról és a málenkij robotról hallgatnia kell. Ebben, mint oly sok mindenben, a rendszerváltozás hoz gyökeres változást. Az 1990-es években korlátozás nélkül lehet beszélni arról, amit a társadalom már 1947-ben tud, de legalábbis sejt: hogy milyen volt valójában a szovjet fogság. Kegyetlen, embertelen s barbár, és a szabadságát vesztett honfitársaink harmadának vette el az életét.^[15] Nyíltan lehet arról is beszélni ekkortól, hogy igaz volt annak idején a reakció híresztelése: valóban rongyos, kiéhezett emberek jöttek haza a Szovjetunióból, akik közül sokakra B-listázás, rosszabb esetben bebörtönzés vagy internálás várt hazatérésük után.^[16]

„Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!”^[17] – hangzik el a mondat William Shakespeare Othello című tragédiájában. Mennyire időtálló megállapítás ez, s mennyire igaz Rákosi Mátyásra. Sztálin legjobb magyar tanítványa ugyanis mindent elkövetett annak érdekében, hogy honfitársaink hazatérését ellehetetlenítse. S csupán akkor szólalt fel szabadulásuk érdekében, amikor hatalmi ambíciói miatt égető szüksége volt rájuk. Nem emberbaráti szeretetből, s nem is puszta jóindulatból.

Mindezek tudatában könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy az 1947. június 4-én Debrecenben előadott színjáték a kommunisták mindennemű fáradozásai ellenére sem egy hőseposz. A történeti kontextus ismeretében (s a színházi allegóriánál maradva) sokkal inkább érdemes úgy tekintenünk rá, mint egy kétrészes tragédia második felvonásának nyitó jelenetére.

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom

Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, in Bognár Zalán – Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULAG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 30–63.

Bognár Zalán: A magyar hadifoglyok ügye, sorsa 1947-ben – a párizsi békeszerződés és a parlamenti választások függvényében, Aetas, 25. évf., 2010/1, 131–143.

Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet–magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf., 2000/4, 861–886.

Bognár Zalán: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy”: A (hadi)fogolykérdés jelentősége a magyar társadalomban és a politikában, 1944–1948–1956, in Bognár Zalán – Pomázi-Bárdonicsek Dominika (szerk.): Közösség és egyén a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága IX. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2023, 23–53.

Gábor Áron: Az embertől keletre, Budapest, Püski, 1992.

Nagy Richárd: Veszteség- és családkutatás egy emlékjel alapján – Mocsáry István repülő őrnagy és Balássy Miklós repülő vezérkari őrnagy életútja, valamint családtagjaik sorsa az ő háborús tevékenységeik tükrében, in Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő (szerk.): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXIX., Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 2025, 83–106.

Sipos Levente (szerk., vál., jegyz.): Dokumentumok a magyar nőmozgalom történetéből 1944–1948, Budapest, Napvilág, 2014.

Szerencsés Károly: A kékcédulás hadművelet (választások Magyarországon 1947), Budapest, IKVA, 1992.

Internetes források

The Geneva Conventions of 12 August 1949.

https://www.icrc.org/sites/default/files/external/doc/en/assets/files/publications/icrc-002-0173.pdf

1936. évi XXX. törvénycikk a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása és a hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában Genfben 1929. évi július hó 27. napján kelt egyezmények becikkelyezéséről. https://njt.hu/jogszabaly/1936-30-00-00

Sajtóforrás

Sz.n.: Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5. 1.

Szépirodalom

Shakespeare, William: Ahogy tetszik, ford. Szabó Lőrinc, in Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. III. kötet. Vígjátékok, Budapest, Európa, 1961.

Shakespeare, William: Othello, a velencei mór, ford. Kardos László in Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. IV. kötet. Tragédiák, Budapest, Európa, 1961.

Hivatkozások

1. Bognár Zalán: 1 milliónál több vagy kevesebb? A második világháború időszakában szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok – katonák és civilek – létszáma, összetétele és embervesztesége a magyar és a szovjet források tükrében, In Bognár Zalán – Muskovics Andrea Anna (szerk.): GUPVI, GULAG – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45–2019/20. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága VIII. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2021, 30–63. Az adatok sokféleségéből és hiányából, valamint a téma szerteágazóságából kifolyólag többféle számadat látott napvilágot korábban. A hivatkozott tanulmány többek között ezeket is vizsgálja s osztályozza. ↑
2. Bognár Zalán: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy”: A (hadi)fogolykérdés jelentősége a magyar társadalomban és a politikában, 1944–1948–1956, in Bognár Zalán – Pomázi-Bárdonicsek Dominika (szerk.): Közösség és egyén a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában. A Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága IX. nemzetközi konferenciájának tanulmánykötete, Miskolc, Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága, 2023, 30. ↑
3. Gábor Áron: Az embertől keletre, Budapest, Püski, 1992, 11–23. ↑
4. Bognár Zalán: A magyar hadifoglyok ügye, sorsa 1947-ben – a párizsi békeszerződés és a parlamenti választások függvényében, Aetas, 25. évf., 2010/1, 138. ↑
5. Az MNDSZ a Magyar Kommunista Párt szatellit szervezeteként működik. A megállapítást alátámasztandó, példaként lásd: Sipos Levente (szerk., vál., jegyz.): Dokumentumok a magyar nőmozgalom történetéből 1944–1948, Budapest, Napvilág, 2014, 147–151., 155–157., 201–206., 220–223. ↑
6. Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5., 1. ↑
7. Mindez nem számít szokatlannak. A korábbi fogadások alkalmával bevett szokássá vált, hogy az MNDSZ, mint az MKP szatellit civil szervezete s ennek okán az ilyen események gyakori résztvevője élteti Rákosi Mátyást és Joszif Sztálint. Ez a jelenség mindaddig a GUPVI táboraiból hazaérkezők fogadásának megkerülhetetlen eleme marad, amíg hazánkban 1948 nyarán hivatalosan le nem zárul a fogolyügy. ↑
8. Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5., 1. ↑
9. A polgári lakosság háború idején való védelméről ugyanakkor csak a háború után, az 1949. évi genfi egyezmény keretein belül fog értekezni a nemzetközi jog. Erre természetesen a nemrégiben lezárult világháború negatív tapasztalatai miatt lesz szükség. Az egyezményt egyébiránt a Szovjetunió alá fogja írni, azonban továbbra is fogságban tart olyan polgári lakosokat, akiknek esetenként egészen 1956-ig nem fogja visszaadni a szabadságát. Az 1949. évi genfi egyezmény angol nyelvű szövegét lásd: The Geneva Conventions of 12 August 1949.https://www.icrc.org/sites/default/files/external/doc/en/assets/files/publications/icrc-002-0173.pdf(Letöltés: 2026. március 10.) ↑
10. Lásd: 1936/XXX. tc. 1936. évi XXX. törvénycikk a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása és a hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában Genfben 1929. évi július hó 27. napján kelt egyezmények becikkelyezéséről. https://njt.hu/jogszabaly/1936-30-00-00 (Letöltés: 2026. március 10.) ↑
11. Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet–magyar hadifogoly-egyezmény, Hadtörténelmi Közlemények, 113. évf., 2000/4, 861. ↑
12. Néplap, IV. évf., 125. szám, 1947. június 5., 1. ↑
13. Shakespeare, William: Ahogy tetszik, ford. Szabó Lőrinc, in Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. III. kötet. Vígjátékok, Budapest, Európa, 1961, 711. ↑
14. Az 1947. évi országgyűlési választásokról lásd: Szerencsés Károly: A kékcédulás hadművelet (választások Magyarországon 1947), Budapest, IKVA, 1992. ↑
15. Bognár: 1 milliónál több, 57. ↑
16. Példaként lásd a fogságból 1949-ben hazatért s rögtön bebörtönzött, majd a szabadulása után Recskre internált Balássy Miklós repülő vezérkari őrnagy példáját: Nagy Richárd: Veszteség- és családkutatás egy emlékjel alapján – Mocsáry István repülő őrnagy és Balássy Miklós repülő vezérkari őrnagy életútja, valamint családtagjaik sorsa az ő háborús tevékenységeik tükrében, in Szendiné Orvos Erzsébet – Szikla Gergő (szerk.): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXIX., Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, 2025, 97–99. ↑
17. Shakespeare, William: Othello, a velencei mór, ford. Kardos László, in: Kéry László (szerk.): Shakespeare összes művei. IV. kötet. Tragédiák, Budapest, Európa, 1961, 525. ↑

