Hónap: 2026. június

Cselekedeteink ösztönszerűségén elmélkedem, és eszembe jut egy eset, amikor segítségnyújtásról kellett döntenem. Régi emlék, a sok nyomorúságot hordozó fővárosi belvárosban mégis gyakran visszaköszön. Elesett előttem egy idős hölgy az utcán. A térdére esett, a táskája lerepült a válláról. Hirtelen felé nyúltam, de nem tudtam: hogyan is segítsek? Megtorpantam: jól érzékeli, elfogadja-e egyáltalán a szándékot vagy bizalmatlanul viszonyul hozzá? Végül cselekedtem, de kevésbé lelkesen, mint hirtelenjében tettem volna. Először álló helyzetbe húztam a karjánál fogva, majd a táskáját a kezébe adtam. Mérges volt. Szerencsére nem rám, hanem arra az úthibára, ami miatt a baleset bekövetkezett. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs nagyobb baj, elköszöntünk egymástól.

Rotterdami Erasmus Diatribe című művében, amit Luther téziseivel vitatkozva ír meg a szabad döntésről, rávilágít arra, ahogy azt a Szentírásból is megtanultuk, hogy ha a jámborság útján járunk, bátran törekedhetünk a jobbra, a bűnben viszont elvész a szabadságunk. Bűnösként másra nem törekedhetünk, csak arra, hogy a bűnbánat segedelmével Isten irgalmasságában reménykedjünk, mely nélkül emberi igyekezetünk hatástalan. Szabad akarattal törekedni a még jobbra? – Bizonyára nevelés kérdése. Meglátni a helyes utat és bátran rajta maradni. Előtérbe helyezni azt, ami hasznos felebarátunk számára, több, mint feszegetni gyengeségünket vagy erősségünket a ránk váró feladatokban. Talán közelebb visz az üdvösséghez, ráirányítja a figyelmet arra, hogy a szabadság felelősség. Tulajdonképpen ezt a gondolatmenetet a jezsuitáktól hallottam először. Ne legyenek kétségeink, ha jót akarunk tenni, hanem tegyük meg! Mikor, kinek, miben, s főleg hogyan kell segítenem? Ebben nyújt támpontokat Loyolai Szent Ignác iskolája. A szeretet mindig cselekvő, nem érzés, hanem a jó feltétlen akarása, döntés, mely válasz Isten szeretetére. Tehát elhatározás ez, ami belső szabadságból fakad és szolgálatot eredményez. A hívő ember Isten akaratának eszközévé válik. A szeretetben nincs félelem. Ignác szerint Krisztus tanítványa nem a büntetéstől való félelemből cselekszik, hanem azért, mert szeretni akar. Ez a belső szabadság.

Amikor Loyolai Ignác 1540-ben megalapította a Jézus Társaságát a katolikus megújulás érdekében, a belső szabadságon alapuló döntésre támaszkodva az aktív, cselekvő közösségi szolgálaton nyugvó hitterjesztést tűzte ki célul. Gondoljunk csak bele, milyen erős meggyőző ereje lehetett annak abban az időben Luther „szolgai akaratával” szemben! Felismerni magunkban a jóra való képességet, begyakorolni, igencsak felszabadító élmény, a félelem feletti győzelem lehet! Ignác azonban tanult a reformátoroktól is: tudatosult benne, hogy a szó, az írott, nyomtatott szó ereje, illetve a tanítás, a hívekhez való közelség elengedhetetlen az elkötelezett, Krisztusban lévő élethez, az Egyház, a hit védelméhez. Jézus Társaságának szerzetesei, a jezsuiták ennek érdekében iskolákat kezdtek alapítani. Először Messinában 1548-ban, majd szerte Európában. Az iskolák írott szabályzata az 1560-as években kezdett körvonalazódni, egységes tantervet 1599-ben kaptak Ratio Studiorum néven. E szerint a szabályzat szerint nemcsak teológiát, hanem klasszikus műveltséget, retorikát, filozófiát, természettudományokat is oktattak, gondot fordítottak a nyelvek ismeretére. Ez egyfajta „humanizált teológia” lett. A cél a katolikus értelmiség kinevelése volt, az ellenreformáció intellektuális hátterének megteremtése. A három részre szakadt Magyarországon ennek az értelemre és a szívre egyaránt támaszkodó, mély lelkiséget hordozó mozgalomnak különös jelentősége volt. Az első jezsuita kollégiumot 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek hívására alapították Nagyszombatban. 1565-ben az iskola száz diákot számlált, ami akkoriban tekintélyes létszámnak számított. 1579-ben Báthory István fejedelem kezdeményezésére Leleszi János alapított jezsuita iskolát Kolozsmonostoron. Székelyudvarhelyen is otthonra találtak: kisgimnázium jött létre, amely 1593-ban Vásárhelyi Gergely hittérítő érkezésével tovább fejlődött. 1660-ban épült fel az a gimnázium, amely kétszáz éven át működött. Székelyudvarhelyen a zenei nevelés is nagy figyelmet kapott. A katolikus egyház megerősödésében Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, jezsuita szerzetes játszott óriási szerepet. 1613-ban írta meg Az isteni igazságra vezérlő kalauzt, mely a protestánsokkal folytatott hitviták alapműve. A jezsuita iskolákban bevezette a Ratio Studiorum tantervet, amely egységes, magas színvonalú oktatást biztosított. A tanulók között nem csupán nemesek, hanem polgárok, sőt paraszti származású fiatalok is helyet foglalhattak. Pázmány Péter Nagyszombatban 1635-ben egyetemet is alapított, mely a jezsuita rend feloszlatása (1773) után 1777-ben Budára költözött, és a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem jogelődje.

Láthattuk a jezsuita szellemiség térhódítását, most tekintsük meg, hogy a nyilvános vitákra, disputákra nevelt katolikus ifjúság hogyan juthatott el a cselekvő szeretetre és miként tudta közvetíteni azt! Minden szeretetben végzett cselekedet többet ér bármilyen és bármennyi ékes szónál. A jezsuiták az értelem és az érzelem, a szív és az ész, a hit és a tudás egységét hangsúlyozták, oktatási tervükben a gyakorlat központi helyen állt. A bizonytalanság, az erőtlenség tudata gyakran akadályozza a cselekvést. A szeretet parancsainak végrehajtásához nem pusztán szabad döntésre, eltökéltségre, hanem tapasztalatokra, és valljuk be: más emberek segítségére is szükség van. Jézus Társaságának iskoláiban (melyekből a rend XIV. Kelemen pápa általi 1773-as feloszlatásáig Magyarországon 42 működött, a világban pedig közel 800) a tanár a tananyag, a tudás közvetítésén túl lelki vezető, mentor is volt, aki folyamatosan kísérte a tanítványát a személyiségfejlődésben. A pedagógia központjában a cura personalis (személyes törődés), a magis (többre törekvés, meghaladás) és a discernment (megkülönböztetés) állt.

Korábban utaltunk Erasmusra, aki a szabad döntést a mindig jobbra törekvésre véli csak használhatónak. Megtehetjük, hogy nekifeszülünk a jócselekedeteknek és mindig igyekszünk is meghaladni azokat. Isten nyújt majd számunkra kapaszkodókat, a megkülönböztetés adományát kapjuk meg tőle. Ehhez hitben való elmélyülés, imádság kell. Ész és szív együtt alakít ki bennük spirituális érzékenységet, hogy felismerhessük, mi vezet Istenhez és mi távolít el tőle. Ignác szerint az ember lelkében és elméjében folytonosan vannak mindenféle gondolatok, vágyak. Amelyek a Szentlélektől, Istentől erednek, azok békességgel, szeretettel töltenek el, amelyek nem, azokat nyugtalanság, félelem kíséri. Loyolai Ignác a Lelkigyakorlatok című munkájában szabályokat is felállít a megfelelő érzékeléshez. Fel kell tennem a kérdést magamban: mi zajlott ma bennem, vigasz vagy vigasztalanság töltött el? Ez a lelki visszatekintés a gyakorlat első része. Döntéshelyzetekben tudatosítanom kell: van-e olyan tényező, mely zavarja az érzékelésemet?

A jezsuita tanár a lelki kísérés során célul tűzi ki annak megvalósítását, hogy segítsen a tanítványának Isten akaratának a felismerésében. A cselekvő szeretetig eljutni nem csekélység. A szeretetben nincs félelem (1Jn 4,18). A félelem akadályozza a cselekvést, megbénít, pedig Szent Ignác szerint a tett előbbre való a szavaknál. A jótettekre sarkalló belső szabadság elérésében az úgynevezett cura personalis, a személyes törődés a mérvadó. A jezsuiták olyan nevelési reformot hajtottak végre iskoláikban, amely az egész életre kiható, missziós hivatást kialakító személyiségfejlődést kívánja elérni. A cura personalis tehát a személyes törődést, egyéni gondoskodást jelenti, mellyel a tanár a tanítványát kíséri. Erre a személyenkénti emberi méltóság adja az alapot. Ugyanakkor minden ember igényei mások lehetnek, ezért meg kell ismerni a rászorulókat. A jezsuita iskolákban a caritas (felelősségvállaló, szociális, felebaráti szeretet) nemcsak elmélet volt, hanem a lelkigyakorlatok, a cselekvési tervek része, célja. Az órákon disputákat, vitákat, beszélgetéseket folytattak a társadalmi igazságosságról, arról, mit jelent másokért élni és végrehajtani kívánták a szeretet cselekvő parancsait. A tanárok, akik folyamatosan kísérték a diákjaikat a tanulásban és a szolgálatban, példát is mutattak a karitatív tevékenységekben. Ezek az elvek ma is jelen vannak a jezsuita iskolákban. Az 1773-as feloszlatás után tevékenységük 1814-ig szünetelt, ekkor állította vissza a rendet VII. Pius pápa. Hivatalosan Magyarországon az 1920-as évektől indultak újra, például a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karán. A kommunista uralom után a rendszerváltás biztosította visszatérésüket. 1994-ben nyílt meg a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem részeként. 1998-ban indult újra a jezsuita gimnázium Miskolcon. Itt 2002 óta a 9. évfolyam diákjai karitatív munkát végeznek. A Jezsuita Egyetemi Kollégiumok Hálózatában öt egyetemi szakkollégium van. Ezek nemcsak lakhatást, hanem személyiségfejlesztő programokat is biztosítanak, hogy másokért élő emberekké válhassanak a fiatalok. Összejöveteleiken oxfordi típusú vitákat is folytatnak kritikai gondolkodásuk fejlődésére. A kollégiumok lakói részt vesznek hajléktalanokat segítő munkákban is. A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Budapesten a Horánszky utcában található egy műemléki épületben. Külön helyiségek szolgálnak benne a lelki elmélyüléshez, a vitákhoz, filmnézésekhez, kötetlen beszélgetésekhez. Nyilvános, meghirdetett programjaik a Párbeszéd Házában zajlanak, ahol vannak a tanári munkát segítő műhelyfoglalkozások is.

A jót begyakorolni, a szeretetben cselekvővé válni a felebarát javára, de örök üdvösségünk előkészítésére is, személyre szabott feladat. A jezsuiták által hirdetett megkülönböztetés, melyet imádságban és mentorunk közvetítésével kaphatunk meg Istentől, elvezet a helyes és határozott útválasztáshoz. Nem marad más hátra, mint célra irányultan tenni, amit tennünk kell, de könnyedén, vidáman, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7).

 

Az eperjesi kollégium a Magyar Királyság első evangélikus főiskolájaként formálta az ország politikai, katonai és kulturális elitjének egész nemzedékeit. Maga a város már 1531-ben áttért a protestáns hitre, és számtalan híres szülöttje volt, akik külföldi, jellemzően protestáns egyetemeken tökéletesítették tudásukat, majd hazatérve a három részre szakadt ország fennmaradásáért fáradoztak. Közülük kiemelendő Gyalui (Gelei) Torda Zsigmond humanista, orvos és kamarai tanácsos. Megfordult Krakkóban, Wittenbergben, Leuvenben, Bázelben es Padovában is, majd az eperjesi líceum rektora lett 1551-ben, de 14 évvel később Pozsonyba költözött, ugyanis királyi kamaratanácsosi rangot kapott. Az 1590-es évekből pedig érdemes felidéznünk Bocatius János költő nevét, aki 1594 és 1599 között tanított Eperjesen, mielőtt a kassai iskola vezetőjének kérték volna fel.