Székesfehérvár a Dunántúl jelentős települései közé tartozik. Elhelyezkedése miatt régóta gazdasági, katonai, ipari központ, jelentős forgalmi csomópont. Története Szent Istvánig visszatekintve meglehetősen gazdag. A város jelentőségének teljes tudatában minidig is büszke volt történelmére, történelmi szerepére. Mindemellett napjainkban is mint katonaváros emlegetjük. Az évszázadokon átívelő katonai jelenlét nagyban befolyásolta a város fejlődését és szerepét a Dunántúlon. A koronázóvárosban állomásozó katonai alakulatok szem előtt tartották ezt a történelmi hagyatékot és beilleszkedve mindenkor próbáltak jó társadalmi kapcsolatokat kialakítani. Így volt ez 1920–1945 között is.

1920-ban megalakult a Székesfehérvári Gyalogezred a város híres – világháborút megjárt – háziezredéből, a volt magyar királyi 17. honvéd gyalogezred és a közös császári és királyi 69. gyalogezred maradékából. A részben székesfehérvári és Fejér vármegyei származású katonákat büszkeséggel töltötte el a történelmi helyszín, a város szeretete és megbecsülése. Az itt állomásozó alakulatot 1922-től a 3-as hadrendi számmal illették. Parancsnokai törekedtek a katonai hagyományok fenntartására, a katonai – polgári kapcsolatok kiépítésére, azok elmélyítésére. Folyamatos figyelmet fordítottak az érdemeket szerzett katonák és egykori katonák megbecsülésére, a hősi halottak emlékezetének fenntartására. Minden alkalmat megragadtak arra, hogy a katonai értékek és hagyományok ne csak a laktanya falai közé szoruljanak. Törekedtek a város rendjébe illeszkedve a városi lakossággal együtt emlékezni, ünnepelni. Efféle alkalmak voltak többek között a nemzeti ünnepek, az egyházi ünnepek, az úrnapi körmenetek mellett a hősök napja, a kormányzó születésnapja és névnapja.

A hagyományok nem csak regionális szinten voltak fontosak, hanem a Magyar Királyi Honvédségben is. A Horthy Miklós országlásának 10. évfordulója alkalmából kelt rendelkezés kimondta a csapattestek történelmi személyekről való elnevezését. Az elnevezések tekinthetők egy régi hagyomány felélesztésének, amely utalt a korábbi ezredtulajdonosi – különösen az örökös ezredtulajdonosi – címre. Célja a csapatszellem és a büszkeség erősítése volt. A kiválasztott történelmi személyek általában az adott fegyvernemmel vagy korábbi elődezreddel voltak kapcsolatosak.

Az egykori koronázóváros helyőrségét Szent Istvánról, államalapító királyunkról nevezték el, 1930. február 26-án. Az elnevezést követően az alakulatnak kötelessége volt névadójának emlékét ápolni. Azért, hogy a tiszti és a legénységi állomány is megismerje a névadóhoz köthető hagyományokat, csapattesteken belüli oktatásokat tartottak. Ehhez 1930-ban egy életrajzi gyűjteményt is kiadtak, amely tartalmazta azoknak a történelmi személyek nevét, akikről katonai egységet neveztek el.

A fehérvári alakulat ettől kezdve a Magyar Királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred nevet viselte. Szent Istvánhoz kötődően ezrednapjául augusztus 15-ét választották. Az ezred jelmondata: „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát” lett. Az alakulat egyik legkiemelkedőbb parancsnoka békei Koós Ottó ezredes volt. Parancsnoksága (1930–1935) alatt az alakulat és befogadó város kapcsolata példaértékű volt. Erre az időre tehető az alakulat csapatmúzeumának létrehozása, számos katonai hagyomány felélesztése és ápolása. Az ezred 1931-től büszkélkedhetett ezredtulajdonossal, amit a Magyar Királyi Honvédség harmadik alakulataként érdemelhetett ki. Ki is az ezredtulajdonos a két világháború között és milyen jelentőségű volt?

1931. április 24-én Horthy Miklós újraalapította az osztály- és ezredtulajdonosi méltóságot. A korábbi gyakorlathoz hasonlóan, a címet az államfő adományozhatta külföldi uralkodóházak tagjának, vagy olyan személynek, aki valamelyik hadjáratban a magyar haderő javára különösen érdemdús szolgálatot tett. További lehetőség volt az is, ha a magyar nemzet érdekében kifejtett tevékenységével kimagasló érdemeket szerzett. Az ezredtulajdonos személyét illetőleg – amennyiben az magyar személy – a honvédelmi miniszter tehette meg az előterjesztést. Külföldi személy esetén pedig a miniszterelnök és a külügyminiszter együttes döntése és felterjesztése útján. A címadományozás a legfelsőbb kézirat díszokmányba foglalásával, annak első példányának ünnepélyes átadásával történt meg. Az ünnepség körülményeit részleteiben nem határozták meg.

Az ezredtulajdonosoknak formális jogai voltak, mint például az osztály- vagy ezredtulajdonosi cím használata, a rendszeresített egyenruha viselése ezredesi rendfokozattal és arany sarkantyúval. Jogosultak voltak az osztály vagy ezred tevékenységeiben részt venni, ünnepségein megjelenni. A tulajdonost megjelenésekor megillette az alakulat részéről a katonai tiszteletadás, adott esetben az ezredzenekar ezredtulajdonosi indulóval köszönthette. Fogadáskor kötelesek voltak gyalogezred esetében egy gyalogszázadot, lovassági ezred esetében fél lovasszázadot lóháton, tüzérosztály esetében egy gyalogüteget kirendelni, ha az egység kellő létszámfeltöltöttségű volt az adott pillanatban. Amennyiben az alakulat rendelkezett csapatzászlóval és zenekarral, úgy a díszszázaddal köteles volt a fogadásra kivonulni. Az ezredtulajdonos fogadásának helyszíne lehetett az érkezés helye – vasúti pályaudvar, repülőtér, hajókikötő – vagy más kijelölt hely, tehát akár a tulajdonosnak szállást adó épület előtere is.

Az ezredtulajdonos érkezésekor a katonai tiszteletadás három felhívó kürtjellel vette kezdetét, amit a Himnusz követett, külföldi tulajdonosok esetén először a saját, majd azt követően a magyar, ha az adott helyőrségben zenekar nem állt rendelkezésre, csak a felhívójel hangzott el. A fogadásra a legénységi állomány mellett a teljes, épp helyben lévő tisztikar köteles volt kivonulni. A tulajdonost alakulatánál tartózkodásának időtartama alatt megillette a szállása előtt két fő díszőr, egy parancsőrtiszt és egy altiszt küldöncként. A helyőrség laktanyáit, ahol az osztálya, ezrede vagy részei tartózkodtak, fel kellett lobogózni. Abban az esetben, ha az alakulatot több településen helyezték el, a másik településen található laktanyákat is. Az ezredtulajdonos búcsúztatása a távozáskor a fogadással megegyezően zajlott le.

Az ezredtulajdonossal rendelkező osztály vagy ezred címében használhatta az ezred tulajdonosának nevét, azonban csak különleges alkalmakkor, mint például ezredünnepélyeken, bajtársi összejöveteleken és tiszti ünnepélyeken. A hétköznapi – hivatali – ügymenetben semmilyen módon nem jelenthetett meg. Fontos megjegyezni, hogy az osztály- és ezredtulajdonosi cím csak a tulajdonos haláláig szólt.

A monarchikus hagyományokhoz kötődő tulajdonosi rendszer visszaállításától kezdődően a korszak végéig mindössze öt gyalogezred rendelkezett ezredtulajdonossal.

Az 1931. november 10-én kelt Legfelsőbb Elhatározás szerint a Magyar Királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred ezredtulajdonosa Paul von Hindenburg (1847–1934) tábornagy lett. A választás egyértelmű, hiszen Hindenburg 1914-től a székesfehérvári 69. gyalogezred tulajdonosa, majd 1919-től a weimari köztársaság államelnöke volt. A címadományozás nem csupán a tradíciónak és a történelmi előzményeknek volt köszönhető, hanem a politikai érdekközösségnek is. A két nemzet világháborút követő azonos sorsa, az igazságtalan béke kényszere, ami egy irányba fordította az egykori szövetségeseket, hogy a béke megtartása mellett közösen lépjenek fel a revízió mellett.

…Csak természetes, hogy a mienkhez hasonló helyzetben lévőkkel együtt működünk és emellett igyekezünk megnyerni azok rokonszenvét, akiktől sorsunk jobbrafordulását várhatjuk. Németország sorstársunk, Olaszország a másik csoportba tartozik. Minél barátságosabb lesz ennek a két országnak viszonya, annál kedvezőbb ez nekünk. Két ilyen nagyhatalom politikájának egy irányba való haladása igen nagyjelentőségű és egész Európa életében fordulatot jelenthet. Ha pedig Franciaországban is sikerül híveket szerezni a szerződések revíziója eszméjének, akkor már meg van a siker. Olaszország már jó barátunk nekünk és örvendetes, hogy Németországgal is egyre erősödnek a baráti kapcsolatok. Székesfehérvár ismét egy új állomás a jó barátság útján, újabb kilométerköve a szabadulás útjának.

Hindenburg ezredtulajdonosi címének átadására 1931. november 16-án került sor a német államelnök hivatalában. A kiutazó tiszti küldöttséget békei Koós Ottó (1883–1938) ezredes, ezredparancsnok vezette. Az átadás alkalmával megjelent még a külügyminisztérium képviseletében Kánya Kálmán (1869–1945), Magyarország berlini követe és Stojakovics (később Sztójay) Döme (1883–1946) tábornok, berlini katonai attasé is. A fogadás alkalmával Paul von Hindenburg – az ezredtulajdonosi szokásoknak megfelelően – korábbi alakulatának osztrák – magyar ezredesi ruhájában fogadta a küldöttséget, a német véderő (Reichswehr) miniszterének jelenlétében. Az okirat átadását követően az új ezredtulajdonos villásreggelin látta vendégül a magyar delegációt. Az ezred küldöttsége november 23-án tért vissza a székesfehérvári állomáshelyére.

1933-ban felmerült, hogy a tulajdonosi kinevezés ünnepélyessége nem volt megfelelő. Ezt a székesfehérvári 2. vegyesdandár is megerősítette. Egy újabb, méltóbb ünnepély keretében kívánták az ezredtulajdonos részére a fehérvári gyalogezredet átadni. Számos javaslat érkezett az alkalom megrendezésére, úgy mint 1933. augusztus 15-e, a gyalogezred ezrednapja, emellett szólt, hogy Székesfehérvár városa amúgy is nagy ünnepséget rendez augusztus folyamán, ezért az átadási ünnepség nem jelentene kettős költséget. Felmerült Hindenburg októberi születésnapja, azonban a legénységi állomány létszámhiánya és a kiképzési feladatok végrehajtása miatt a helyőrség állománya nem volt alkalmas nagyszabású ünnepség lebonyolítására. Paul von Hindenburg 1934. augusztus 2-án bekövetkezett halála már nem tette lehetővé az újabb ünnepélyes ezredtulajdonosi kinevezést.

Az ezredtulajdonossal való kapcsolat az erről szóló okirat átadásától kezdve folyamatossá vált, amelynek ápolása az ezredparancsnok és az ezred vezetésének felelőssége volt.

1931-ben a berlini katonai attasé, Stojakovics tábornok a vezérkari főnöknek tett november 2-i jelentésében felhívta figyelmét, hogy a Német Birodalom elnökének születésnapját csupán kerek évfordulókkor (1927-ben a 80., 1937-ben a 90. születésnapját) ünneplik. „Véleményem szerint azonban csak előnyös benyomást tehet, hogyha a m. kir. »Szent István« 3. honvéd gyalogezred parancsnoksága évenkénti születése napjából üdvözölné.” Hozzátéve azt is, hogy Németországban nem szokás a névnapi köszöntés. A VI–2. Osztály osztotta az attasé véleményét, és felhívta erre a 3. gyalogezred parancsnokának a figyelmét. Fontosnak látták azonban, hogy az ezred és vezetője saját hatáskörben intézkedjen az ezredtulajdonos köszöntéséről. A születésnap és karácsony alkalmából kelt üdvözlő üzeneteket és ajándékokat a birodalmi elnök mellett működő kabinetirodának címezve küldték meg. Az ezred vezetése azonban más módon is kedveskedni kívánt a világháborús hősnek. 1931 karácsonyára az ezred tisztjei egy díszkötésű fényképalbumot készítettek, amely az ezred tisztjeit és legénységét, az alakulat laktanyáját és mindennapjait mutatta be. Az album képeit maga Koós Ottó – az ezredparancsnok – éjszakákba nyúlóan feliratozta.