A felső-magyarországi rendek végül azért döntöttek 1665-ben az intézmény megalapítása mellett, mert az ellenreformáció hatására egyre nehezebbé vált a magyarországi evangélikus diákok németországi taníttatása, helyi oktatási intézményre volt szükség. Weber János eperjesi főbíró a városi tanács elnökeként oroszlánrészt vállalt a kollégium létrejöttében. Hatalmas tekintélyét és nagy vagyonát egyaránt felhasználta az orvos és gyógyszerész végzettséggel rendelkező mecénás a cél érdekében. A többségében lutheránus vallású városát a katolikus Habsburg-birodalom árnyékában eredményesen kormányozta, az udvartól nemességet is kapott „Felsőmagyarország örökös főgyógyszerésze”. Az oktatás szívügye volt, saját házában gyógyszerészképző iskolát létesített, emellett négy könyvet is írt. Fontos kiemelni mecénási szerepéből azt is, hogy az evangélikus templomnak oltárkép méretű festményt ajándékozott. Mint azonban rövidesen látni fogjuk, az evangélikusok között is jelentős belső feszültségek és széthúzás alakult ki.

Az események a rendek 1665-ös döntése után felgyorsultak. Eperjes városa támogatta a rendek kezdeményezését a kollégium megalapítására, adománygyűjtést tartottak és 1666 áprilisában már sor is kerülhetett az alapkő letételére. A kollégium annyira átvette a helyi gimnázium szerepét, hogy annak utolsó rektora, Pancratius Mihály került a kollégium élére.

1667. október 18-án nyitották meg olyan tízosztályos gimnáziumként, ahol a felső osztályokban a filozófia és a teológia is szerepelt a tananyagban. Pancratius helyét még 1667-ben Pomarius Mihály vette át rektorként, aki az oktatás magas színvonala miatt már egyetemi célokat dédelgetett, azonban ezt a rangot nem sikerült elérni. Az oktatás színvonalát az is bizonyítja, hogy a végzősök egyetemi végzettség nélkül is el tudtak helyezkedni iskolai tanárként, lelkészként. A kollégium tanárai közül kiemelendő Ladiver Illés, akinek katolikusellenes és Habsburg-ellenes iskoladrámái nagyon népszerűek voltak. Az előadások nyelve német, szlovák és magyar volt.

Alig három évnyi működés után a Wesselényi-féle „összeesküvés” leleplezése (1670) megpecsételte a kollégium sorsát is. 1671-ben Spankau generális katonái elfoglalták az épületet, és hadi raktárrá alakították át. Az oktatás a régi iskolaépületbe költözött, de az evangélikusok azt sem tarthatták meg, emiatt a tanárok és a diákok szétszéledtek. Többek között ekkor üldözték el Ladiver Illést is, aki ezután Erdélyben a segesvári gimnázium rektoraként újjászervezte az ottani oktatást. A külföldre menekülő egykori eperjesi diákok közül pedig Rezik János nevét érdemes kiemelni, aki Pomarius és Ladiver tanítványa volt, majd 1674-től 1683-ig a toruńi (régi nevén: thorni) egyetem tanáraként tevékenykedett.

Eközben Eperjesen alig egy évvel a nagy üldöztetés után a jezsuiták a régi iskolaépületben már katolikus gimnáziumot működtettek, az evangélikus kollégiumból pedig rendház lett. 1673-ban ismét fordult a kocka, mert Thököly Imre a kurucai élén elfoglalta Eperjest, a jezsuitákat elzavarták, a kollégiumot pedig újraindították Collegium Thökölyanum néven. Mivel az intézmény fenntartásának gazdasági háttere a jezsuita korszakban megszűnt, ezért néhány város, ily módon Tállya 600 holdnyi szőlőjének és Rimaszombat adóbevételének a felével gondoskodott a kollégium működéséről, illetve Eperjes is hozzájárult a költségekhez. Thököly visszahívta Segesvárról Eperjesre kedvenc tanárát, Ladiver Illést, aki az alapoktól építette újra az evangélikus képzést egészen 1686-ban bekövetkezett haláláig. A Thököly-felkelés bukása után 1687-ben gróf Csáky István a kollégium épületét és az evangélikus templomot is elkobozta, megint „mehetett mindenki, amerre látott”.

A kollégiumot sújtó válságok közepette Weber János főbíró ügyesen lavírozott. Mind a Wesselényi-féle összeesküvés, mind a Thököly-felkelés kapcsán vád alá helyezték és bebörtönözték, de politikai manőverezésének és vagyonának köszönhetően megmenekült a felelősségre vonás alól. A mélyen evangélikus meggyőződésű főbíró áttért a katolikus hitre. Szabadlábra helyezése után immáron katolikusként egy botrányos jelenet keretében levette a falról a korábbiakban saját maga által az evangélikusoknak adományozott festményt. Pár évvel később, amikor már megtehette, visszatért az evangélikus hitre. Az eperjesi lakosok mindezen „vargabetűk” ellenére ismételten főbíróvá választották többször is, mely tisztséget majdnem haláláig folyamatosan töltötte be. A család sorsa ezután nagyon rosszul alakult, fiait koholt vádak alapján kivégezték, vagyonukat elkobozták, unokái mély szegénységbe süllyedve hagyták el Eperjest. Rezik János rektor az 1687-es eperjesi kivégzésekről szóló könyvét 1705-ben írta latin nyelven. Weber Jánossal kapcsolatos elfogultságát jól mutatja, hogy ugyan a főbíró már 1684-ben meghalt, Rezik művében mégis hangsúlyosan szerepelt, de pozitív cselekedeteit rendre elhallgatta és ekképpen ítélte el a ténykedését: „Éjjel-nappal folyton azon törte az eszét, hogy legalább emlékezete maradna fel sokáig. De ezt a dicséretre méltó törekvést csak a valódi erény által érhette volna el.”

A Rákóczi-szabadságharc során 1705-ben a kollégium újraindult Collegium Rákóczyanum néven, ekkoriban rektora a Toruńból hazatérő Rezik János volt. Az intézmény azonban továbbra is nehéz helyzetben volt, mert még a Thököly Imre végrendeletében ráhagyott tokaji szőlők sem biztosították a fennmaradását. Szükség volt XII. Károly svéd király anyagi támogatására ahhoz, hogy az intézmény zavartalanul működhessen és néhány szerencsés diák külföldön is folytathassa tanulmányait. Az 1707-es rózsahegyi zsinat az eperjesi kollégium egyetemmé alakítását tervezte, de ebből semmi sem lett. A viszontagságokat csak tetézte az 1710-ben kitört pestisjárvány, amiben Rezik János is elhunyt. A szabadságharc bukásakor még úgy tűnt, hogy az evangélikusok megtarthatják az intézményt, de ez hiú ábránd maradt a Habsburgok ellenállása miatt. Kollégium helyett az evangélikusok csak egy külvárosi alsófokú iskolát működtethettek egy egyszerű faépületben. Ráadásul még az addig egyéges háromnyelvű (német, szlovák és magyar) gyülekezett is szétszakadt egy külön német és szlovák részre.

Nemesi patrónusoknak hála az 1750-es években lehetővé vált egy nagyobb faépület építése is, és a 18. század második felében már ismét líceum jellege lett az intézménynek, mert matematikát, filozófiát és filozófiát is taníthattak. Ily módon tehát ismét egy fejlődési korszak következett be, megint nőtt a tanárok és diákok létszáma, annyira, hogy 1779-ben már a külvárosi evangélikus iskolában 30%-kal többen tanultak, mint a központi fekvésű jezsuita intézményben.

Az evangélikusok számára pozitív fejleményeket az hozott, hogy miután 1773-ban XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuitákat, ezt Mária Terézia is megtette a birodalomban. Másrészt 1781-ben II. József kiadta a Türelmi Rendeletet melynek jóvoltából végre lehetőség nyílt a kollégiumok visszaszerzésére is. Persze nem ingyen kapták meg, hanem 1783-ban árverés útján lett az evangélikusoké a Szentháromság-templommal együtt. A városi tanáccsal is meg kellett küzdeniük a kollégium épületéért, mert az megóvta az árverés eredményét, de végül a császár személyes közbenjárására egy megismételt árverésen magasabb összegért, 6 000 forintért az övék lett. Ekkortájt a joggyakorlatát Eperjesen töltő Kazinczy Ferenc így írt az evangélikus intézményről: „…itt négy nyelv van divatban, az igazság emberei, a papság, a tanítók és a tanulók mind deákul beszélnek, az uraságok magyarul, a polgárság németül, és mindenki tótul.”

1785-től végre töretlen fejlődés kezdődött a kollégium életében, melynek rektora Carlovszky János lett. A 19. század első felében már érződött a reformkor előszele, mert a német nyelvet elkezdte kiszorítani a magyar az eperjesi kollégium oktatási gyakorlatában. 1821-től például az ösztöndíj feltételéül szabták a magyar nyelv ismeretét. 1844-től a magyar volt az oktatás nyelve, de a szlovák és a német nyelvet is tanították, és a kollégium hivatalos ünnepségei háromnyelvűek voltak.

Az ellenreformáció időszakában középiskolai szintre visszaminősített intézmény a 19. század közepétől a jogi, filozófiai és teológiai karok működtetésével ugyan egy alacsonyabb szinten, de bekerült a felsőoktatási intézmények közé. A jogi képzés 1815-ben kezdődött meg. A híres diákok közül feltétlenül kiemelendő Kossuth Lajos, aki 1816-ban Sátoraljaújhelyről érkezett és 1819. július 5-én kiváló minősítést szerzett a filozófiai-teológiai osztályban, ahol többek között matematikát, fizikát, magyar történelmet, filozófiát és jogot hallgatott.

Az 1840-es években már 400 hallgatója volt az intézménynek, amelyben német, szlovák és magyar nyelven folyt az oktatás. 1845-ben az itt tanuló Kerényi Frigyest meglátogatta négy hétre két jó barátja: Petőfi Sándor és Tompa Mihály. „Költőverseny” keretében mindhárman írtak egy-egy verset a határban található kis faházról.

Érdemes megvizsgálni a diákok számát és felekezeti hovatartozását kevesebb, mint fél évszázad távlatában. Míg a 19. század elején még a diákok majdnem fele Eperjes környékéről származott és 94%-uk evangélikus volt, addig 1847/48-ban 80%-kal több diák tanult az intézmény falai között, és csak kétharmaduk volt evangélikus. A maradék nagy része református volt, de megjelentek a katolikusok, görögkeletiek és zsidók is, ami az intézmény rangjának emelkedését jelzi. A forradalom és szabadságharc eszméjével a tanárok és diákok többsége rokonszenvezett, ami miatt az 1848–49-es szabadságharc alatt az intézmény léte ismét veszélybe került. A forradalmi kormány melletti elköteleződésnek 1849-ben az orosz intervenciós csapatok vetettek véget, a kollégium épülete hadikórház lett. Az oroszok kivonulása után a kollégium ideiglenes – provizórikus – rendben működött, még a jogi képzést is átmenetileg fel kellett függeszteni.

A kiegyezést (1867) követően a kollégiumban négy intézmény működött: gimnázium, teológiai akadémia, jogi akadémia, tanítóképző intézet. Utóbbi 1873-ban költözött Nyíregyházáról Eperjesre. 1878-tól a kétéves jogi képzés helyett négyéves jogi akadémiát vezettek be, ugyanígy lett a teológiai akadémia is hasonló hosszúságú 1884-től kezdve. A szervezeti hierarchia is követte az új intézményeket: a kollégium élén állt a rektor, az akadémiák élén dékánok, a tanítóképző és a gimnázium élén az igazgató.

A fénykort újabb hanyatlás követte, ugyanis a nemzetiségek beolvasztására irányuló stratégia hosszú távon megbosszulta magát. Míg régebben a kollégium híres volt háromnyelvűségéről, 1882-ben már pánszlávizmus terjesztése miatt csaptak ki néhány tanulót. Hiába emeltek új épületet 1911-ben, a Monarchia szétesése után a csehszlovák kormány nem kívánt magyar nyelvű kollégiumot fenntartani, így az intézményeket Magyarországra kellett költöztetni. A jogi akadémia Miskolcra került, a teológiai képzést összevonták a sopronival, a tanítóképző intézet pedig 1924-ben megszűnt. A gimnázium kétnyelvű intézményként még egy rövid ideig fennmaradhatott, 1926-ban tartották az utolsó magyar nyelvű érettségit. Napjainkban Eperjes lakosságának 88%-a szlovák és a magyarok lélekszámát még a helyi ruszinok és a cigányság is felülmúlja.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a kollégium az alábbi időszakokban működött: 1665 és 1671, 1673 és 1687, 1705 és 1710, 1783 és 1849, 1850 és 1926 között, vagyis a 261 évből megszakításokkal 157 éven át, tehát nagyjából az eltelt idő 60%-ában. A líceumot a gimnáziumtól megkülönböztető 9–10. évfolyam (jogi és teológiai karok), majd az akadémiák még ennél is rövidebb ideig léteztek. Az iskola legnevesebb diákjai voltak: Thököly Imre, Kossuth Lajos, Dessewffy Arisztid, Görgey Artúr, Michal Miloslav Hodza, Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Sárossy Gyula, Kerényi Frigyes, Lisznay Kálmán, Vachot Imre, Wachott Sándor, Haán Lajos, Hunfalvy Imre, Greguss Ágost, Ráth Mátyás, Vandrák András, Henszlmann Imre.