Az ezred tisztikara 1933 karácsonyára egy 1861M gyalogostiszti szablyát küldött, amelynek pengéjébe ajánlószöveget és az ezred tisztikarának aláírását vésették. A szablyát eredetileg Hindenburg 1933. október 2-i születésnapjára szerette volna az ezredparancsnok, Koós ezredes elküldeni, azonban egy gyakorlat miatt az emléktárgy nem készült el. Ismeretes, hogy a berlini magyar követ és vitéz dálnoki Miklós Béla (1890–1948), magyar katonai attasé együtt adták át 1933. december 22-én.

A kapcsolat nem volt egyoldalú, Hindenburg sem feledkezett el a székesfehérvári ezredéről: üdvözlő és köszönő táviratain túl a Magyarországra érkező német követek és attasék minden alkalommal meglátogatták a fehérvári ezredet, hogy Hindenburg üdvözletét és jókívánságait személyesen adják át. A kapcsolat ápolását a magyar királyi Honvédelmi Minisztérium is pártolta, előszeretettel kísérték német vendégeiket Székesfehérvárra az ezred parancsnokságára.

Hindenburg 1934-ben bekövetkezett halála után fia, Oskar von Hindenburg az ezred korábban küldött ajándékait és emléktárgyait átadta az ezredparancsnokság épületében létrehozott csapatmúzeum részére. Hindenburg halálával az alakulat újabb ezredtulajdonost nem kapott, emlékét azonban az alakulat 1945-ös felbomlásáig megtartotta. A város mindig büszkén emlékezett és emlékezik meg egykori és mai alakulatairól, azonban mára e szép, több évszázadra visszatekintő katonai hagyomány kikopott az emlékezetből. Elfeledetté vált annak ellenére is, hogy a 69. gyalogezred székesfehérvári emlékműve – melynek Hindenburg volt az első ezredtulajdonosa – mindmáig megőrzi a tábornagy nevét és arcvonásait.

Napjainkra még ennyi emléke se maradt annak a rövid három esztendőnek, amit Székesfehérvár büszke háziezrede a magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezred tulajdonosaként töltött.

2018 óta ez a dátum jelzi a magyar film napját. Kicsiny hazánkban olyan hatalmas alkotások születtek, mint Makk Károly Cannes-ban háromszorosan díjazott drámája, a Szerelem, vagy Mészáros Márta Berlinale-fődíjas Napló szerelmeimnek című, nemzetközi forgalmazásra bocsátott alkotása. A magyar film világhírű, gondoljunk csak Zsigmond Vilmosra, aki Szegedről jutott el Hollywoodba, hogy Steven Spielberg operatőreként két Oscar-díjat is nyerjen, vagy Zukor Adolfra, aki a Paramount Pictures alapítójaként és Francis Ford Coppola Keresztapa című filmjének mecénásaként vonult be a világ filmtörténetébe.

Méltánytalanul kevesen tudják, hogy mit jelöl az 1901. április 30-ai dátum. A napot, amely az első pillanata volt a magyar film hajnalának. Azt a napot, amikor Pekár Gyula a budapesti Uránia dísztermében bemutatta az első magyar komplex mozgóképes alkotást, A táncz című filmet. Hogyan is lett a monarchia egyik jelentős mezőgazdasági vállalkozójának a fia korának kulturális óriása, és a nevét száz évvel később miért nem ismeri senki?

Pekár Gyula a kiegyezés évében, 1867. november 8-án született Debrecenben. Édesapja, Pekár Imre az ország egyik leggazdagabb embere lett, miután a lisztfinomság mérésének technológiájáért világszabadalmat kapott. Ezt a módszert mind a mai napig világszerte pekározásnak nevezik. Előzményként, megalapította Debrecenben István nevű gőzmalmát, majd országos szinten kezdett terjeszkedni. Egyik közvetlen rokonával, a Magyar Királyi Államvasutak ügyvezetőjével, Pekár Károllyal összefogva gigászi monopóliumot épített ki a Magyar Királyság gabona- és malomiparában. A 19. század végére Pekár Imre már a fővárosban is jelentős politikai és gazdasági befolyást szerzett, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank igazgatója lett. 1899-ben a Királyi Levelek már nemesekként említik a Pekár család tagjait, Pekár Imre portfólióját pedig 55 millió forintra becsülték, ami ma közel 700 milliárd forintos vagyont jelentene. Ebbe született Pekár Gyula és testvére, ifjabb Pekár Imre.

Pekár Gyula tanulmányait a Debreceni Református Gimnáziumban kezdte, ahol a fennmaradt dokumentumok tanulsága alapján kiváló eredményei voltak, 1879-ben például kiemelt ösztöndíjas diákként említi az intézmény évkönyve. 14 évesen édesapja magántanulói státuszba helyezi, majd hosszú tanulmányutat tesz Bostonban, ahol Henry Longfellow-val való találkozása nagy hatást gyakorolt a fiatal Pekár művészeti ambícióira.

Édesapja ajánlására és a kor trendjeinek megfelelően jogot hallgat, először Bécsben, majd a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen. Jogi karrierje ígéretesnek tűnik, az egyetem elvégzése után pár hónapon belül ő lett az Ügyvédjelöltek és Joggyakornokok Körének alelnöke. A Királyi Törvényszéken dolgozik, kollégája a fiatal Jeszenszky Géza báró is. Pekár Gyulát azonban idővel hidegen hagyja a jogi légkör, a szépirodalom felé fordul, s rendszeresen kezd novellákat publikálni a Pesti Naplóban. Írásai olvasottak, a nemzeti oldal egyik kedvelt írója lesz. 1893-ban végleg felhagy a jogi pályával és eldönti, hogy Párizsba költözik.

Párizsban, a kortárs kultúra fellegvárában három évet tölt Pekár Gyula. Saint-Germainben lakik és a Sorbonne-on hallgat művészeti tárgyakat. Irodalmi mentorai, Anatole France és Émile Zola, a kortárs naturalizmus és realizmus nagymesterei voltak. Szomszédságában lakik Munkácsy Mihály, akivel hamar barátságot köt a fiatal magyar író. Munkácsyról és a Párizsban élő magyarokról több esszét is publikál a hazai lapokban. Párizs nagy hatást gyakorol Pekár Gyula művészeti termékenységére, azonban árnyaltan szemléli a világot, több írásában is megemlíti, hogy számára elkeserítő, hogy a francia lakosságból mennyire kiveszett a kereszténység és az erkölcs.

Pekár Párizsban látott először mozgóképet, amikor a Lumière és Edison féle vetítések során bemutatnak neki egy-egy egyszerű, koncepció nélküli, egysnittes felvételt. Pekár Gyula azonnal látja, hogy ebben a műfajban sokkal nagyobb potenciál van annál, mint hogy azt pincékben, lebujokban vagy bordélyházak auláiban vetítsék. Megérti, hogy megfelelő koncepcióval és szerkesztéssel a filmmel történetet lehetne mesélni.

Párizsból való hazatérése hatalmas siker, több útleírását közlik a lapok, országszerte előadásokat tart francia élményeiről, és ami számunkra most a legfontosabb: több saját készítésű mozgóképet is hoz magával, melyek legfontosabb darabja egy guillotine-os kivégzés.

Pekár Gyula ezt követően Spanyolországba indul, immár célirányosan, bejárja az Ibériai-félszigetet, rengeteget ír, fényképez és forgat. Spanyolország című mozgóképekkel kiegészített előadását 1899-ben mutatja be az Uránia. Ebben az alkotásban Pekár Spanyolországban szerzett élményeit mondja el, miközben képeket és mozgóképeket vetít a közönségnek, a háttérben pedig a témának megfelelő zene csendül fel. A bemutató hatalmas sikert arat, sokszor említik az országos lapok. Később Miskolcon, Pécsett, Pozsonyban, Sopronban és Szombathelyen is bemutatásra került a darab. Az előadás legérdekesebb pontja a 15 percig tartó, bikaviadalt megörökítő mozgókép volt. Ezt a hibrid műfajú előadást később megveszi a bécsi Uránia, majd a tengerentúlra is eljut: bemutatják az Egyesült Államokban és Argentínában is.

Az újabb siker után a fővárosi Uránia Tudományos Színház felkéri Pekár Gyulát, hogy készítsen egy olyan filmet, ami többre való, mint a kortárs, pár perces, gyenge dramaturgiájú, filléres jegyekkel megnézhető mozgóképek. Pekár évek óta csak erre várt; megkereste korának híres operatőrét, Zsitkovszky Bélát és Kern Aurél zeneszerzőt, akik szintén nagyszerű ötletnek tartották egy eddiginél hosszabb, komplexebb film elkészítését.

1901-ben nagy előkészületek után kezdték forgatni A tánczot. Az alkotásban 24 jelenet található, amelyek különböző idők és korok táncain keresztül mutatják be világunk sokszínűségét, a főszereplők Blaha Lujza, Fedák Sári és Márkus Emília voltak.

A nyersanyag leforgatása után majdnem tragédia történt. Április 3-án az Uránia laborjában tűz ütött ki, a filmtechnikai eszközökben 40 ezer korona kár keletkezett és hiába sikerült megmenteni A táncz tekercseinek nagy részét, pár fontosabb jelenet mégis visszafordíthatatlanul roncsolódott. Pekár és Zsitkovszky nem csüggedtek, az elpusztult jeleneteket éjt nappallá téve újraforgatták, hogy a bemutató április végéig megvalósulhasson.

1901. április 30-án teltház előtt debütál A táncz. A zenét Radics Béla és zenekara biztosította. A szereplők most nem lezüllött alakok voltak, mint annak idején Párizsban, hanem politikusok, államférfiak, a magyar gazdasági és kulturális élet meghatározó személyiségei. A vetítést percekig tartó tapsvihar koronázta. A táncz hamar országos szenzáció lett, és eljutott a Monarchia és Nyugat-Európa nagyvárosaiba is, 1906-ban már több mint száz vetítésen volt túl.

A sikerek után Pekár Gyula újabb váratlan lépést tesz. Felhagy főállású művészeti tevékenységeivel és politikusnak áll. Somlyó-Vásárhely országgyűlési képviselője lesz, Tisza István hamar a bizalmába fogadja. Mivel Pekár beutazta Európa országait, öt európai nyelvet beszélt és rendkívül széles kapcsolati hálóra tett szert, kultúrpolitikai és diplomáciai vonalon kezd tevékenykedni. Fontosnak tartja a nők és kisebbségek jogait, például már 1902-ben szorgalmazta a nők szavazati joghoz való jutását. A világháború után többször tárgyalt az antant megbízottjaival, részt vett Klebelsberg Kuno oktatási reformjainak létrehozásában, Horthy Miklós diplomatájaként pedig elsőként kezd tengelyt kiépíteni Budapest és Róma között. 1937-es haláláig a nemzeti oldal elkötelezett képviselője.

A második világégés utáni politika helyzet Pekár Gyulát ellenségnek tekintette származása és munkássága miatt. A kommunista kultúrpolitika rombolása tett róla, hogy neve az enyészeté legyen. Évtizedekig nem említik, A táncz szalagjai idővel elvesztek. Fiumei úti sírjáról lelopták ülő alakos bronzszobrát; a tettes és a szobor azóta sem került elő. Mai anyagias, moráltalan világunkban sokszor ennyit ér egy hazafi életműve.

1944-re Szentes lakói számára is kéznyújtásnyi távolságba került a háború és a pusztítás. A 2. Ukrán Front közeledtével a magyar királyi Honvédség alakulatai és a polgári lakosság elkezdték fokozatosan kiépíteni a város védelmét. Elsőként az épületek alagsoraiban és pincéiben alakítottak ki óvóhelyeket és kiterjesztették a légoltalmi rendszert. ’44 nyarától munkaszolgálatos alakulatok jelentek meg a településen, feladatuk az alföldi város védhetőbbé tétele volt. Az ide vezényelt egységeknek egy sáncokból és harckocsiakadályokból álló védvonalat kellett kiépíteniük, amihez a helyi férfi lakosság egy részét is több alkalommal kirendelték a védőállások kiépítésére. Létrejött a Szentes akkori határaitól 1 km-re lévő, patkó alakú védműrendszer, melynek mindkét vége a Tiszára támaszkodott. Emellett kiépítettek egy második védvonalat is, a vasúti híd hídfőjénél.

Az 1944-ben beindult „amerikai szezon” során Szentes légterében egyre intenzívebben érzékeltek ellenséges repülőkötelékeket, azonban a várost nem érte légitámadás, mert nem rendelkezett jelentős hadiiparral. Ennek ellenére a Szentest Csongráddal összekötő tiszai vasúti híd védelmére légvédelmi ütegeket állítottak fel a folyó két partján, ami jelentős szerepet játszott a későbbi harcok során. Ezen kívül a városba repülő egységek is érkeztek: Debrecen-Nyulasi Haderőn Kívüli Kiképzőkeret teljes állományával a Debrecent ért jelentős légicsapások hatására a szentesi reptérre települt át. Június 17-én pedig három Messerschmitt Me 323 Gigant hatmotoros szállító repülőgépet és vadászkíséretüket is Szentesre vezényelték. Ezek hadianyagot és katonai felszerelést szállítottak, illetve sebesülteket hoztak a 2/601-es számú német hadikórházba, ami a kisajátított szentesi középiskolákban üzemelt.^[1] Ez idő tájt egykori alma materemben, a Bartha János Mezőgazdasági Szakiskolában harctéri sebesüléseiből lábadozott mások mellett a későbbi Nobel-díjas író, Heinrich Böll^[2] is.