Az intézmény működése távolról sem volt egy olyan sikertörténet, mint amilyennek egyes források láttatni akarják, jócskán voltak benne vargabetűk, emberi ellentétek, anyagi nehézségek, tanár- és diákhiány. Utódintézményei közül az Eperjesi–Miskolci Jogakadémiát a kommunisták 1949. augusztus 30-án szüntették meg, azonban a rendszerváltás óta ismét szoros az együttműködés a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara és az Evangélikus Teológiai Akadémia között; a Miskolci Egyetem Jogtudományi Kara az egykori akadémia szellemi örököse lett. Zárszóként álljon itt egy idézet Marcus Aureliustól, amely jól jellemzi az egykori eperjesi kollégium, majd annak utódintézményeinek viszontagságos sorsát is: „Légy szirtfok, amelyet szüntelen csapkodnak a hullámok, de ő rezdületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag. Ne búslakodj a kedvezőtlen szél-járás miatt – inkább örülj, és élj derűs arccal: ha a jelen nem tör meg, a jövőtől sem kell tartanod. Miért nevezed szerencsétlenségnek, ha valami rossz történt veled? Tekints rá úgy, mint szerencsére – és azzá válik.”

 

Gyakorló tanárként elengedhetetlen az önreflexió. A rám bízott tanulók – bár nem kérdezik – tekintetükkel, bizalmukkal és kérdéseikkel arra biztatnak, hogy folyamatosan figyeljem a világ változásait és jómagam is keressem a válaszokat a jelenkor kérdéseire. Loyolai Szent Ignác a tapasztalat útján való megismerés filozófiáján keresztül tanította az embert. Honnan a bölcsesség, honnan a megvilágosodás? Mi volt lelkiségének középpontjában, ami aztán közösségszervezésének alapjává is vált?

A tanár, a nevelő nem tudja kizárni a világhoz való viszonyulását, egy nevelő nem tudja kizárni saját identitását, és az azt formáló erőit, a világnézetét, hiszen őt magát is ezek a képességek formálták. A jezsuita nevelési reform kapcsán az a kérdés jutott eszembe, honnan érkezett a bölcsesség Ignác számára? Mi formálta őt, hogy létrehozzon egy nevelési koncepciót? Az ignáci és a mai modern teológiai világkép is azon az elven alapszik, hogy Isten hozza létre a világot annak minden törvényszerűségével. A komplex, az embertől függetlenül is tökéletesen működő világkép hozzájárul egy széleslátókörű emberkép felfedezéséhez, amely ember saját magát képes elhelyezni a világ térképén – nem csak fizikálisan, hanem mentálisan, és lelki értelemben is. Ennek megtapasztalása a felfedeztető magatartáshoz vezet, ami a tanulás egyik alappillére kell, hogy legyen. A szerzetesi lelkiség természetes velejárója az Istennel kialakított kapcsolódás. Ez a különleges szellemi kapcsolat magával hozza az Istenről és ezáltal – az Istenről alkotott kép segítségével – az emberről kialakított érzelmeket, attitűdöket. Mindez hogyan kapcsolódik a jezsuita nevelés alappilléreihez? Úgy, hogy a nevelő, tanító a test-lélek egységében szemléli a diákjait. A diák nem csak egy fizikailag, vagy biológiailag leírható test, létező, aki befogadja a megtanulandó anyagot, hanem lélek is, aki formálni képes a hallottakat, látottakat saját élettapasztalatain keresztül. Az egységes emberszemlélet lehetővé teszi, hogy az egész ember formálására irányuljon a nevelés minden aspektusa. Amikor a Szentírás első lapjain a teremtés könyvében a szent szerző azt írja, hogy „alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, akkor nem csak azt fejezi ki, hogy Isten a Szentháromságban fejezi ki önmagát, hanem azt is, hogy megkapja az ember a teremtésben az isteni tulajdonságok két legfontosabb elemét, miszerint halhatatlanok vagyunk és van szabad akaratunk. Ezzel a szemlélettel az ignáci világkép is számol, hiszen ebben az értelemben a nevelési elveiben megjelenik, hogy a nevelő egész személyiséget figyelembe véve formál és azon dolgozik, hogy a személy, mint Istentől megteremtett egyedi létező, folyamatosan fejlődni tudjon. Az Istentől kapott szeretet felmutatása később egészséges önismerethez is vezethet. Ha ezen az úton haladunk tovább, azt is kifejezi az ignáci nevelési szándék, hogy felfedezze az ember a küldetését. Azt az isteni küldetést, ami által kibontakozva az egész személyiségét megmutatva mások boldogulására élhessen a világban.

Loyolai Szent Ignác egyik fontos jelszava volt világnézeti koncepciójában a szabadság. Az Istentől kapott szabad akarati szabadságnak kell megteremteni azt az utat, és életértéket, amelynek átadása a valódi nevelés forrása és oka. A valódi szabadság útja nem más, mint a jó és rossz közül a jónak a kiválasztása, valamint belső, lelki munkával irányított szelektálása, értelmezése annak, ami éppen szabaddá teszi vagy gátolja az Istentől kapott szabad akaratot. Ignác emberképének megértéséhez Jézus személyén keresztül vezet az út. Krisztus földi életének állomásai, emberi mivoltának megnyilatkozásai segítik a nevelés kulcsszavainak megtalálását. A szeretet Isten és embertársak felé olyan jézusi parancs, amely befolyásolja a tanítói lelkületet és a tanítványokhoz való kapcsolódást is. A ránk bízottak nevelése lelki feladat és élmény is. Ahogyan egymáshoz kapcsolódik az Atya és a Fiú a Szentháromságban, úgy a tanító és tanítvány közötti lelki harmóniának a középpontjában kell megvalósulnia. Világosan kirajzolódik előttünk az a felelősségtudat, hogy tevékeny szeretet által tevékeny életre készítsük fel tanítványainkat. A tevékeny élet mibenléte a megszerzett tudás alkalmazásán túl az erényes értékek megélésében is szerepet kap. Az erénytan megalkotója Aquinói Szent Tamás, a Summa Theologiae második részében részletesen kifejti tanítását az erényes élet formáiról. Szent Tamás szerint az erény olyan belső hajlam – amely kellő előkészítést követel –, amely könnyedén és kreatív módon tud helyesen dönteni az élet hozta szituációkban. Ilyen formán összekapcsolódik Szent Ignác és Szent Tamás tanítása. A tevékeny életnek meg kell ezeken kívül mutatkoznia az embertárs iránti jóindulatnak és törődésnek. A krisztusi parancs: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” feltételezi és megkívánja az embertársak felé történőtevékeny odafordulást. A közösségi élet a tevékeny szeretet legjobb kifejezési lehetősége.

Az ignáci lelkiség hangsúlyozza a „magis”, vagyis a „több” jelenlétét. Teljes odaadást jelent ez Krisztushoz, és ezáltal a munkához, a tudományokhoz, a neveléshez. Ennek a tökéletességre való törekvésnek kell megmutatkoznia egy nevelőnél is. Minden nap megújulva igyekezni jobbá válni és jobbá, többé szeretni a ránk bízottakat. Komfortzónából való kilépés ez, mely igazán formálja az ember lelki világát, ezáltal Isten-kapcsolatát, és formálja az ember-ember kapcsolódásainak alakítását.

Szent Ignác, miután közösséget gyűjtött maga köré, megmutatta másoknak a megismert isteni igazságot és azon fáradozott, hogy azt továbbadja. Ezt a közösséghez tartozást az iskolán belüli jelenlét szorgalmazza. Nem csak a diákság felé mutatott tevékeny szeretetet kell gyakorolni a nevelőnek, hanem a társai felé, a kollégái felé kell fordulnia, akik szintén tevékenyen tudnak segíteni a hivatásgyakorlásban. A személyes jelenlét, a közösség felé irányuló tenni akarás a nevelés fontos részévé válik, ahogyan Ignác fogalmazott: „Barátok lettek Krisztusban mások szolgálatára.” A közösség megtartó ereje segít a mindennapok küzdelmeiben és segít az új módszerek kipróbálásában, új lehetőségek felmutatásában. A közösségben való neveléstudat hálózatként tud működni.

Írásom elején az önreflexió fontosságáról írtam, és ezzel is szeretném befejezni munkámat. Az önmegvalósítás nagyon divatos szó korunkban. Azonban ennek megélése nem lehet öncélú. A megszerzett bölcsesség és tudás átadása nem az egyoldalú önmegvalósítást kell szolgálja hanem a közösség, és a társadalom előbbre jutását. Ahhoz, hogy mindig a legjobb döntést hozzuk, szintén érdemes Ignác által felvázolt lelkiállapotok közül a harmadikat fontolóra venni, az igazság szenvedélyes kutatását, amit az új megoldások felé irányuló a nyíltság jellemez. Önmegvalósítás helyett önfeláldozás legyen a tanár jelszava. Az önfeláldozás nem csupán szenvedés, hanem öröm útján felfedezett tevékeny szeretet, vagyis folyamatosan megújulni vágyó igazságkeresés. Szabadság és biztos tudás, erény és lelki magabiztosság, szeretet és odafigyelés, fizikai és lelki jelenlét. Egy jó nevelő példakép és biztos pont szeretne lenni a tanítványok számára. A jezsuita nevelés ignáci alappillérei számomra ezt nyújtják, ezt tanítják. Magamat minél jobbá tenni, hogy én is másokat jobbá tehessek, vagy inkább jobbá szerethessek. Nem más ez, mint tevékeny szeretet önmagam irányába is. Megtart és formál. Megtartja hitemet, hivatásomat, emberi méltóságomat és új utakat keres, új tudásbázisokat, új lehetőségeket, hogy jobbá váljak általa. A Szent Ignác-i világkép és a jezsuita nevelési öntudat közös pontjainak megismerése segítség lehet egy érettebb önreflexióhoz a tanári hivatásban.

 

Bél Mátyás (1684–1749) korának kiemelkedő tudósa és egyházi személyisége volt, evangélikus lelkész, történetíró, geográfus és tanár is egyszemélyben, aki iskoláiban megreformálta az oktatást. Magyarországon kezdte meg tanulmányait, Besztercebányán több kiemelkedő tanára volt, akik meghatározóak voltak életpályáján. 1704 és 1707 között Halléban tanult orvostudományt, teológiát és államtudományt. Itt ismerkedett meg August Hermann Francke pedagógiájával. Francke a személyiségközpontú oktatásban hitt, célja a jövőbeli diplomaták és politikusok elméleti és gyakorlati nevelése volt. Ezek mellett nagyban hatott Bél Mátyás életére és munkásságára Christoph Cellarius is, aki a vallás- és egyháztörténeti fókuszú tananyag helyett a politikai eseménytörténetet helyezte előtérbe.

Bél Mátyás 1708-ban tért haza Magyarországra. 1709 és 1713 között Besztercebányán tanított. Ekkor fordította magyarra a bázeli teológus, Johann Anastasius Freylinghausen népszerű evangélikus hittankönyvét. 1713-ban ő lett az iskola rektora, s azonnal hozzálátott, hogy a németeknél látott és tapasztalt minta szerint átalakítsa a líceum működését. Lelkesen fogott hozzá a líceum teljes oktatási rendszere átalakításának. A görög és héber nyelvet is visszahozta az oktatásba, Cellarius elvei szerint tanította a latint, megszilárdította az iskolai fegyelmet, a felső osztályokban pedig olyan új tantárgyakat vezetett be, mint a történelem, földrajz, teológia, filológia, bölcseleti tanulmányok. Munkájának és eredményének hamar híre ment.

1714-től Bél Mátyás lett a pozsonyi líceum rektora, ami jelentős változást hozott nemcsak a pozsonyi, de a magyar oktatásban is. Saját bevallása szerint, amikor elkezdte a munkát Pozsonyban, alig volt az intézményben diák, de hamarosan százak értekeztek. Ő maga képezte ki a tanárokat, tankönyveket írt, tanrendet, tananyagot és tanítási módszereket dolgozott ki. Minden tanár munkáját ellenőrizte, az oktatási folyamatokról jegyzőkönyvet készített.

Újdonság volt, hogy rendszeressé vált a történelemtanítás, azaz önálló tárgyként egész tanévben oktatták. Meghatározta a felső két évfolyam tanulmányi rendjét, mely szerint előbb a hagyományos történelmet tanulták a diákok, majd a Halléban tanultakat alkalmazva, inkább államismeretet oktatott, melynek során a 17. század történetét fejtette ki részletesen. Szorgalmazta, hogy a diákok minél több újságot olvassanak. A korszak történetírói mindinkább az események racionális összefüggésére fektettek súlyt, és ehhez igazodott az iskolák történettanítása is. Bél Mátyás intézményében a német iskolákhoz zárkózott fel a történelemoktatás.

Kiemelt szerepet kapott tanrendjében a hazai történelem mellett a földrajz is, a két tárgyat egyben tanította. Úgy vélte, egy tudatos állampolgárnak illik ismernie környezetének, hazájának a múltját, kiemelkedő történelmi személyeit, valamint legalább országon belül illik tájékozódnia. Oktatási víziójában kiemelt cél volt, hogy a diákok megismerkedjenek a magyarországi körülményekkel.

Családját és tanítványait is bevonta saját kutatásaiba. Diákjai kaptak tőle egy kérdőívet, melyben a lakóhelyüket illetően kellett kitölteniük, ily módon bél Mátyás arról azokról az országrészekről is földrajzi, történeti, etnográfiai adatokhoz jutott, amelyeket nem volt lehetősége személyesen felkeresni. Ezek az információk segítették Notitia Hungariae novae historico-geographica című művének megírását. Az oktatás minőségének javítása érdekében összefoglaló tananyagot készített a diákoknak, amely a lényeges információkat tartalmazta. Pozsonyban Heinrich Zopf és Christoph Cellarius munkáit is beemelte a tankönyvek sorába az 1720-as években. Zopf tankönyvei a tudás elsajátítását illetően módszertanilag újszerűek voltak, mert az azokban megfogalmazott kérdésekre is válaszolni kellett, illetve vizsgakérdéseket is tartalmaztak. Bél Mátyás új tanítási módszerének híre ment a protestáns iskolákban, sorra vették át módszerét azt evangélikus oktatási intézmények.

A tanórák meneténél fontos volt, hogy a pedagógus röviden elmondja, miről fog beszélni azon a tanórán, hogy ezzel is irányítsa a tanulók figyelmét, gondolatát az óra témája felé. Az emlékezet támogatását a kronológia és az ok-okozati összefüggések feltárása szolgálta, a földrajz, a táblázatok és térképek pedig a szemléltetés eszközei voltak.

Bél igazi hazafi volt, úgy gondolta, hogy a magyar nyelvet művelni kell, szerinte az alapműveltség része, hogy valaki magyarul tudjon. A latin iskolában is bevezették a magyar nyelv tanítását, és ezek között is az első Bél Mátyás pozsonyi líceuma volt. Azért volt erre szükség, mert sok szláv és német tanuló volt a diákok között, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Azonban azt is ki kell emelni, hogy a modern nyelvek oktatását is magas szinten oktatták Pozsonyban.

Már 1713-ban a magyar nyelv- és irodalomtörténet ötletét vázolta fel, mert úgy vélte, hogy hiányosságok vannak e témakörök kutatásával kapcsolatban. Igyekezett német folyóiratokban népszerűsíteni a magyar nyelvet, majd német nyelvtant írt magyarajkúaknak. 1725-re pedig németeknek írt magyar nyelvtant. Latin nyelvtankönyvet is összeállított. Bél elsőként rendszerezte hazánkban a nyelvtani szabályokat táblázatba. A mindennapi életből vett példákat, hogy azokkal szemléltesse a nyelvtani szabályokat. Úgy vélte, a vallás oktatásánál az érzelmekre kell elsődlegesen hatni. Bél Mátyás kezdeményezésére 1721 tavaszától indult útjára a Nova Posoniensia című hetilap, amelynek célja az oktatás támogatása és segítése volt.

Bél Mátyás örökségét Tomka-Szászky János vitte tovább Pozsonyban, aki nemcsak megtartotta a színvonalat, hanem elődjénél is hangsúlyosabbá tette a magyar történelem oktatását. Bél Notitiájából tankönyvet is készített, ezzel biztosítva is szellemiségének továbbélését.

Bél Mátyás küldetést érzett hazája megismertetésére és elősegítette az itt élő népek közös kulturális felemelkedését is. Magát szlovák anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek tartotta. Felvetette egy hazai tudóstársaság alapításának gondolatát is. Eredményei hozzájárultak nem csak a földrajz, a helytörténet, a néprajz, az agrártörténet, az egyháztörténet, az irodalomtörténet, a nyelvtudomány, a tudományszervezés, hanem a nevelés-, a pedagógia-, a sajtótörténet és államismeret kutatásához, műveléséhez is.

 

A kora újkor „cigány-politikájáról” nehéz úgy beszélni, hogy ne jegyezzük meg: az ebben a kérdésben született rendelkezések valójában nem nevezhetők a mai értelemben vett cigánypolitikának. Sokkal inkább arról van szó, hogy a felvilágosult uralkodókra jellemző eszmék és a gyakorlati kormányzati szükségletek hívták életre a kérdést: mit kezdjen az állam a cigány lakossággal? Fontos megjegyezni azt is, hogy a III. Károly, Mária Terézia és II. József nevéhez fűződő rendeletek túlnyomó része nem közvetlenül a cigányságra vonatkozott, hanem általános társadalomszervezési törekvések részeként értelmezhetők – kivéve néhány kifejezetten szankciós jellegű intézkedést.

Mária Terézia uralkodása idején a cigány népesség létszámáról pontos képet alkotni szinte lehetetlen. A népcsoport vándorló életmódja, valamint a korabeli népszámlálási módszerek és lehetőségek nem tették lehetővé a pontos adatfelvételt. Valószínűsíthető azonban, hogy számottevő lélekszámú közösségről volt szó, hiszen a kormányzat foglalkozott a kérdéssel. A Ratio Educationis pedig – bár nem közvetlenül – szintén hatással volt a cigányságra. Miről is volt szó? Letelepítésről, a vándorló életmód felszámolásáról, közbiztonsági szempontokról, valamint az iskolarendszer kiépítéséről. A Ratio Educationis szövegében közvetlen utalást a cigány népcsoportra nem találunk, ugyanakkor részletes és kiterjedt utasításokat tartalmaz a jobbágyok és zsellérek iskoláztatására vonatkozóan. A cigányság ebben a korban többnyire e társadalmi rétegekhez volt sorolható, így az oktatásukról való gondoskodás – közvetett módon – rájuk is vonatkozott.

Mária Terézia, III. Károly korábbi elképzeléseire építve, elrendelte, hogy a földesurak telepítsék le a cigányokat és gondoskodjanak arról, hogy házhoz jussanak. Ez azonban nem volt kötelező érvényű, ami viszont kötelező volt: el kellett üldözni azokat, akik nem hagytak fel vándorló életmódjukkal. 1753-tól tehát világosan kirajzolódik, hogy permanens szankciós politikáról van szó.

A Magyar Királyi Helytartótanács későbbi rendeletei a cigányok munkára kényszerítéséről, a ruházkodás szabályozásáról, sőt még a népnév használatáról is intézkedtek. A „cigány” megnevezés hivatalosan nem szerepelt; a népcsoportot átnevezték neocolonus-nak. (Érdekesség, hogy a Kádár-rendszerben is történt hasonló átnevezés, amikor a „cigány” megnevezés helyett az „újmagyar” kifejezést használták.)

A rendeletek közül talán a legkirívóbb és legvisszásabb intézkedés a gyermekek elszakítása volt a szüleiktől. Az állam a cigány gyermekeket 3 krajcárért „eladta” parasztcsaládoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy ezeket a gyermekeket „átneveljék”. A cél a kulturális asszimiláció, értékrendformálás volt – kényszerrel. A plébánosok kötelessége volt az ingyenes oktatás biztosítása, a cigány nyelvet pedig betiltották. Bár finomítottak a gyermekelvétel rendszerén – csak 12 évnél idősebbekre vonatkoztatták – mai felfogással egy durva, minden tekintetben szigorú program volt ez.

A felvilágosult abszolutizmus logikája mentén kialakított asszimilációs politikát tükröz az is, hogy az Urbárium szellemében kellett eljárni. A „jó cigányokat” – azaz a letelepített, adófizető életmódot folytatókat – jutalmazni kellett. A rendszer a „hasznos alattvalók” körébe kívánta őket integrálni.

A Ratio Educationis nem törvény volt, csupán egy királyi rendelet, amely a felvilágosult abszolutizmus jegyében született. Az állam a centralizált hatalmát erősítve, de egy feudalista környezetben igyekezett megvalósítani elképzelését. Az előszóban találhatunk egy kulcsmondatot: „az ifjúság helyes nevelése”. Ez a cél szentesítette az alkalmazott eszközöket.

Hogyan hatott tehát az Ürményi József és Kollár Ádám nevéhez köthető rendelet a cigányságra? Ha megvizsgáljuk, hogy a rendelet miképpen foglalkozik a tankötelezettség kérdésével, ellentmondásos folyamatokat látunk. Az oktatási rendszert három szintre bontotta: népiskola, középiskolai és egyetemi képzés. Ugyanakkor a kisgyermekek (6–12 évesek) iskolába járása még nem volt kötelező – ezt csak II. József későbbi rendelete írta elő, sőt, elfogadottnak tekintették, hogy a gyerekek ebben az életkorban gyakran idénymunkát végeztek.

Mi a helyzet az oktatás nyelvével? Természetesen az oktatás nyelve továbbra is a latin és a német volt; a népiskolák szintjén lehetséges volt a magyar nyelv használata, de csak meghatározott feltételek mellett. A rendelet kitért az anyanyelven történő oktatás lehetőségére is – elméletben.

Világos tehát, hogy a cigány gyermekek részvétele ebben a rendszerben meglehetősen korlátozott lehetett. A vándorló életmód, a nyelvi hátrányok, valamint a szankciós politika nem kedvezett annak, hogy a „helyes nevelés” programja sikerrel megvalósuljon. Az „eladott” gyermekek többnyire szolgaként éltek, gazdáik pedig nem járatták őket iskolába. Az 1777-ben kiadott rendelet 1806-ig, a második Ratio Educationis megjelenéséig volt érvényben.

Miért használtam mégis e rendeletet a „cigánykérdés” tárgyalásához? Nem szükséges bizonygatni, hogy csak az oktatás képes egy népréteget kiemelni és fejleszteni. Jól érzékelhető, hogy a felvilágosodás eszmerendszere hívta életre azt a hibrid politikai struktúrát, ami ezt a korszakot jellemezte. A centralizált hatalom és a modern állam működése egy olyan formát kívánt, amely egyrészt garanciákat tartalmaz az állam működésének biztosításához, másrészt támogatta a vallási, társadalmi törekvéseit (a katolikus vallás terjesztését, a nemesek jogaira való pozitív reflektálást). Ebbe a folyamatba a cigányság, mint peremhelyzetű társadalmi réteg, nehezen illeszthető. Mégis, valamiféle státuszt kapott ez a réteg, volt róluk gondolat, foglalkoztak a kérdéssel.

Összességében kijelenthető, hogy a felvilágosult, abszolutista rendszer, a maga árnyoldalaival együtt, akart és tett is intézkedéseket a modern állam megteremtésének irányába, az oktatás területén is. Az ügyet az állam feladatai közé emelte, struktúrát épített hozzá, tananyagot, emberi erőforrást emelt mellé. Bár a korszak intézkedései nem rendezték átfogóan a cigányság helyzetét, mégis világosan jelezték: létezik egy társadalmi csoport, amellyel az államnak kezdenie kell valamit. Az asszimiláció és az integráció, mint kívánatos célok, már megjelentek, azonban az alkalmazott eszközök elsősorban szankciókra és kényszerintézkedésekre épültek. A „közjó” eszméje mindenkire kiterjedő változtatásokat követelt meg – a cigány-kérdés azonban továbbra is kérdés maradt.

 

„Senki se gondolja, hogy igaz ember lehet tanulás nélkül.”

Johannes (Jan) Amos Comenius, a 17. századi gondolkodó, pedagógus és teológus meglepő módon rendkívül modern a 21. században. Bár a technológiai fejlődés, a társadalmi változások gyökeresen átalakították a világot, alapvető pedagógiai elvei és víziói ma is iránymutatásul szolgálnak, sőt egyes esetekben fontosabbak, mint valaha. Jelentősége több területen is megmutatkozik. Ilyen például az egyetemes és inkluzív oktatás, a szemléltetés, az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning), a gyakorlati tudás fontossága, a béke és a globális felelősségvállalás hangsúlyozása.

Volt sárospataki diákként kiemelten fontos számomra személye és munkássága. Szimbolikus jelentősége van minden sárospataki polgár, diák és oktatási intézmény számára. Az ő jelenléte és tevékenysége még ma is meghatározó a város szellemi életében. Történelmi örökséget, büszkeséget jelent minden sárospatakinak.