A 2. Ukrán Front közeledésének hatására a polgármesteri hivatal elrendelte a polgári lakosságnál fellelhető üstházak és főzőüstök lefoglalását a katonaság részére, illetve az állatállomány áthajtását a Tisza jobb partjára. Azonban ennél nagyobb felkészülést nem rendeltek el a városi közigazgatási szervek, illetve a polgári lakosságot sem evakuálták. Szeptember 25-én dr. Molnár Imre,^[3] a középtiszai hadműveleti terület kormánybiztosa a rendelkezés szigorát demonstrálandó, megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba a hivatalukat elhagyó tisztségviselőkkel szemben. Ezt az elgondolást Molnár annyiban enyhítette, hogy nem akadályozzák, de nem is támogatják a lakosság menekülését. A polgármester és a tisztségviselők többsége elhagyta Szentest és a harcok kezdete előtt a városi pénztárat is elszállították.

A Vörös Hadsereg 1944. október 6–7 körül már Szentes előterében harcolt a magyar és német alakulatokkal. Október 6-a éjjelén a 2. Ukrán Front 5. légi hadseregének két repülőgépe bombatámadást hajtott végre Szentes ellen. A célpontot a vasútállomás és a motorgarázs képezte, ekként próbálva megbénítani a városi közlekedést, azonban a támadás kudarcba fulladt, mert a repülők elvétették a célt és „csak” a közeli lakóházakban okoztak károkat. A Szentes körül létesített védműrendszerben nemes tomkaházi és folkusfalvi Tomka Emil^[4] alezredes és Idrányi Ferenc^[5] alezredes vezetése alatt a magyar királyi 2. „Árpád fejedelem” huszárezred I. és II. huszárosztálya, illetve a 21. és 24. honvéd gyalogezred részei foglaltak állást. A magyar védelmi állásokat október 8-án reggel érték el a több irányból támadó szovjet csapatok. Az első lövéseket a berekháti vasútállomás térségében, a diósadi Bodó Tihamér^[6] százados parancsnoksága alatt álló 2. huszárezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század páncéltörő ágyúi adták le. Az összecsapások során a 2. huszárezred, a 21. és 24. gyalogezred számos harckocsit sikeresen megsemmisített, azonban a folyamatos szovjet támadások hatására elvesztették páncéltörő lövegeiket. Tomka Emil naplójából tudjuk, hogy a fegyverzet elvesztését követően azt a parancsot kapták, hogy utcai harccal vonuljanak vissza. Mindennek következtében bár jelentős veszteségekkel, de a szovjet haderő a nap folyamán sikeresen áttörte a védgyűrűt.

A visszavonulás gyors és kaotikus volt. A szervezetlen menekülést Tomka Emil naplójának alábbi sora írja le a legszemléletesebben: „Az északról előretörő ellenség lövedékei és aknaszilánkjai jégeső módjára pattogtak az aszfalton és a háztetőkön és mindez azt eredményezte, hogy a küzdők legnagyobb része ész nélkül futott a vezetéklovak után a Tisza-part felé.” Ennek ellenére a parancsnak eleget téve a magyar csapatok több, kisebb ütközetbe bonyolódtak a szovjet katonákkal, így lassítva a Vörös Hadsereg előre nyomulást és időt nyerve Szentes katonai kiürítésére.

Délután 13–14 óra körül a szovjet páncélosékek megközelítették a szűkebb hídfőt. A harckocsik sikeresen megleptek a szentesi felsőrét térségében egy, a vasúti híd irányába visszavonuló magyar konvojt. Ennek következtében itt, a hídtól 1 km-re egy 12 órás közvetlen tűzharc alakult ki, melynek során többek között Vszevolod Filippovics Golubkov^[7] főhadnagy és Nyikolaj Jakimovics Kondratyevics^[8] hadnagy kiérdemelték a Szovjetunió legrangosabb elismerését, a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Eközben a hídfőtől északra is jelentősebb összecsapások bontakoztak ki. Ennek során halt hősi halált vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc^[9] altábornagy fia, ifj. vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc^[10] páncélos hadnagy is. Farkas hadnagy harckocsija harcképtelenné válását követően szolgálati pisztolyával és néhány gránáttal rontott rá a támadó szovjet harckocsikra és az azt kísérő gyalogságra, egérutat biztosítva beosztottjainak. Az ifjú hadnagy testét egy szemtanú a saját tanyája udvarán temette el, ahonnan később a szentesi Kálvária temetőbe helyezték át.

A szorongatott hídfőállásba több ponton is betörtek a szovjetek, azonban vitéz nemes alsótorjai Vastagh György^[11] ezredes lélekjelenlétének köszönhetően egy sikeres ellentámadás során sikerült kivetni a szovjeteket a magyar állásokból. Vastagh ezredes bátor helytállása okán több száz magyar katona tudott még visszavonulni a Tisza jobb partjára. Azonban e hőstett az ezredes utolsó katonai vállalkozása volt, ugyanis a visszavonulást követően a csongrádi oldalon egy aknagránát szilánkjaitól elszenvedett súlyos sérülései következtében másnap a kecskeméti hadikórházban elhunyt. Kiemelkedő tettével post mortem kiérdemelte az egyik legrangosabb katonai kitüntetést, az 1942-ben alapított Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. Tettével Vastagh ezredes nem csak a magyar hadtörténetbe, hanem Szentes történelmébe is örökre beírta nevét. Tiszteletére magánadományból 2002-ben a Tiszai vasúti-híd szentesi oldalán emléktáblát avattak. Emellett Szentes város önkormányzata 2019-ben egy Vastagh György mellszobrot állított a Hősök Erdejében.

Megemlítendő, hogy a hídfőcsatában más magyar katonák is hősiesen helytálltak, az 1. honvéd gépvontatású tüzérosztályban szolgálatot teljesítő Bakondy Imre^[12] törzsőrmester a hídfő kiürítésekor végrehajtott kimagasló teljesítményért a magyar királyi Honvédség 32. tagjaként, a Magyar Arany Vitézségi Érmet vehette át. Vastagh ezredessel ellentétben Bakondy túlélte a második világháborút, és bár a háború végén szovjet hadifogságba esett, de 1948-ban sikeresen hazatért. Az 1942-es hídfőcsaták során a II. és III. urivi ütközetben, illetve a szentesi harcokban is derekasan helytállt Bakondy 1981-ben hunyt el.

Az október 8-ról 9-re hajló estén számos bátor vállalkozásnak köszönhetően az ekkorra már a szovjet tüzérség által bemért és folyamatos tűz alatt tartott vasúti hídon a hadianyag és a magyar alakulatok zöme sikeresen átjutott a Tisza jobb partjára. Az egyre jobban szorongatott szentesi hídfő feladása után a hidat a magyar csapatok felrobbantották. Az ezt követő napokban a harcok a csongrádi hídfőben és Csongrád térségében folytatódtak, melynek során a súlyos harcok alkalmával a város többször is gazdát cserélt. A csongrádi hídfőben halt hősi halált számos derék szentesi huszárral együtt a 203. légvédelmi osztály parancsnoka, Dánielfy Tibor^[13] alezredes is, aki az utolsó töltényig tartotta állását. Az alezredes emléke előtt adózva 2023 óta a Magyar Honvédség győri légvédelmi alakulata az MH Dánielfy Tibor 205. Légvédelmi Rakétaezred nevet viseli.