Comenius 1592. március 28-án született a korabeli Morvaország Nivnice nevű kis falujában. Szülei uradalmi cselédek voltak és a közeli Magyargázlóban telepedtek le. Édesapja elkötelezett híve és oszlopos tagja volt a cseh testvérek gyülekezetének. Szüleit korán elvesztette, egyik nagynénje nevelte-taníttatta a cseh testvérek támogatásával. Teológiai tanulmányokat a herborni akadémián és a heidelbergi egyetemen folytatott. Nagy hatást gyakorolt rá Alstedt, aki segített a fiatal Comenius enciklopédiájának összeállításában. Ezekben az években az angol materialista, empirista filozófia első jelentős képviselője, Francis Bacon is jelentősen befolyásolta munkásságát.

Egyre inkább kikristályosodott az a meggyőződése, hogy az összes emberi ismeretet a legegyszerűbb, legáltalánosabb alapfogalmakra kell visszavezetni. Emellett ki kell dolgozni az alapvető fogalmak egymáshoz való kapcsolódásának rendszerét. Ez a mindent átfogó tudomány lesz a „tudományok tudománya”, vagyis a pánszófia.

Az egyetemi évek után 1614-ben visszatért Prerovba, ahol pappá szentelték. Emellett tanított a város gimnáziumában. Feleségével, Magdalena Vizovskával Fulnek városába költözött, ahol a lelkészi teendők ellátása mellett iskolafelügyelő is volt. A harmincéves háború kitörése (1618) után súlyos sorscsapások érték: családját elvesztette, otthonát földúlták, menekülnie kellett. A fehérhegyi csatában 1620-ban vereséget szenvedett a csehek Habsburg-ellenes felkelése. A Habsburgok felszámolták Csehország önállóságát, a katolicizmust államvallássá tették, s kíméletlenül szétszórták a cseh testvérek közösségeit. Comenius üldözői elől a lengyelországi Leszno (németül Lissa) városába menekült, ahol tizenkét esztendőt tölthetett el viszonylag nyugodt körülmények között. Lelkészként tevékenykedett, tanított. Itt írta egyik legfontosabb művét, a Didactica magnát (Nagy oktatástan).

Az 1640-es években egy nagyszabású filozófiai, politikai és pedagógiai kérdéseket tárgyaló mű írásához kezdett De rerum humanarum emendatione (A világ égető problémáinak megoldása) címmel. A megoldás számára kettős: egyrészt a Habsburgok, a katolikus egyház uralmának megdöntése fegyveres harccal, másrészt egy új pedagógia létrehozása. A mű mottója: „A »mindentudás« majd hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtalálja helyét, boldogulását a világban.”

1641-ben Londonba, majd Svédországba hívták azzal a céllal, hogy működjön közre az oktatásügy reformjában. Utópisztikus elképzelései nem leltek termékeny talajra, de Svédországi tartózkodása alatt írta meg harmadik fontos könyvét, az Atriumot (jelentése: fogadóterem).

A vesztfáliai béke (1648) után Comenius reményei szertefoszlottak: a Habsburgok nemzetközi tekintélye megtört ugyan, de abszolutista hatalmuk nem csökkent. A protestánsokra és katolikusokra kimondott vallásszabadság pedig nem vonatkozott a cseh testvérek közösségére. Lesznóban kapta meg Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony hívó levelét, amelyben kérte, hogy jöjjön Sárospatakra, vegyen részt a kollégium újjászervezésében. Comenius elfogadta a meghívást, remélve, hogy elérheti kettős célját: rábeszélheti Lorántffy Zsuzsanna fiait, a leendő fejedelmeket, Rákóczi Zsigmondot és Rákóczi Györgyöt a Habsburgok elleni összefogásra; másrészt a gyakorlatban is kipróbálhatja az eljövendő új világ pánszófikus iskoláját.

Sárospatakon hét osztályos pánszófista iskolát akart szervezni, melyből három nyelvi osztály valósult meg. Életének leggazdagabb ideje volt a Patakon töltött négy év 1650 és 1654 között. Itt írta meg legfontosabb pedagógiai műveit: az Orbis sensualium pictust, a Schola Ludust és a De cultura ingeniorum oratiót. Az iskolai tananyagot a neveléssel, a nevelést a műveltséggel szerves egységben látta. Szorgalmazta, hogy a lélek és a test gondozása, a tudomány és a hit követelményeinek kielégítése harmonikusan érvényesüljön az ifjúság nevelésében.

Comenius munkásságának lényege a pánszófikus gondolat: a tudományok teljességének megismerése, a világ összefüggéseinek feltárása. Pedagógiai elképzeléseit és tervezett iskolarendszerét a Didactica Magna (Nagy Oktatástan) című munkájában fogalmazta meg. Újszerű didaktikai-módszertani alapelveket dolgozott ki, melyek a következők voltak: szemléletesség, tudatosság, rendszeresség, következetesség, valamint a tananyag koncentrikus elrendezése.

A szemléletesség elvét – noha őelőtte már többen hangoztatták annak fontosságát – Comenius dolgozta ki először részletesen. Bacon nyomdokain halad, amikor a konkrét tapasztalatszerzés fontosságát hangsúlyozza: „Szükséges, hogy a megismerés mindig az érzékszervekből induljon ki (semmi sincs ugyanis az értelemben, ami nem volt meg előbb az érzékekben). Mi más ez, mint az, hogy a tanítás ne a dolgok szóbeli elbeszélésével vegye kezdetét, hanem a reális megfigyeléssel? És végül, miután megmutattuk a dolgot, jöhet a bővebb magyarázat.” – Az ily módon szerzett konkrét tapasztalatokat követi az általánosítás, a fogalomalkotás. Comenius az öncélú verbalizmust, a meddő szóismeretet tartalmas tudással kívánta felváltani. A tudatosság elve a tekintélyelvűség elleni határozott állásfoglalást jelenti. Ne a tudós szerzők legyenek a tudás valódiságának bizonyítékai, hanem az érzékszervek és az elemző értelem. A mechanikus, megértés nélküli tanulás helyébe a megértett-megemésztett ismeretek tudatos elsajátítását állítja.

Következő elve a rendszeresség. Fontos, hogy a tanítási anyag szerkezeti felépítése logikus legyen, s hogy átadása során „…az előzmény készítse elő az utána következők útját”. Az ismereteknek szervesen egymásra kell épülniük.

Ehhez szorosan kapcsolódik a következetesség elve. Comenius a tanulók életkorát is figyelembe veszi, amikor megszabja, hogy a tanár a tanítás anyagát milyen mélységben, milyen részletesen oktassa. Az életkori sajátosságokon túl az értelmi fejlődés menetét is szem előtt tartja. Kerülni kell minden következetlenséget, kapkodást, hiszen „…a természet sem rohan hanyatt-homlok, hanem lassan halad előre”. Az elvek sorában végül a tananyag koncentrikus bővítésének elve kiemelkedően fontos tényező a comeniusi didaktika rendszerében. A koncentrikus tananyag-elrendezés elve – a lineáristól eltérően – azt jelenti, hogy az iskola minden fokán mindent tanítani kell, fokozatosan bővülő terjedelemben. Az ismeretek így egységes rendszert alkothatnak már a kezdeti fokon is. Erre a rendszerre épülhet a következő osztályokban tanított koncentrikusan bővülő, fokozatosan gazdagodó ismeretanyag. Ezeknek az elveknek a gyakorlati alkalmazásához Comenius további szabályokat fektet le: a tanításban haladjunk az egyszerűtől az összetett, a konkréttól az elvont, a tényektől a következtetések, a könnyűtől a nehéz, a közelitől a távoli felé.

Comenius látásmódjában a tudás nem hatalom (miként azt Bacon vélte), hanem az ember fegyverletétele Isten színe előtt; nem a gőg, hanem a bölcsesség eszköze, a dolgok értelmének és összefüggésének őszinte belátása. Bacon mindig sikeres homo politicusával Comenius a homo pansophicust állította szembe: csak az tud igazán foglalkozni a világ dolgaival, aki megtagadta a világot, azaz képes annak a földtől való távolságának megszerzésére, mely Isten munkatársa számára a dolgok megfelelő áttekintéséhez szükséges. Pedagógiájának központja ugyanis nem a gyermek, hanem Isten, akihez el akarja vezetni a gyermeket. Pedagógiájának alapmeggyőződése: „Si Christum scis, satis es, si cetera nescis”. (Ha Krisztust ismered, elég, ha mást nem is ismersz.)

Comenius alapvető hatást gyakorolt a modern pedagógiára azáltal, hogy egységes, tudatosan felépített oktatási rendszert alkotott, amely a nevelést és oktatást a korábbi meghaladó módon rendszerezte és humanizálta. Több művében kifejtette az iskolarendszer jobbítására vonatkozó elképzeléseit. A Nagy Oktatástanban négylépcsős iskolarendszert vázol fel, amelynek minden fokozata hat esztendeig tartó nevelést, képzést ölel fel: a kisgyermekkor iskolája az anyai öl, a gyermekkor iskolája a tudományos játék, a népiskola, a serdülőkor iskolája a latin iskola, gimnázium, és az ifjúkor iskolája az akadémia és külföld. Elsőként foglalkozott részletesen az iskolarendszer szervezésével, az osztály- és tanórarendszer kidolgozásával és megalapozta az anyanyelvi oktatást, valamint a nyelvoktatás modern módszereit.

Az iskolába való felvétel ősszel történjék, a tanév tavasszal érjen véget. A tanító – a korábbi egyéni foglalkozás helyett – egyszerre végezzen együttes munkát az egész osztállyal egyórás foglalkozásokra bontva a tanítás folyamatát.

Elképzelései között néha túlzásokra is bukkanhatunk. Ilyen például az osztály létszámára vonatkozó nézete. Szerinte egy tanító – segédtanítók közreműködésével – egyidejűleg mintegy háromszáz gyereket is taníthat: „Nem csupán lehetségesnek tartom azt, hogy egyetlen tanító néhány száz tanuló élén álljon, hanem határozottan állítom, hogy ennek így is kell lennie, mivel ez a tanítónak és a tanulóknak is messzemenően a legalkalmasabb.”

Ugyanígy a túlzott pedagógiai optimizmus jele az oktatási módszer abszolutizálása. Szerinte ugyanis az igazán alkalmas módszeregyüttes segítségével valamennyi embernek megtanítható „minden”, vagyis mindenki elsajátíthatja a pánszófia egyetemes tudományát. Bevezette a didaktikai és módszertani alapelveket, kiemelte a tapasztalati tanulás fontosságát, és az oktatásnak szerinte nemcsak az ismeretek átadására, hanem az értelmi, erkölcsi és gyakorlati nevelésre is kell összpontosítania. Comenius új látásmódot hozott az oktatásban, amikor elutasította a puszta tekintélyt, helyette a módszerességet, a tanulók közreműködését és a játszva tanulást állította a középpontba. Az általa megalkotott pedagógia a korábbi hagyományos, szigorúan tekintélyelvű oktatási módszerekről áttért a tudományosabb, módszeresebb oktatásra, amely nagyban járult hozzá a későbbi felvilágosodás és modern neveléstudomány kibontakozásához. Hatása több évszázadon átívelően érezhető az oktatás elméletében és gyakorlatában, így joggal tekinthetjük a modern pedagógia egyik úttörőjének. Művei nemcsak történeti dokumentumok, hanem ma is élő inspirációk az oktatás fejlesztéséhez. Comenius olyan pedagógiai örökséget hagyott ránk, amelynek középpontjában az ember áll – az ember, mint megismerő, alkotó, fejlődni képes lény. Ebben rejlik programjának időtállósága és ma is ható ereje.

 

„Nem elég ám a tudománynak szállást adni magunkban:
frigyre is kell lépni vele.”
(Montaigne)

Neves erdélyi iskolánk története nem ott helyben és nem is Gyulafehérvárott kezdődik, hanem egy-két emberöltővel az 1622-es alapítás előtt. Az erdélyi akadémia létrehozásának ötlete már János Zsigmondnál, majd Báthory Istvánnál is megjelenik. Mint Pápai Páriz Ferenc írja: „[…] a múzsák e dicsőségét a hadakban dicső Bethlen Gábornak szánta sok más hasonló érdemének koronájaképpen.”

Mi volt a célja Bethlen Gábornak? A gyümölcsöző, de kétségkívül költséges peregrináció helyett Erdélyben akarta kinevelni a jövő értelmiségét. Közrejátszhatott még ebben, hogy Tilly csapatai ekkor rabolták ki a heidelbergi egyetemet (annak könyvtárát Rómába küldve), és a többi protestáns egyetem látogatása sem volt már zökkenőmentes a kezdődő harmincéves háború miatt. Még a nyitás évében megérkezett Martin Opitz német költő, akit három társa követett német földről, kiegészülve a külföldi egyetemeken tanult erdélyiekkel. Meg kell említenünk Apáczai Csere Jánost, aki itt kezdte tanulmányait és tanárát, Heinrich Bisterfeld teológia- és filozófiaprofesszort. A fejedelem saját könyvtárának odaajándékozásával és birtokadományával évszázadokra megalapozta az iskola gazdasági hátterét. A könyvtár léte kulcsfontosságú az egyetem életében, egy része II. Rákóczi György idején Sárospatakra került, míg a Gyulafehérvárott működő része egyre inkább közkönyvtár jellegű lett (legalábbis erre enged következtetni egy idézet a szabályzatból, amely megtiltja hogy a könyveket 4 mérföldnél messzebbre vigyék a városból).

II. Rákóczi György katonai és diplomáciai kudarcának következtében Gyulafehérvárt 1658-ban a törökök kifosztották, míg Nagyenyed sikerrel állt ellen a tatár és havasalföldi ostromlóknak. Apafi Mihály fejedelem ezért rendelettel ide helyezte át az akadémiát. A kollégiumot 1713-ig a fejedelmi tanács kormányozta, ezután pedig a református egyház főtanácsa, az úgynevezett Supremum Consistorium. A nagyenyediek eleinte bizalmatlanul fogadták az érkezőket, de a fejedelem erélyes kiállása az akadémia mellett – mint például, hogy kötelesek voltak kalaplevétellel üdvözölni a professzorokat, illetve a zajos sószállítószekereket is kitiltotta az egyetem melletti utcából a csendes oktatás érdekében – jobb belátásra bírta őket. Mindemellett a jól megfizetett tanári kar is – egy professzornak 250 forint volt a járandósága és emellett juttatásai is voltak, viszonyításképp: akkoriban egy pár csizma ára 1 forint volt – vonzotta ide a tanulni vágyókat. Volt idő, mikor nem volt kuriózum a jól fizetett tanár hazánk történetében. A megtelepedés folyamatát az 1682-ben összehívott református zsinat zárta, amely Enyeden hagyta a kollégiumot. Ekkor az intézet kilenc osztályos elemi tagozatból és hat osztályos gimnáziumból állt. Bevett szokás volt, hogy az utolsó osztályba járó hallgatók taníthatták az alsós osztályokat, megvalósítva a tanítva tanulás gyakorlatát.

A korszak legkiemelkedőbb tudós személyisége Pápai Páriz Ferenc volt. Külföldi tanulmányai után híres orvosként foglalta el székét a kollégiumban. A több kiadást megért Dictionarium című műve volt a legismertebb, melyet Misztótfalusi Kis Miklós nyomtatott Kolozsvárott. A 17. század utolsó évtizedei békésebben teltek Erdélyben, így az intézmény ismét gyarapodásnak indult. Ennek a korszaknak a Rákóczi-szabadságharc alatt lett vége, előbb 1704-ben, majd 1707-ben fosztották ki a várost a császáriak. Az intézmény reménytelen helyzetén az angol hittestvérek segítettek, akik I. György király segítségével 11 000 fontot gyűjtöttek, melynek kamatjaiból építették az úgynevezett Ókollégiumot 1720 és 1743 között. 1759-ben Bethlen Kata ajándékozta könyvtárát az intézménynek, amelyről Bod Péter megállapította, hogy „[…] olyan könyvtár jött létre melyhez hasonló addig nem volt Erdélyben”. Mindezt közel 50 évvel az utolsó felprédálás után! Az európai protestáns egyetemekkel állandó levelezésben álló nagyenyedi tanári kar a magyar nyelvű oktatás és színjátszás terén is maradandót alkotott. Közéjük tartozott a 18. század vége felé Köteles Sámuel, Hegedűs Sámuel és Herepei Ádám, aki Kőrősi Csoma Sándort tanította történelemre. Utóbbi 1791-ben megalakította a Nagyenyedi Magyar Társaságot.

A 18. században a protestáns iskolák maguk készítette tanrend szerint oktattak. Mária Terézia meginduló tanügyi reformjai az 1760-as évek végén arra késztették a hazai protestáns egyházakat is, hogy napirendre tűzzék iskoláik ügyeit. Ezért 1769-ben Marosvásárhelyen összeült az erdélyi református litteraria comissio, hogy új, egységes tantervet dolgozzon ki. A 19. század elején a Norma discendi in collegio scholarum Albae Enyedini című dokumentumban rögzítették a kollégium tanulási rendjét, módszertanát. Utóbb több kritika is érte merevsége miatt (1820-tól 1830-ig volt érvényben), de a korszakban kibontakozó liberális irány ideje is eljött a jogi tanszéket vezető Szász Károly személyében, aki mind az intézményben, mind az erdélyi közéletben képviselte azt. Így érkezünk el 1849. január 8-ához, ahol az addig is fosztogatott várost lerohanták Axente Sever román parasztjai. A történtekkel, benne a kollégium kincseinek felégetésével, több könyv is foglalkozik. A pusztulás mértéke olyan nagy volt, hogy csak 1850 májusában kezdődött újra az oktatás, három tanteremben, a városban toborzott 48 tanulóval. Ami ezután történt az P. Szathmáry Károly egykori enyedi tanár visszaemlékezésének tanulsága szerint olyan mértékű növekedés lett, „[…] minőt az északamerikai egyesült státusok némely ujankezdett városánál látunk”. 1858-ban már itt működik a Kolozsvári Tanítóképző Intézet, majd 1862-ben a jogi és teológiai kar beindulása után már 1 120 főt számlál a tanulói létszám. Visszatérve a szervezeti rendszerhez, a 19. század végén a kollégium három tanintézetből: elemiből, nyolcosztályos gimnáziumból és a tanítóképzőből állt. A korszakra jellemző önképzőkörök egyre-másra indulnak az intézmény falain belül, a teológián, a gimnáziumban és a tanítóképzőben is. Saját diáklap is megjelent Haladjunk! címmel. A kollégium keleti szárnya ekkor (1883 és 1885 között) épül meg a még mindig meglevő 170 évvel korábban adományozott „angol pénz” tőkéjéből. A magyar állam 1896-ban 30 000 forintot adományozott a tornaterem megépítésére. Nagyenyed jelentősége azonban a kulturális életben a 19. század végén csökkent, a Kolozsvárott létrejött Ferenc József Tudományegyetemre költöztetett jogi kar, majd a később ugyancsak a kincses városba távozó teológia kar elvesztése miatt. Mégis gondot okozott a diákok nagy létszáma és ellátásuk. Egy korabeli forrás szerint „[…] miután a főiskola népességét leginkább a túlnépes s épp ezért szegény székely földről nyeri: a hazulról semmi segélyben nem részesülő tanulók a főiskolától kapott czipón kívül heteken keresztül semmi más ételben nem részesülnek. 1865-ben, miután a főiskola orvosa kijelentette, hogy több gyermek betegségét [a] csupán kenyérrel élésnek tulajdonítja: a tanári kar, saját konyhájáról, egy második kegykosztot indított meg”.

1920 után a regnáló román hatalom mindent megtett azért, hogy megszüntesse az iskola a magyar művelődésben betöltött szerepét. Először anyagi alapjától akarták megfosztani a földjei kényszerbérletbe vételével, ami 400 hold kivételével sikerült is, majd az 1922-es román földreform után több mint 2 000 hold birtokától fosztották meg. A tanári kar fizetése ennek következtében megfeleződött, a diákság megélhetési költségei nőttek. A magyar szellemi élet az iskola tanári karával a történelemben sokadszorra fogott össze a megmaradás érdekében. A pedagógusok között ekkor olyan neveket találunk, mint Barcsay Jenő, Áprily Lajos vagy Makkai Sándor. Az útkeresést jelzi, hogy Csombordon, báró Kemény Árpád birtokán megépült a kollégium gazdasági iskolája.

A II. világháború utáni kommunista berendezkedés alatt az iskola helyzete tovább romlott: elvették maradék földjeit, elszakították a református egyháztól, neve elvételével pedig „2. Számú Középiskolá”-vá silányították. 120 év után megszűnt a tanító- és óvónőképzés, helyette fémforgácsoló szakos ipari líceum jött létre. Így érte meg az 1992-es évet, ahol a romániai rendszerváltás után elindult a református líceumi szemináriumi tagozat, majd 1993-ban felvehette Bethlen Gábor fejedelem nevét. Több lépcsőben (2007-ig) visszaszolgáltatták a református egyháznak a kollégium épületeit, amelyeket 2016-ig sikerült is felújítani. 1999-ben indult a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozataként a tanító- és óvónőképző főiskola. Jelenleg a bölcsödétől a 12. osztályig terjedően 523 a diákok száma, a tanári kar pedig 53 pedagógust számlál. Az iskola élő szellemiségét egy Sütő András által 1972-ben, a 350. évfordulóra elmondott gondolat ragadja meg:

E Kollégium tanárai voltak azok, akik azzal kezdték ezt a mi nagy fölfelé való repülésünket, hogy egy öl fát a két karunkba raktak. Egy öl szálfát, amivel a hálószobák melegét kellett tartanunk. És rögvest kineveztek sorra valamennyiünket tűzfelelősnek. Tűzfelelősök lettünk a szónak a képletes értelmében is. A kollégium ugyanis akkortájt kopaszra nyírt fejünket gyöngéden megfordítva, a tekintetünket oda fordította vissza, ahonnan elindultunk, mondván, hogy ott lesz ezután is a helyünk. Ezt a röppályát megjárva, eltávolodva és visszakerülve oda, azokhoz, akik közül kiemelkedtünk, teljesítettük és teljesíthetjük ezután is a feladatot, amelyet az Alma Mater reánk bízott.

 

Nem tűnik véletlennek, miért is 1534-ben alapította Loyolai Ignác Jézus Társaságát, vagyis a jezsuita rendet. A reformáció már rohamosan terjedt Európában, s a katolikus egyház még mindig nem vette észre az idők jeleit – vagyis a változás szükségességét. Loyolai Ignác ellenben igen. A rend olyan fegyelmet kívánt meg tagjaitól, amit az egyház papjai régen elfelejtettek.

A szigorú szabályok azonban nem nyomták el a rend tagjait, hanem ellenkezőleg: olyan mértékű önképzésbe és művelődésbe kezdtek, ami példátlannak számított az addigi szerzetesrendek tekintetében. A rend tagjai olyan színvonalú műveltségre tettek szert, amit önzetlenül készek voltak tovább adni, s a jezsuita rend egyik fő missziójává az oktatás vált.

Ahogyan a reformáció megváltoztatta Európa vallási arculatát, a jezsuiták is megváltoztatták a kora újkorig tartó hagyományos, skolasztikus tanítási rendszert. Mit is jelentett ez utóbbi? A skolasztikus tanítási rendszer a szigorú logikát, a formális struktúrákat és a tekintélyelvűség tiszteletben tartását erőltette. Főleg a középkori, egyházi iskolákban és egyetemeken alkalmazták. A tananyagot elsősorban a keresztény dogmák és az arisztotelészi filozófia jelentette. Merev, tekintélyalapú rendszerről van szó, ahol a vitának, a szubjektivitásnak vagy a kritikai gondolkodásnak nem volt helye. Ezt szerette volna megváltoztatni Loyolai Ignác.

Az ignáci pedagógia Istenből indul ki: ezt nem lehet elvitatni egyetlen egyházi nevelési intézménytől sem. A sarokpont tehát a legmagasabb rendű tárgy volt, amivel az emberi tudat csak foglalkozhat (hogy egy hegeli gondolatot citáljak): „mi más lehetne nagyszerűbb gerince egy pedagógiai rendszernek, mint Isten létezése és az Ő jelenléte életünkben és a világban?”

A jezsuita nevelő Isten jelenlétét keresi-keresteti a megismerhető (!) világ kifürkészhető jelenségeiben és részleteiben. A cél a teremtett világ megismerésére irányul, nem hagyva figyelmen kívül a tanulóban a tudásvágy felébresztését. Korántsem az egyházi dogmák és a latin létige ragozásának bebifláztatására kell gondolnunk – sokkal inkább egy szubjektív és barátibb kapcsolatra a tanuló és a tananyag között. Ez a felfogás nem felejtkezik meg arról a nyitottságról sem, amivel a kultúrát kívánja interakcióba léptetni a hittel.

Ahogy a jezsuiták másik fő küldetése, a missziós tevékenység mind az „elreformált”, mind pedig a világ még kereszténységtől érintetlen területein, úgy a nevelésben is nagyon fontos volt az evangelizációs attitűd, a hitre nevelés, vagyis az apostoli munka.