A front gyors áthaladása és a városban csak elszórtan előforduló ellenállás miatt Szentes kiemelkedő veszteségek és károk nélkül került szovjet fennhatóság alá. A megszálló erők gyorsan megkezdték a város közigazgatásának és életének újraindítását. Október 10-én a szovjet városparancsnok dr. Négyesi Imrét^[14] nevezte ki Szentes polgármesterévé. Négyesi 1919-től az 1936-os lemondásáig már betöltötte a pozíciót, ennek értelmében egy gyakorlott vezetőt kapott a település. A szovjet parancsnokság 1. számú parancsa értelmében a hivatalok és a vállalatok megkezdték működésüket, illetve megnyíltak a kórházak és az iskolák is. A Vörös Hadsereg hamarosan jelezte ellátási igényeit, melynek során október 16-án a Szentesen berendezkedett szovjet katonai parancsnokság átadta a szükségleteinek listáját a polgármesteri hivatalnak.

Hivatkozások

1. A Horváth Mihály Gimnáziumban és a Magyar Királyi Téli Gazdasági Iskola és Szaktanácsadó Állomásban (ma Alföldi ASzC Bartha János Kertészeti Technikum és Szakképző Iskola) rendezkedett be a német hadikórház. Emellett a Római Katolikus Elemi Népiskolában (ma Szent Erzsébet Katolikus Általános Iskola és Óvoda) rendezkedett be a Magyar Királyi 558. Hadikórház. ↑
2. Heinrich Böll (Köln, 1917. december 21. – Langenbroich, 1985. július 16.) Nobel-díjas német író. 1939-ben behívták a Wehrmachtba. Franciaországban, Romániában, Magyarországon és a Szovjetunióban szolgált, többször meg is sebesült. ↑
3. Személyéről életrajzi adatot nem leltünk fel. ↑
4. Nemes tomkaházi és folkusfalvi Tomka Emil (Budapest, 1903. január 2. – Göd, 1977. január 23.). Kiss Ernő aradi vértanú honvédtábornok unokája. 1925. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1941-től Szabadkán a magyar királyi 2. Árpád fejedelem huszárezredben anyagi tiszt, majd Szentesen a 2/I. huszárosztály nehézfegyver századparancsnoka. A 2/I. huszárosztály nehézfegyver századparancsnokként vonult el a szovjet hadműveleti területre 1944. június 11-én, s a fronton vette át a 2/I. huszárosztály parancsnokságát. 1944. július 1-én léptették elő alezredessé. ↑
5. Idrányi Ferenc (Hernádszentandrás, 1902. júl. 2. – Budapest, 1958. október 14.). Országos bajnok párbajtőröző, vívómester. 1924-ben avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián, 1929-ben végezte el a Honvéd Sportoktatói tanfolyamot. 1944. január 1-től alezredes. 1944. augusztus 1-től a 2/II. huszárosztály parancsnoka. 1944. október 8-án megsebesült. 1945-ben amerikai hadifogságba esett. ↑
6. Diósadi Bodó Tihamér, (Feketetó, 1913. júl. 29. – Willmington, 1982. ápr. 1.). 1935. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1942. március 1-től százados. 1943. november 1-től a 2. huszárezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka. ↑
7. Vszevolod Filippovics Golubkov (Kijev, 1925. január 26. – n.h. 2002. január 29.). 1943 februárjában sorozták be a Vörös Hadseregbe. 1944 októberétől a 2. Ukrán Front 53. hadseregének 14. harckocsi hadtestének 1438. önjáró tüzérezredének egyik önjáró tüzéregység parancsnoka. A szentesi harcokban súlyosan megsebesült. 1945-ben adományozták részére a Szovjetunió Hőse kitüntetést, valamint a Lenin-rendet. ↑
8. Nyikolaj Jakimovics Kondratyevics (Poltavka, 1919. március 3. – Usszurijszk, 2002. február 12.). 1939 októberében sorozták be a Vörös Hadseregbe. 1943-ban elvégezte a szaratovi harckocsizó iskolát. A szentesi harcokban súlyosan megsebesült. A háború után Usszurijszkben tanárként dolgozott. ↑
9. Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, (Kismarton, 1892. május 27. – Arnstorf, 1980. április 14.). 1938. október 1. és 1943. augusztus 1. között a Ludovika Akadémia parancsnoka. 1943. február 1-től altábornagy (3. rangszám). 1943. augusztus 21-től a magyar királyi VI. honvéd hadtest parancsnoka. 1944. július 26. és 1944. augusztus 1. között a magyar királyi 1. honvéd hadsereg megbízott parancsnoka. ↑
10. Ifj. vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, (Budapest, 1924. december 5. – Szentes, 1944. október 8.). 1942 és 1944 között a Ludovika Akadémia hallgatója. 1944. augusztus 20-án avatták hadnaggyá. A szentesi harcokban hősi halált halt. Sírja a szentesi Kálvária temetőben van. ↑
11. Vastagh György, vitéz nemes alsótorjai (Szabadka, 1896. március 23. – Kecskemét, 1944. október 10.). 1942. november 15-étől az 1. gépkocsizó lövészezred parancsnoka. 1943. május 1-jétől ezredes. 1944. október 9-én a csongrádi hídfőben súlyosan megsebesült, majd a Kecskeméti kórházban hősi halált halt. 1944. november 24-én post mortem a legmagasabb kitüntetést, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet adományozták számára. ↑
12. Bakondy Imre (Marosillye, 1912. május 06. – Örkény, 1981. október 10.). 1933-ban vonult be a magyar királyi Honvédséghez. A szovjet harctéren szolgált, ahol II. és III. urivi ütközetben okirati dicsérő elismerésben részesült. A szentesi harcokban az 1. honvéd gépvontatású tüzérosztály kötelékében vett részt. A háború végén szovjet hadifogságba esett. ↑
13. Dániellfy Tibor (n. h. 1900. február 27. – Csongrád, 1944. október 9.). 1921. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1942-től alezredes. ↑
14. Dr. Négyesi Imre, (Szentes, 1876. december 3. – Szentes, 1945. december 15.) 1919-től 17 éven át 1936-os lemondásáig Szentes polgármestere, ezután nyugállományba vonult. A szovjet városparancsnokság nevezte ki újból polgármesterré. ↑

„Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk”^[1] – A háborús erőszakról