Isten szeme a Biblia szerint tízezerszer fényesebb a Napnál, így mindent lát, s mindenkit ismer. A jezsuita pedagógia másik alapvetése épül erre a kapcsolatra. Ahogy tehát Isten mindannyiunkkal törődik, úgy törődik a jezsuita nevelő is minden egyes tanulójával, és az úgynevezett cura personalis jegyében jár el: s az egyén képességeit, illetve személyiségének sajátosságait figyelembe véve fejleszt és ér el eredményeket. Az iskolában azonban nem kívánja lezárni ezt a folyamatot, hanem ahogyan a rend tagjai maguk is vallják, egy egész életre szólónak kell lennie a művelődésnek. Tehát, aki jezsuita iskolában végzett, az soha nem végez a tanulással.

Nem lehet vitás az sem, hogy ha az ember igazán szabaddá szeretne válni a világi hívságoktól, akkor az ignáci értelmezésben magára Istenre kell szabad akaratából igent mondania. Ez Krisztus tanításában is tetten érhető, amikor azt tanítja, hogy aki evilági életét meggyűlöli, elnyeri az (örök) életet. Talán ez a legnagyobb felelősséggel járó része a jezsuita nevelésnek. Rádöbbenteni a diákot, hogy a világ dolgai között hiába keresi az igazi boldogságot és az igazi szabadságot, mivel az csak Jézus követésével érhető el. Nagyon nehéz lehet kialakítani ezt az attitűdöt, mert ehhez nem biztos, hogy elegendő bemutatni az Úr életét és tetteit, vagy bebizonyítani azt, hogy a Biblia tévedhetetlen az életvitelre vonatkozóan. Fel is kell ismertetni a tanulókkal azt, hogy ez valóban így van, s az ő életükben is felszabadulást jelent Isten követése. Ehhez számos egzisztenciális határélményt kell átélnie a növendéknek, s még akkor sem biztos, hogy mindvégig ki fog tartani, mert csak azok üdvözülnek, akik mindvégig kitartanak. Az egyszeri szabad igenlésben tehát állhatatosnak kell lenni, mert az Írások szerint, aki egyszer megtér, ám visszaesik a bűnös, istentelen életbe, az hasonlatos a disznókhoz, akik lefürödtek ugyan, de újra elkezdtek dagonyázni.

Neveléssel elérni az Istennek tetsző, s egyben kitartó életvitelt nagyon nehéz. A nevelő itt egyfajta apostolként lép fel, aki mindhalálig felelős a nyájért. Az igazi apostolságot azonban a hit szerint megsegíti a Szentlélek, ezért egy felkészült apostol Isten közvetlen segítségére is számíthat a nehéz munkában. A jezsuita szabadság azt jelenti, hogy meg kell megszabadítani az elmét az előítéletektől és a szűklátókörűségtől, ezért a kritikai gondolkodáshoz nagy ismeretanyag átadása szükséges, mert enélkül a több nézőpont tudatos megfontolása és a helyes válaszok, válaszutak kiválasztása sem lesz lehetséges. A jezsuita nevelés kiindulópontja Isten, úgy az iskola középpontjában pedig Krisztus áll: a cél a krisztusi életre való buzdítás, Jézus behívása az iskolába, ahol egyaránt jelenik meg barátként és vezetőként. Mindehhez lelkipásztorokra, imádságra és szentmisékre van szükség, melyeket a jezsuita iskolák biztosítanak is.

A sok ismeret átadása és az Istennek tetsző ember kialakítása azonban nem zárja le a jezsuita nevelést. Mint említettem, egész életre szóló tanulásban gondolkodnak, de hogy a szépen felnevelt, értékes emberek hasznosak is legyenek a társadalom számára, különös érzékenységet alakítanak ki bennük a közösség, s főleg a szegények iránt. A szegények és elesettek ezért folyamatosan részei az iskolai életnek, hogy az ott tanulók megismerjék és segítsék őket. A diákok folyamatosan részei az egyház életének is, részt vesznek annak tevékenységében, segítik és mozgósítják fiatalos energiáikat, bármilyen feladatról is legyen szó. Ha tehát azt vesszük, hogy a jezsuiták a kiváló emberek kinevelését célozzák meg, ezzel még nem teljes az igazság, ugyanis a végcél inkább a kiváló, közösségéért és környezetéért felelős, önfeláldozó és önzetlen emberek kinevelése, hiszen Krisztus sem tartotta meg magának az igazságot, hanem a közösségben hirdette és tettekre váltotta az evangéliumot.

Loyolai Ignác a teljesség igényével fordult az új pedagógia felé: szubjektívebb, emberközelibb, vallásosabb, meghittebb és bensőségesebb légkört teremtve az iskolában tanár–tanuló, tanuló–tanuló és iskola–világ viszonylatában, olyan embereket elengedve a világba, akik nemcsak kiválóak és Istennek tetszőek, hanem a világot is kiválóbbá tenni szerető és egész életükben evangelizáló, maguk is apostolokká váló emberekké teljesednek ki.

 

Az első Ratio Educationist Mária Terézia adta ki 1777. augusztus 22-én. A rendelkezés egy, a Magyar Királyságra vonatkozó átfogó tanügyi szabályzat, oktatási reform. Teljes címe magyarul: Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere. Az intézkedés a teljes magyarországi oktatásügy szabályozására volt hivatott, különös tekintettel az iskolatípusok és iskolafokozatok egységesítésére és tartalmi szabályozására. Szövegét Ürményi József dolgozta ki szakemberek segítségével. Az első Ratio Educationis a protestánsokra is kiterjedt, de ők a cikkelyeket csak korlátozottan tartották be. Nagy hatást gyakorolt a magyarországi iskolázástatás fejlődésére annak ellenére, hogy előírásait maradéktalanul szinte sehol sem tudták betartani.

Amikor Mária Terézia kiadta a Ratio Educationist, egy olyan lépést tett, amely hosszú időre meghatározta a magyar oktatás egész szerkezetét, köszönhetően felvilágosult nézeteinek. A rendeletet sokszor emlegetik úgy, mint valami nagyon száraz, hivatalos iratot, pedig ha az ember jobban belegondol, igazából egy óriási változás kezdete volt. Addig ugyanis az iskolák inkább az egyházak kezében voltak, mindenhol úgy tanítottak, ahogyan az korábban szokásban volt, és igazából nem nagyon volt semmiféle egységes elvárás vagy rendszer az egész oktatás mögött. Mária Terézia az oktatást állami feladatnak tekintette, az egyház csak az állam felügyeletével vehetett részt az oktatásban.

A Ratio Educationis közvetlenül csak a katolikus iskolák tanrendjét szabályozta, bevezetését a protestánsok elutasították. Arra hivatkoztak, hogy az ilyesfajta döntésekhez csak az egyházközségeknek van joguk. A rendelet a bevezetés sikerességétől függetlenül az oktatás minden területének fejlődésére nagy hatással volt.

A rendelet minden társadalmi osztályra kiterjedt, viszont a felsőbb oktatást a szegényebb körülmények között élő családok már nem tudták megfizetni. Mivel az állam eleinte semmilyen szerepet nem vállalt az iskolák fenntartásában, a népiskolák anyagi hátterét a települések finanszírozták, a gimnáziumokét és egyetemekét pedig alapítványok biztosították, ám az ott tanulni kívánóknak már tandíjat kellett fizetniük (ezt később II. József rendeletben vezette be). A Ratio Educationis éppen ezt szerette volna megváltoztatni: egy átfogó, minden részletre kiterjedő rendet teremteni. Az uralkodó úgy vélte, hogy egy jól működő oktatási rendszer előreviszi a birodalmat, javít a társadalom helyzetén, mert a diákok fogják a társadalmat alkotni a felvilágosodás szellemében, ez pedig javít a közjóléten is. A tankötelezettség Magyarországon a gyerekekre 6–12 évig vonatkozott, de általánosan kötelezővé csak később, az Eötvös József-féle népoktatási törvény tette. Mária Terézia korában általános szokás volt, hogy a kisgyermekek is segítettek a földeken vagy a házimunkában, így – legfőképp az idénymunkák idején – nem minden gyerek járt iskolába.

A rendelet bevezetésekor hangsúlyozták, hogy egy ország jóléte nagyrészt attól függ, hogyan nevelik a fiatalokat. Ez akkoriban nemcsak pedagógiai kérdés volt, hanem állami és politikai is. A korszak emberének fejében nagyon erősen ott élt a gondolat, hogy a jó alattvaló nemcsak dolgozik és adózik, hanem hűséges, erkölcsös, vallásos és megbízható is. Az előbb említett tulajdonságok nem veleszületett tulajdonságok, ezeket meg kellett tanítani. Ezen célok miatt kapott olyan nagy hangsúlyt az erkölcsi nevelés, a hitoktatás és az imák memorizálása. A korabeli mentalitás szerint az efféle „szívből jövő” tanulás formálja a jellemet.

Másik nagyon érdekes vonatkozása a rendeletnek, hogy mennyire komolyan foglalkozik Magyarország sokszínűségével. Ez nemcsak érdekes kulturális tény, hanem óriási gyakorlati kihívás is volt. Hiszen ha egy régióban valaki románul beszélt, máshol meg horvátul, megint máshol szlovákul, akkor egy egységes iskolarendszert nem lehetett csak úgy „ráhúzni” mindenkire. A Ratio Educationis ezért azt mondta, hogy ahol lehet, anyanyelven kell tanítani, mert úgy érthetőbb és könnyebben elsajátítható a tananyag. Ez a mai anyanyelvi oktatás előfutárának is tekinthető, még ha akkoriban a rendszer végső célja némileg más volt. Hiszen közben ott volt a birodalom nyelve, a német is, ami egyre inkább előtérbe került, főleg a hivatalnoki és katonai pályák miatt. A gyerekek nemcsak a saját nyelvükkel találkoztak, hanem szépen lassan megtanultak németül is, ami akkoriban komoly előnyt jelentett.

A rendelet legnagyobb vállalása azonban az volt, hogy teljesen új struktúrát vezetett be az iskolák számára. Ma már magától értetődőnek tűnik, hogy van alsóbb és felsőbb szintű oktatás, de akkoriban ez egyáltalán nem volt ilyen világos. A Ratio Educationis lépcsőzetesen építette fel a rendszert: alul voltak az anyanyelvi iskolák, ahol a gyerekek elsajátították az alapkészségeket: az olvasást, az írást, a számolást és a vallási ismereteket. Az iskolák különböztek attól függően, hogy faluban, mezővárosban vagy nagyvárosban működtek, hiszen másra volt szüksége egy falusi gyereknek és másra egy városinak. A városban például már a kereskedelmi élet miatt is fontos lett a német nyelv, így ott komolyabb hangsúlyt kapott, míg a faluban inkább a mindennapi élethez kapcsolódó gyakorlati tudást erősítették. A tanulókat differenciálták: az iskolák feladatává tették, hogy minősítsék és rangsorolják a diákokat. Ezt úgy oldották meg, hogy félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredményük alapján egy összesített érdemjegyet kaptak a tanulók. Ahogy a diákok haladtak előre, bekerültek a latin iskolákba, ahol már jóval komolyabb tanulás folyt. A latin nyelv nemcsak azért volt fontos, mert ez volt a kor műveltségi nyelve, hanem azért is, mert minden magasabb szintű tudomány és hivatalos irat ezen a nyelven készült. A gimnáziumokban klasszikus szerzőket is olvastak, logikát tanultak, és fokozatosan megismerték a természetrajzot, a földrajzot és a fizika alapjait is. A tanítás sokkal szabályozottabb volt mint korábban, nagyobb fegyelmet követelt, és egyre kevésbé az emlékezetre épült, hanem inkább az összefüggésekre. A rendszer csúcspontját az akadémiák és az egyetem jelentette. Az akadémiákon már filozófiai előadások voltak minden délelőtt és délután, szigorú órarendben – mintha mai egyetemi életet látnánk, csak éppen 18. századi módra. A diákok itt már valóban arra készültek, hogy jogászként, orvosként vagy papként dolgozzanak, ezért nagyon komoly képzést kaptak. Az államnak ez azért volt fontos, mert szüksége volt művelt tisztviselőkre, akik értenek a hivatali munkához és a birodalom működéséhez.

A városi iskolákból kikerült egy kerületi mintaiskola, amelynek az oktatási norma fenntartása (is) volt feladata a többi iskola számára, emellett pedig tanítókat is képeztek. Mindegyikben az ottani lakosság számára szükséges speciális tananyaggal, népiskoláknak is nevezték őket. Ezekben az oktatás anyanyelven folyt. Ekkor írták elő először Magyarországon a tankötelezettséget minden hatéves gyermek számára. Magasabb szintre a tanuló ettől fogva csak az előírt feltételek teljesítése után léphetett. A kisgimnáziumba például csak a tizedik életévüket betöltött, elemi osztályokat elvégzett (tehát írni, olvasni tudó) diákokat vették fel.

Ezt követte az öt évfolyamos gimnázium. Ennek első három évfolyama, a kisgimnázium, a latin grammatikát tanította, az ezután következő két évfolyamos nagygimnázium a retorikát és poétikát. Matematikát is tanultak, természetrajzot, Magyarország történetét és földrajzát, illetve németet. Érdekes, hogy a rendelet teljesen mellőzte a magyar nyelv oktatását. A tanítás nyelve, kivéve az alapszintű oktatást, a latin volt, a német nyelvet pedig kötelezően oktatandóvá tette. A középiskolai képzést két év bölcsészeti tanulmányok zárták, ennek sikeres elvégzése után lehetett tovább menni az egyetemre.

A tanárok szerepe szintén hangsúlyos része a rendeletnek. A Ratio Educationis kitér arra, hogy a tanítóknak megfelelő fizetést kell adni, mert ellenkező esetben nem lehet elvárni tőlük, hogy odaadással végezzék a munkájukat. Ez kifejezetten modern gondolatnak tűnik és megmutatja, hogy a királyi udvar valóban hosszú távon gondolkodott. Az iskolák élére vezetőket is kijelöltek, akik felügyelték, hogy minden az előírások szerint történjen. Ez tulajdonképpen a mai igazgatói és ellenőrzési rendszer elődje, csak sokkal központosítottabb formában.

A Ratio Educationis nem pusztán egy oktatási előírás volt, hanem egy nagyívű reformprogram, amely az egész országot érintette. Azért is tekintik nagyon jelentősnek, mert átgondoltan, logikusan építette fel a tanulás útját, és egyszerre próbálta összehangolni a társadalmi szükségleteket, a birodalmi érdekeket és a helyi sajátosságokat. Ma már nyilván teljesen máshogyan működik az iskolarendszer, de a gondolat, hogy az oktatás legyen átlátható, szervezett és mindenki számára elérhető, a 18. századból származik. A Ratio Educationis nemcsak a korszak egyik fontos dokumentuma, hanem olyan alapvetés, amely későbbi reformok egész sorának adott lendületet melyek nélkül valószínűleg sokkal lassabban alakult volna ki az az iskolarendszer, amelyet ma ismerünk.

 

Európa nyugati felén a 11. századtól kezdve sorra nyíltak meg az egyetemek: olyan híres intézményekről van szó, mint a bolognai, párizsi, salernói, padovai és az oxfordi univerzitások. Ezek az egyetemek általában uralkodói kezdeményezésre, pápai jóváhagyással keletkeztek. A Rajnától keletre ekkoriban még nem jellemző, hogy hasonló intézmények születtek volna, bár egy IV. László király által jegyzett, 1276-os oklevél, a nem sokkal korábban Csák Péter hadai által elpusztított, még III. Béla idején alapított veszprémi káptalani iskolát Studiumnak nevezi, ahol a hét szabad művészet mellett a jogtudományt is nagyon magas szinten oktatták.

A közép-kelet-európai régióban csak a 14. században alakulnak egyetemek (Prága, Krakkó, Bécs), térségünk tanulni vágyó diákjai számára az egyetlen út a peregrináció volt. Sajnos hazánkban egészen a Nagyszombati Egyetem 1635-ös alapításáig csak rövid életű egyetemkezdeményezések voltak. Érthető módon a legnépszerűbbek a közeli (Bécs, Krakkó) intézmények voltak, de szép számmal jártak magyarországi diákok itáliai, német, svájci és holland egyetemekre is. Különösen igaz volt ez a protestánsokra, akik előszeretettel kerestek fel német, holland és svájci protestáns egyetemeket. A legnépszerűbb ilyen intézmények Wittenbergben, Heidelbergben, Bázelban, Leidenben és Utrechtben voltak. A katolikus értelmiség/papság ezzel szemben leginkább Bécsben és Krakkóban, valamint az itáliai univerzitásokon, Bolognában, Padovában és Rómában próbált szerencsét. Fontos hozzátenni, hogy a korszakban egy ilyen út csak nagyon komoly anyagi ráfordítással volt lehetséges, az esetek többségében csak egyházi háttérrel, vagy egy nagyon gazdag mecénás támogatásával volt megvalósítható.

A továbbiakban három életutat, három híres kora újkori személyt szeretnék röviden bemutatni, akik valamely külföldi egyetemen tanultak, és az ott szerzett tudással a magyar tudományos élet meghatározó alakjaivá váltak: Verancsics Faustust, Szenczi Molnár Albertet és Apáczai Csere Jánost.

Verancsics Faustus 1551-ben született a dalmáciai Šibenik (Sebenico) városában, horvát származású, de Dalmáciában letelepedett, és ott a helyi dalmát városi előkelők közé beolvadt család sarjaként. Faustus nagybátyja, Verancsics Antal esztergomi érsek és magyar királyi helytartó volt. Apja, Mihály I. Habsburg Ferdinándnak és Szapolyai Jánosnak teljesített diplomáciai szolgálatot. A tízévesen árvaságra jutó Faustust nagybátyja, Antal nevelte Pozsonyban. Szülővárosának kettős anyanyelve, a horvát és az olasz mellé ekkor tanulta meg a magyart, a németet és a latint. 1568 és 1572 között a padovai egyetemen tanult. Ezután visszatért Magyarországra, 1579 és 1581 között Veszprém várkapitánya volt. A fontos végvárban fordult figyelme a mérnöki tudományok felé. Itáliai hadmérnökök munkáinak tanulmányozásával egy sor erősítést hajtott végre a veszprémi várban. Később diplomata volt Pozsonyban, Nagyszombatban, Bécsben. Felesége halála után, 1594-ben azonban megvált tisztségeitől.

Többnyelvűségének szintézise egy 1595-ben Velencében kiadott ötnyelvű (latin, olasz, német, horvát, magyar), 5 400 szót tartalmazó szótár, a Dictionarium quinque nobilissimarum Europae linguarum, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmatiae et Ungaricae. 1598-tól csanádi püspök volt, főpapi hivatását azonban nem tölthette be, mert egyházmegyéjét a török megszállás alatt tartotta. 1609-ben Rómában belépett a paulánus (barnabita) szerzetesrendbe. Ettől kezdve csak a tudományos kutatásaival foglalkozott. 1616-ban Velencébe költözött, itt jelentette meg híres építészeti, technikai és haditechnikai kérdésekkel foglalkozó munkáját, a Machinae Novaet, amelyben megtaláljuk rajzok kíséretében a szélturbina ősét, különféle kocsikat, vízfolyással szemben haladó hajókat, sajtoló és zúzógépeket, hadigépezeteket, az ejtőernyő ősét és még rengeteg más találmányt, melyeken egyértelműen érződik Leonardo da Vinci hatása, de Verancsics saját egyedi világlátása is. 1617-ben halt meg Velencében. Az ő életére, munkásságára nyilvánvalóan hatalmas hatással volt a padovai egyetemen eltöltött időszak, olyannyira, hogy később sem szakadt el teljesen Itáliától. Az ott magába szívott humanizmus, a tudományos érdeklődés kulminálódott aztán széles spektrumon mozgó műveiben. A veszprémi vár bejáratánál domborműves emléktábla őrzi emlékét, melyen egy ejtőernyős figura látható, valamint az alábbi felirat: „Verancsics Faustus, humanista, polihisztor, feltaláló, szótáríró, történetíró.”

A következő tudós Szenczi Molnár Albert. 1574-ben látta meg a napvilágot egy Pozsony környéki kis mezővárosban, Szencen. Nagyapja (más források szerint dédapja) Hunyadi Mátyás katonája volt, Székelyföldről települt át Pozsony környékére. 1584-től Szencen, majd Győrben, Göncön és Debrecenben tanult. 1590-től bejárta a legfontosabb német protestáns egyetemeket, így tanult Wittenbergben, Heidelbergben, Strassburgban, Herbornban. Korrektorként dolgozott Frankfurtban és tanítóként Ambergben, Prágában Rudolf császárnak és magyar királynak saját kezűleg adta át az általa írt latin–magyar szótárt. Itt találkozott Keplerrel is. Hosszas német területen való tartózkodás után 1624-ben Kassára költözött, majd Bethlen Gábor fejedelem pártfogásával Kolozsvárra tette át székhelyét, ahol aztán 1639-ben bekövetkezett haláláig munkálkodott.

Ő a magyar kálvinista reformáció egyik legkiválóbb tudósa. Latin nyelvű magyar nyelvtani munkát írt, a református egyház számára fontos zsoltárfordítások, a Heidelbergi Kis Katechismus (1607), a Károli-féle Biblia javított kiadása, az úgynevezett hanaui biblia (1608), valamint Kálvin Institutio Christianae religionis című művének magyar fordítása (1624) is a nevéhez fűződik. Érdekes fejezet életében, hogy 1622-ben, amikor Tilly grófjának csapatai II. Ferdinánd megbízásából feldúlták Heidelberget, ő is a városban tartózkodott, elfogták és meg is kínozták. Ekkoriban több magyar diák is tartózkodott Heidelbergben. Szenczinek hollandiai kapcsolatai révén sikerült elérnie, hogy a magyar diákokat a következő évtől kezdve Franeker és Leiden egyetemei fogadják be. Ezzel intenzív együttműködést sikerült kialakítania a magyarországi diákok és a hollandiai egyetemek között, amely egészen 1795-ig, Hollandia francia megszállásáig tartott. Ezáltal nem csak ő maga tanult külhonban, de rengeteg magyarországi diák peregrinációját segítette elő.

A harmadik személy szintén a kálvinizmushoz köthető: Apáczai Csere János. 1625. június 10-én született Apácán, amely a dél-erdélyi Barcaságban található. 1636-tól végezte középfokú tanulmányait Kolozsvárott jónevű magiszterek útmutatása alapján, majd 1643 őszétől a gyulafehérvári főiskolán (ahol 1630-tól a híres vendégtanárok: Alstedius, Bisterfeld és Piscator is oktattak). 1648-ban kezdte hollandiai tanulmányait a franekeri egyetemen, ám már abban az évben átment Leidenbe, ahol keleti nyelveket tanult és teológiai stúdiumokat folytatott. 1649-től Utrechtben volt, ahol részben a skót puritanizmussal, részben Descartes nézeteivel ismerkedett. 1651-ben iratkozott be a harderwijki egyetemre, és nagyon rövid idő alatt hittudományi doktorrá avatták. Doktori értekezésének címe: Disputatio Theologica Inauguralis de Primi Hominis Apostasia (röviden: Apostasia).

A pezsgő holland szellemi élet hatására magyar nyelvű enciklopédia szerkesztésébe kezdett, hogy összegyűjtse a hasznos ismereteket saját nemzete számára. Erről, az 1655-ben Utrechtben megjelent Magyar Encyclopaediáról és általában Apáczai írói és filozófusi munkásságáról elmondható, hogy teljesen új tudományos felfedezést, ismereteket kevésbé tartalmazott, fő célja inkább a közvetítés volt. 1653-ban tért vissza Erdélybe, a gyulafehérvári kollégiumban kezdett tanítani. Nézete szerint a tudás a nemzeti felemelkedés záloga, ezért nem kiváltságként tekintett rá, hanem minél szélesebb körben szerette volna terjeszteni.

Apáczai számos művében – például az I. Rákóczi Ferenc számára ajánlott Magyar logicatska című 1654-es írásában – is kifejtette ebbéli álláspontját. Sajnos ezzel több nagy nevű ellenséget is szerzett magának, mert számára fontos volt a világi oktatás megteremtése is, ami mind az erdélyi református egyház prominenseit, mind a puritanizmus terjedésétől tartó II. Rákóczi György fejedelmet nyugtalansággal töltötte el. Később Kolozsvárott kapott katedrát, ahol 1659-es haláláig teológiát, hébert, görögöt és természetbölcseletet tanított, miközben kidolgozta egy erdélyi egyetem tervét. Apáczai szívügyének tekintette az oktatást, azon belül is a felsőoktatást. Ahogy ő maga fogalmazott:

…honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket: az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek.

Látható, hogy a hollandiai peregrináció milyen mély benyomást tett rá, az ottani szellemi közeg alapjaiban határozta meg későbbi világlátását és munkásságát.

A három magyarországi tudós életútja csupán három kiragadott példa abból a sokszáz történetből, amit el lehetne mesélni. Közös bennük, hogy mindannyian (hazai lehetőség híján) a külföldi peregrinációt választották, mely által olyan tudásra, világlátásra tettek szert, amelyet hazájuk üdvére kamatoztattak. Mind az itáliai reneszánsz és humanizmus, mind pedig a reformáció magyarországi térnyerése nagy mértékben az olyan férfiaknak volt köszönhető, akik vállalták a sokszor hatalmas áldozattal járó, a kor viszonyai között rendkívül nehéz utakat, és azt, hogy évekig külföldön tartózkodjanak, ám ezáltal többek lettek és előremozdították a nyugati eszmék és tudományos vívmányok magyarországi terjedését.