Hadtörténetírásunk az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben nélkülözte a háborús események vizsgálata során az egyes emberek megértésére irányuló törekvést. Tette ezt egyrészt talán azért, mert „irtózott” az úgynevezett angolszász hadtörténetírás sodró, de időnként pongyolának tekintett megfogalmazásaitól. Másrészt az is lehet az ok, hogy hadtörténetírásunk sokáig katonatudósok „kezeiben” volt, akik feszesen és jórészt a harcászati, hadműveleti szabályszerűségek nyomán igyekeztek feltárni a múlt harci eseményeit. Ily módon a vizsgált hadműveletek úgy jelenhetnek meg előttünk, mint terepasztalon lejátszott harci játék, ahol az egyik (kék), vagy a másik (piros) fél „birtokba vesz” egy-egy települést, vagy „felszámolja” az ellenség ellenállását ilyen vagy olyan magaslatokon, vagy fontos átkelők közelében. A dolog kiélezettebbé válik, amint ismerős helynevekkel helyettesítjük be az adott „települést”, „magaslatot”, „átkelőt” és még inkább, ha a megsejtjük, hogy mi rejlik az ellenállás felszámolása mögött. El kellene tehát siratnunk minden hősi halottat, vagy a háborúban elfásult összes gazembert, vagy szegény lelket, akit a semmiből váratlanul agyonvágott az akna vagy lekaszált egy tetszőleges fegyverből leadott sorozat? Semmiképpen sem. Erről Németh László idevágó sorai jutnak eszünkbe, melyek szerint „Tele van ez a világ földomlásokkal, skalpoló átviteli szíjakkal, bombákkal, merényletekkel… Milyen kísérteties dolog ennyi izgalom, őrültség, indulat fölött egy nyugodt kapavágás.”^[2]

Szükséges volna nem csupán szenvtelenül vizsgálnunk a háborús eseményeket, hanem bizonyára hasznos volna, ha törekednénk arra, hogy megértsük az emberi motivációkat, döntéseket. Hiszen a háború is csak olyan, mint az élet; ahogyan José Ortega y Gasset fogalmaz: „Feladat az élet. És az életet alkotó feladatokban nem az a legsúlyosabb, hogy végre kell hajtani őket, hanem – bizonyos értelemben – ennek épp az ellenkezője, vagyis az, hogy mindig kénytelenek vagyunk tenni valamit (…)”^[3] – Háborús körülmények között a döntéskényszer értelemszerűen kiélezettebb, ezért a „mit tegyünk?” kérdésre lehetőleg minél hamarabb, vagy minél átgondoltabban kell válaszolnunk. A cselekvő ember tehát aktívan jelen van, és félrevezető lenne, ha csupán az úgynevezett magasabbegységek és (különböző szintű) alárendeltjeik harctevékenységéről beszélnénk, figyelmen kívül hagyva ezáltal az emberi tényezőt.

A fenti tételmondatot árnyalják azok az újabb történeti munkák, amelyekben a szerzők a korábbinál már nagyobb teret engednek a résztvevők visszaemlékezéseinek. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a mikrotörténelmi feldolgozás és a személyes motiváció megértésének igénye fokozatosan nálunk is tért nyer.

A visszaemlékezés, levél vagy kortárs harctudósítás némileg hasonlatos a fényképhez, amely elénk hozza azokat a körülményeket, helyszíneket, embereket, amelyeket már elképzelni sem tudunk. A látvány és tapasztalat leírásán kívül – a fényképet meghaladóan – azonban a személyes visszaemlékezések következtetni engednek a lélek rezdüléseire is, és megmutatják azt is, hogy a harcoló feleken kívül a szenvedő lakosság miképpen érzékeli az eseményeket. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a lövészárokban küzdő harcos szemén keresztül be lehet mutatni a háborút. A retina befogadóképessége korlátolt, nem írhatjuk le a háborút csak az egyes emberek élményei alapján, hiszen a háború a lövészárkok mellett ott dúl a megfigyelőállásokban, a harcálláspontokon, de megtaláljuk az általános iskolában, a napilapok hasábjain és a parlamenti felszólalásokban is. Horváth Dezső A tizedik ember című munkájában erről ekképp ír: „Ahány ember, annyi dráma, nem tudni hány fölvonásban. Van, aki ki tud bújni mind alól, és komédiára fordítja, de sokan vannak, akik előtt elsötétül a világ, mert tragédiára érzékenyítette őket ez a század.”^[4]

Jó példa erre Magyary Zoltán és feleségének búcsúlevele, amelyben egyszerre látjuk a személyes motivációkat, egy falu szovjet megszállását, és némi kutatással képet kaphatunk arról is, hogy milyen állapotban lehetett egy olyan szovjet alakulat, amely a magyarországi hadműveletek legkeményebb ütközeteit harcolta végig az elmúlt hat hónapban. Ez a tény felmenti őket az elkövetett kegyetlenségektől? Egyáltalán nem. De legalább megérthetjük, hogy komolyabb oka volt ezeknek, mint ahogy első látásra gondolnánk. Mindezek után Ivo Andrićcsal együtt feltehetjük a kérdést: „Hogyan lehet leírni azt a hullámzást az emberekben, amely a néma állati félelemtől az öngyilkos lelkesedésig terjedt a vérontás és alattomos fosztogatás legalacsonyabb ösztönétől a szent áldozathozatal legmagasztosabb vállalásáig, melyben az ember fölülmúlja önmagát, s egy pillanatra más törvények szerint élő, magasabb világok szféráit érinti.”^[5]

Az egyes ember tehát formálója lehet az eseményeknek, akár öngyilkos lelkesedésével, akár alattomosságával, de hasonlóképpen tétlenségével és néma tűrésével is. A harci eseményekről szóló jelentésekből vagy a hadműveleti összefoglalókból jól látszik, hogy a harcok eredményességét befolyásoló elsődleges tényezőkön kívül mik azok, amelyeket ugyancsak érdemes figyelembe venni. A csapatok létszáma, felszereltsége, összetétele mellett, ha lehetséges, számba kell venni a terepviszonyokat, az időjárást és az események alakítására alkalmas embereket is. Egy kedvezővé „átmaszkírozott” jelentés, vagy a másokat is magával ragadó állhatatos harc képes a helyi jellegű ütközetek végeredményére befolyást gyakorolni.

Lám, a terepasztal színeket, vertikális irányú kiterjedést kapott, a birtokba vett településekre lakosság került, (talán rokonaink?) az „ellenség”, illetve a „saját csapatok” kategóriába pedig emberi tulajdonságokkal felruházott, folyton fokozott döntéshelyzetben őrlődő egyének kerültek! Előbbieket meg kell mászni, vagy át kell kelni rajtuk. Azokra ott rászakad a pince, agyonlövik őket, vagy megmérgezik magukat, emezek meg harcolnak, rabolnak, menekülnek, „hozzáfognak, hogy megássák közös sírjukat”, vagy próbálnak a megszokott működés szerint viselkedni.

Ha szeretnénk bemutatni egy térség harci eseményeit – akármennyire is az összfegyvernemi harc kerül a fókuszba –, nem tekinthetünk el attól, hogy az elérhető források tükrében szemügyre vegyük azokat a tényezőket, amelyek befolyással lehettek az ismert végeredményre. Ezzel sem nyerhetjük meg az elvesztett háborúkat, de közelebb kerülhetünk a hadakozó ember megértéséhez.

Hivatkozások

1. Préd 4,1 ↑
2. Németh László: Európai utas, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 624. ↑
3. José Ortega y Gasset: Két történelmi esszé, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 147. ↑
4. Horváth Dezső: A tizedik ember, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 261. ↑
5. Ivo Andrić: Híd a Drinán, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973, 302. ↑